Néha már szégyenlősen pironkodtam, mennyire rajongtak értünk, hogy megcsináltuk

A Gyergyói HK vezetőedzője, Szilassy Zoltán a történelmi bajnoki címmel feltette a koronát két és féléves erdélyi szerepvállalására. A 48 éves szakember szerint neki is óriási teszt volt, hogy az UTE után egy valóban bajnokesélyes kerettel mit tud kezdeni, így most kicsattan a boldogságtól, még ha ez nem is feltétlenül látszik rajta. Nagyinterjú sikerorientáltságról, csapatépítésről, döntős feltámadásról és határon túli hokilázról, a végén egy kis válogatottazással.

Aludtatok már néhányat a történelmi bajnoki címre, milyen érzés újra és újra visszagondolni rá?

Az érzelmi része nyilván erős. Érdekes egyébként, hogy teljesen más egy ilyet játékosként és edzőként megélni. Amikor játékos vagy, és nyersz, az euforikus, fantasztikus örömet és boldogságot vált ki. Amikor viszont a padról látod ezt, a játékosaid földöntúli boldogságát, akkor azért örülsz nagyon, mert pontosan tudod, mennyi munka van ebben, s hogy sikerült jól megcsinálni. Én amúgy sosem voltam az a fajta manus, akiről kívülről látszott, boldog-e vagy sem, számtalanszor meg is kaptam, hogy nem látni rajtam sose, ha örülök – képzeld el a családi karácsonyokat… Édesanyám mesélte, hogy még ajándékot se kértem soha. De viccen kívül, nagyon boldog ilyenkor az ember, fantasztikus érzés, amikor csak úgy napközben eszembe jut, hogy egy alig ötéves szervezetet – a tulajdonos akkor vette át a klubot – eljuttattunk oda, hogy megnyerje az Erste Ligát. Óriási dolog ez, nem tudjuk eléggé megköszönni a vezetőink aktivitását, támogatását, pénzét, energiáját. És szerintem nekünk, edzői stábnak is tiszta lehet a lelkiismeretünk, mert gyakorlatilag két év alatt jutottunk el a bajnoki címig – ha onnantól számoljuk, hogy amikor átvettük a csapatot 2020 végén, az első félévünkben több mint a keret felét kicseréltük. Szóval tényleg mindenki odapakolta magát, és ez jó érzés.

Akkor lehet azt mondani, hogy te is megkoronáztad a gyergyói szerepvállalásodat?

Én a saját magam részéről azért is örülök különösen, mert alapvetően egy építkezős edzőnek tartom magamat, és itt most egy hosszútávú építkezés tudott sikerrel zárulni. Ebből a szempontból például az Újpestet és a Gyergyót nem lehet összehasonlítani. Ott is voltak részsikerek, hiszen egy csont utolsó csapatból sikerült egy olyan együttest csinálni, ami a playoffra, elődöntőre mindig jó lehetett: azzal, hogy el tudtunk menni a négyig úgy, hogy ott volt egy MAC, Miskolc, Fradi, Szereda, Brassó, kimaxoltuk a dolgot – főleg, hogy mellette még egy MK-döntő is összejött. De legyünk őszinték, Újpesten bajnokesélyes keret sosem állt rendelkezésre. Ellentétben ezzel a Gyergyóval, ahol mindenki sikerorientált: eleve magát a szervezetet is olyan emberek vezetik, akik az életben is sikeres üzletemberek, aligha véletlenül – szeretik a sikert, így pedig nekünk is könnyebb előrehaladnunk, hiszen ők is ugyanúgy akarják a győzelmet, mint mi. Ez például egy teljesen más helyzetet teremtett az újpestihez képest. Így nekem is egy óriási teszt volt ez, hogy egy ilyen erős kerettel egy ilyen erős, kiegyenlített mezőnyben mire lehetünk képesek. A liga színvonala emelkedik, így nekünk, edzőknek is évről évre fejlődnünk kell, ez pedig csak fokozza a már említett jó érzést.

Az lehetett a kulcs, hogy a keret 90%-át sikerült egyben tartani, és a néhány új játékos is kiválóan illeszkedett be a rendszerbe?

Sőt, inkább a keret 95 százalékát, hiszen a szezon előtt mindössze két új játékos érkezett, illetve közben még egy. Ez egyébként szintén kimondott cél volt: amikor a szerződéseket kötöttük tavaly, akkor megpróbáltuk úgy megkötni őket, hogy a kulcsemberek és a stáb szerződése együtt tartson ki 2025-ig – így lehet együtt gondolkodni, tervezni két-hároméves ciklusokban. Ugyanez igaz azokra is, akikkel a napokban szeretnénk hosszabbítani. Ez azért is üdvös, mert így nem kell állandóan fiatalítani, meg akkora átalakításokba belevágni, mint anno két évvel ezelőtt, hanem csak a köztes szezonokban ráncfelvarrni, posztra igazolni. Például most is látjuk már, mely területeken lehetne erősödni – nem túl sok ilyen van, de eleve mélyebbnek kell lennünk, hiszen nekünk a román bajnokságban is helyt kell állnunk. A lényeg, hogy nagy előny, ha amellett, hogy van egy játékstílusod, játékrendszered, nincs fluktuáció, és nem kell mindent átvariálni és újratanítani, hanem csak a meglévő stílusodhoz igazodni, ahhoz integrálni a játékosokat. Főleg ha ők is vevők erre: ha kevés új játékossal kell dolgoznod, és ők is jól beilleszthetők, akkor mindenkinek könnyebb az élete, márpedig ez ebben a csapatban megvan. Arról nem is szeretek külön beszélni, hogy fizikálisan alapból jónak kell lenni, mert a mai élsportban ez már szerintem annyira minimumelvárás, hogy kár is rá külön szót fecsérelni. Szerencsére nálunk ez is adott, Lokodi Mátyás személyében egyrészt kiváló erőnléti edzőnk van, másrészt a játékosok is jó alanyok, azok a fajták, akik önként sanyargatják saját magukat, hogy jobbak legyenek.

A döntőbeli feltámadás és nagy fordítás minek volt köszönhető? Elvégre ezen a szinten már nem gyakran látni olyat, hogy egy csapat a fináléban 3-1-es szériahátrányból visszajöjjön, főleg úgy, hogy a hatodik meccsen is 3-1-re vezet az ellenfél az utolsó harmad előtt. Amely ellenfél ráadásul pont egy olyan tapasztalt, komoly playoffrutinnal és bajnok játékosokkal felvértezett együttes, mint a Ferencváros.

A Ferencváros a nyáron komoly átalakuláson ment át, de még így is rengeteg olyan játékosa maradt, akik vastagon benne voltak a sorozatos nyerésekben, bajnoki címekben. Ráadásul a szezon közben jól reagáltak önmagukra és a hiányosságaikra, elsősorban rutinos finnekkel megerősítették a védelem mellett a csatársort is, így a rájátszásra igen komoly csapatuk lett. Mi pedig beleragadtunk kicsit az elődöntő hetedik meccsének eufóriájába, amire a városban tapasztalható közhangulat is rátett egy lapáttal: mindenki azt hitte, hogy akkor a nehezén túl vagyunk, innentől ez már elég, hogy automatikusan elmenjünk a bajnoki címig. A döntő első meccse például nagyon nem tetszett, ennek hangot is adtam, aztán 2-0-s, majd 3-1-es hátrányba kerültünk összesítésben. Ezen a ponton elmondtam a játékosaimnak, hogy kvarcjátéknyelven nekünk most egy életünk maradt, nekik három – sokan a koruknál fogva nem is tudták, mi az a kvarcjáték –, a nyomás lesz most a mi életünk, éltető elemünk, mint amikor a növény fotoszintetizál. Magyarul együtt kell élnünk a nyomással, meg kell oldanunk ezt kétszer, és ha ez megvan, akkor utána, a hetedik meccsnél lehet kezdeni beszélgetni az eredményről. Szerencsére nagyon jól reagáltak rá, még a pesti hatodik meccs 3-1-es hátrányánál is. Mondtam nekik, hogy gyerekek, az ellenfél abból lőtt gólokat, amiket mi adtunk nekik – ne adjunk többet! Illetve csak lépésről lépésre haladjunk: ne azon görcsöljünk, hogy egyenlítsünk, hanem először koncentráljunk arra, hogy jöjjünk közelebb, legyen meg a 2-3, aztán jöhet a többi. Egyébként az egész rájátszásunknak ez a lépésről lépésre mentalitás volt az alapelve, a playoffmítingen a videó nyitó képkockájául direkt a Clark Ádám téri nullás kilométerkövet választottuk.

Egy félmondat erejéig érintetted, de erre külön ki is szerettem volna térni: az az elképesztő hokiláz, amit Gyergyóban generáltatok, mennyire volt hatással a csapatra, inkább segít vagy nem segít ez ilyenkor?

Aligha árulok el különösebb titkot azzal, hogy Székelyföldön a jégkorong nemzeti sport. Itt a szakács, az autószerelő, a mérnök, a pincér, mindenki jobban érti a hokit, mint mi, vagy a játékosok. De szerencsére nekünk is hasonló a mentalitásunk, én is kellően önfejű vagyok, a külső vélemények soha nem érdekelnek, leszámítva azt a néhány embert, akinek adok a véleményére. De a lényeg, hogy olyasmi, ami errefelé, Gyergyóban, vagy Szeredában tapasztalható, az anyaországban nincsen. Egy-két vidéki városban még olykor-olykor talán, de ott sem a hoki a fő sport, itt meg egyértelműen igen. Ennek természetesen megvannak a maga előnyei és hátrányai is. Egyrészről nyilván az a jó, amikor tele a csarnok és őrjöng a nép, másrészről viszont a profi játékosoknak az érzelmi sokktól függetleníteni kell tudniuk magukat. De hogy megértsük, mit jelent az ittenieknek ez a bajnoki cím, el kell mondani, hogy Gyergyószentmiklós egy tizenötezres kisváros – én Gödön élek, ha jól tudom, ott ötezerrel többen laknak –, erre eljön ide a Fradi, és ennek a tizenötezres kisvárosnak a csapata le tudja győzni Európa egyik legnagyobb klubját, mert szerintem a Fradira mindent egybevéve nyugodtan mondhatjuk ezt. El lehet képzelni, micsoda boldogság és büszkeség ez. Ekkora hokilázat még én sem tapasztaltam, néha már-már szégyenlősen pironkodtam, mennyire rajongtak értem, hogy megcsináltuk. Pedig én csupán a munkámat végeztem a legjobb tudásom szerint, ahogy például egy villanyszerelő is – a különbség csak annyi, hogy ő az ő jó munkájával mondjuk egy családnak tud örömet szerezni, mi pedig egy egész városnak. Mindenesetre egyszerre lenyűgöző és megtisztelő az a szeretet, ami körülvesz minket Gyergyóban.

Külön érdekes volt, hogy Fodor Szabolccsal a válogatott mellett együtt dolgoztok, a döntőben viszont egymás ellen küzdöttetek. Beszéltetek a meccsek között?

A meccsek előtt néhány szót kinn, a jó levegőn, de ennyi. Edző és edző között ezt nem kell túldimenzionálni, mert a jégen mi nem kerülünk fizikai kontaktusba. Játékosszempontból ez sokkal pikánsabb tud lenni, például amikor Nagy Gergő és Vincze Peti szétcsapkodja egymást, a következő héten meg már együtt játszanak a válogatottban. Úgyhogy én ennek nem tulajdonítottam különösebben nagy dolgot, azt leszámítva, hogy örültem, hogy a döntőben tudtunk találkozni, mert ez egyrészről feltételezi azt, hogy valamit mindketten jól csinálunk, másrészről szerintem a magyar jégkorongnak is jó, hogy két magyar edző volt ott a fináléban.

Most pedig egyik napról a másikra áttranszformálod magad válogatott edzővé?

Pontosan, főleg, hogy nagyon komoly feladat előtt állunk, A csoportos vb nekem még nem volt. Az edzőtábor már megkezdődött, vasárnap este érkeztünk meg Jukka Kontsasszal Miskolcra, hétfőn pedig már jégen volt a csapat. Ez most új impulzus, más levegő, más arcok – alapból mindig kiváltság, ha itt lehet az ember, de egy elit-világbajnokságra készülve meg aztán végképp!

fotók: Szász Adorján/GYHK