Ez volna az MHÉ?

Sokáig tépelődtünk, meddig lehet Svájcot játszani, és lehetőség szerint kimaradni a minden oldalról végtelenül elkeserítő és méltatlan cirkuszból, ám a szerda este történtek után úgy éreztük, meg kell szólalnunk.

Mi több, ki kell adnunk magunkból mindent, ami az elmúlt időszakban felgyülemlett bennünk a témával kapcsolatban. (Igen, még az is lehet, már korábban meg kellett volna tennünk, de most tesszük meg). Az idő majd eldönti, bölcs dolog volt-e, mindenesetre nem hallgathatunk tovább: ha úgy tetszik, szerkesztőségi állásfoglalás következik.

A szikár tények ugyanis a következők: egy érvényes belépőjeggyel rendelkező magyar válogatott jégkorongozót szerda este nem engedtek be egy magyar bajnoki jégkorongmérkőzésre nézőként, Budapesten, 2022-ben.

Nyilván más lenne a leányzó fekvése, ha ezt a viselkedése, állapota, bármi egyéb fenyegető körülmény indokolta volna, ám ez esetben szó sem volt ilyesmiről: pusztán annyi történt, hogy egy profi sportoló ?civilben?, édesapjával együtt a helyszínen szeretett volna megtekinteni egy meccset tulajdon sportágában, semleges nézőként, ám kizárólag a születési helyükre való hivatkozással nemes egyszerűséggel megtagadták tőlük a belépést.

Ez pedig ebben a formában védhetetlen, akárhonnan nézzük és akárhogy csűrjük-csavarjuk.

Védhetetlen lenne egyébként akkor is, ha a sértett egy egyszerű mezei honpolgár lenne (mint ahogy erre is többször akadt példa), nem pedig válogatott játékos, aki utánpótláskorában történetesen az adott klubot segítette bajnoki címhez két évtizednyi böjt után, de így meg aztán végképp kafkai a történet. És nem, erre nem lehet az a legitim válasz, hogy ?de az egész úgy kezdődött, hogy ők is visszaütöttek odakint? ? akkor sem, ha az amúgy ugyancsak vállalhatatlan határon túli sztorikkal is Dunát lehetne rekeszteni az egyre gyakrabban üldözési mániába és felsőbbrendűségi komplexusba hajló hangnemtől kezdve a verbális fenyegetéseken át a tettlegességig, a?la a magyar válogatott másodedzőjének sunyi leütése.

Így hát sokáig gondolkodtunk, meddig lehet Svájcot játszani, és a lehető legtovább kimaradni ebből a végtelenül elszomorító, már-már kiábrándító cirkuszból, ami mára sajnos odáig eszkalálódott, hogy aki bármilyen véleményt ? horribile dictu, kritikát, felelősséget ? merészel megfogalmazni bármelyik oldallal szemben, az holtbiztos, hogy csak rosszul jöhet ki belőle. Ha ne adj? isten mindkét oldallal szemben, az végképp a legrosszabb, egyenlő az apokalipszissel, hiszen azzal önként állítja célkeresztbe saját magát közös ellenségként. (Ahogy a sportban és a hokiban, úgy az életben is).

Nem baj, vállaljuk, leszünk mi a mártírok, inkább ide lőjetek, mint egymásra ? mert úgy gondoljuk, ez az a pont, ahol véget kell vetni az értelmetlen ellenségeskedésnek.

Leszögeznénk, nem akarunk és nem is tisztünk igazságot tenni, belevágni a lehetetlen küldetésbe és kinyomozni, a tyúk vagy a tojás volt-e előbb, ki kezdte és ki folytatta, hogyan jutottunk ide. Annyi bizonyos, tetszik vagy sem: azért, hogy a helyzet idáig fajulhatott, éppen egyformán felelősek a Nagy Népnemzeti Összeborulásból egycsapásra ádáz szembenállókká váló klubok szurkolói (bizonyos esetekben játékosai) ÉS vezetői egyaránt, akik az indulatok csitítása helyett vagy elbeszéltek egymás mellett, vagy, ami sokkal rosszabb, inkább a tűz föntről olajjal locsolgatásában jeleskedtek az elmúlt időszakban ? akinek nem inge. Miként az is megérne egy misét, hogy az egyik legfőbb programpontjaként éppen a nézőszámnövelést a zászlajára tűző szövetség vajon mit szól (ha pedig nem szól, miért nem szól) ahhoz, hogy egy kongó csarnokba csak úgy önhatalmúlag, hasraütésszerűen nem engednek be érvényes jeggyel rendelkező, tehát a ?terméket? már kvázi kifizető szurkolókat egyes létesítmények, klubok magukat élet-halál urainak képzelő kopaszai. (A Reisz Áron videóján látható-hallható legalja ?románozásról? pedig végképp megvan a véleményünk ? ugyanúgy, ahogy a túlpartról is mind gyakrabban felhangzó ?magyarozásról?; az érmének mindig két oldala van, ugye).

Persze, lehet mindig a Tüskére és az ilyen-olyan rigorózus, rugalmatlan szabályokra mutogatni, meg megkötött kezekről beszélni, csak ha már így, akkor homályos jogszabályok meglehetősen sajátos értelmezése ? klubkommunikáció címen Facebook-hozzászólásban… ? helyett legyen világosan lefektetve, hogy a Ferencváros, mint ?a tizenötmillió magyar csapatának? mérkőzéseire, mondjuk, csak és kizárólag a IX. kerületi születési hellyel büszkélkedők léphetnek be innentől. Az FTC abszurd indoklása (és eljárási rendje) ugyanis amellett, hogy finoman szólva is aggályos, nagyjából végtelen számú kérdést vet fel: ezen logika mentén a teljesség igénye nélkül olyan figurák nem léphettek volna be a szerdai mérkőzésre, mint például Kercsó Árpád, vagy ami még groteszkebb, maga a Tüskecsarnok létesítményvezetője, Csergő Barna sem.

No de félre az otromba tréfával, nem célunk sem elviccelni, sem elbagatellizálni a dolgot, mert egy biztos: ez az irány nagyon rossz, és a lehető legkevésbé szolgálja a Magyar Hoki Érdekét. Erősen itt volna az ideje mindenkinek felfognia végre, hogy minden egyes újabb magyarozás-románozás, útszéli kommentháború, edzőverés, játékosinzultálás és egyéb változatos lövészárokásás mérhetetlen károkat okoz nemcsak a sportágnak, de úgy össztársadalmilag is. Ha a szívünkre tesszük a kezünket, és picit kidugjuk a fejünket a saját kis buborékunkból, megállapíthatjuk, hogy a mögöttünk hagyott hetekben-hónapokban a magyar hoki négy darab hírrel tudta áttörni a fősodratú média ingerküszöbét. A legfontosabb és legnagyobb horderejű, hál? istennek, egyértelműen pozitív volt: a ljubljanai feljutásnak egy ország örült egy emberként, ezt szerencsére nem is kell túlmagyarázni. Az azt követő, végül kútba eső elit-vb-pályázatunk és az a körüli hercehurca már kevésbé fényes, még ha az okok utólag ismertek is. A két héttel ezelőtti miskolci kapusbunyót még csak-csak el lehetett adni heherészve a laikusoknak, hogy micsoda jópofa sportági kuriózum volt ez (mint ahogy tényleg), ám ez a mostani történet a Reisz Áron által nyilvánosan közzétett videóval alátámasztva már semmilyen olvasatban nem tudja jó színben feltüntetni szeretett sportágunkat, amelyért rengetegen rengeteget dolgoznak, dolgozunk nap mint nap.

Régen rossz, ha már olyannyira mélyre kerülünk, hogy Király Linda legendásan kétségbeesett szavait kell idéznünk (?Hát magyarok vagyunk, nem?!?), de konkrétan itt tartunk. Kismilliószor bebizonyosodott, hogy a sport, mint olyan bármi egyébnél alkalmasabb a széthúzásra és összetartásra egyaránt. Igazán üdvös volna, ha mi, a méltán a világ egyik legjobb szurkolótáboraként hivatkozott magyar hokidrukkerek az egymás ellen uszítás, hergelés, értelmetlen péniszméregetés helyett inkább az utóbbit választanánk ? mármint nem a péniszméregetést, hanem az összetartást ?, legalább nemzeten belül. Mert az is kismilliószor bebizonyosodott, hogy abban is jók vagyunk, csak szándék kérdése. A legszebb, legőszintébb, legfelemelőbb nemzetépítő-erősítő hagyományok közé tartozik válogatott, vagy a magyarországi-erdélyi meccsek után a magyar és a székely himnusz közös eléneklése, utána az együtt anekdotázós megborulások akár a Kutyában, akár az anyaországban bárhol; de visszaemlékezhetünk nyugodtan, nem volt olyan régen, a ljubljanai vb-n a magyar és a ?román? válogatott meccse utáni libabőrös pillanatokra is ? aki ott volt, valószínűleg egy életen át nem feledi, lett légyen szurkoló, játékos, stábtag.

Egyszóval most, miután régóta kikívánkozó őszinteségi rohamunkban jól kiborítottuk a bilit ? a gyereket vele együtt remélhetőleg nem ?, kamikaze-üzemmódban céltáblát rajzolva a saját hátunkra, bátorkodnánk élni a sanda javaslattal, hogy az örökös visszafelé mutogatás, esztelen sárhajigálás és véget nem érő bosszúforralás helyett talán itt volna az idő mindenkinek félretenni a fene nagy büszkeségét, önérzetét, vélt-valós múltbéli sérelmeit, és a sehova sem vezető, öncélú izmozás és gyűlölködés helyett inkább békejobbot nyújtani a másiknak, hogy ne legyen magyar magyarnak farkasa, hanem visszatérhessenek inkább az imént felemlegetett nosztalgikus örömjelenetek.

Őszintén reméljük, még nem késő.

Elvégre mégiscsak ez volna a lényege a sportnak, a jégkorongnak meg aztán különösen ? azt pedig aligha kell ecsetelni, hogy miként a rekordbajnok Ferencváros, úgy az erdélyi bástyák nélkül sincs magyar hoki.