A saját szemünkkel láttuk, ahogy dagadnak az izmaink

Jó játékosnak lenni csak átmeneti állapot, amiért nap mint nap meg kell küzdeni. Azari Zsolt eddigi pályafutásának ez a legfontosabb tapasztalata.

A MOL Liga múlt pénteki fordulójában a DAB fogadta az UTE-t. A meccsen ünnepség keretében köszöntötték a hazaiak csapatkapitányát, a klub színeiben az ötszázadik alapszakaszmeccset a napokban teljesítő Azari Zsoltot. Ő játszotta eddig a legtöbb mérkőzést a Dunaújvárosi Acélbikák mezében, karriertörténete egyben a csapat legújabb kori története is.

Mindez a számok nyelvén először is 285 MOL Liga-meccset jelent, ezeken 126 gólt és 215 passzt szerzett, ami 1,2-es pontátlagot jelent. A mindenkori OB1-ben 161 meccsen 112 pont a mérlege, az egykori Interligában 35 meccsen 6 ponttal, a Nationalligában 21 meccsen 32 ponttal, a Kontinentális Kupában 12 meccsen 14 ponttal gazdagította klubját. A bajnoki mérkőzéseken ehhez még jönnek a rájátszás meccsei és pontjai, és mivel csaknem 15 éve, 17 évesen került a felnőttek közé, biztosak lehetünk benne, hogy a valós szám még ennél az 514 klubszínekben lejátszott meccsnél és 505 pontnál jóval magasabb lehet. Első válogatott meccsén két gólt lőtt a szlovénoknak a Papp László Budapest Sportarénában, azóta összesen 43 meccsen 17 pontot szerzett.

Idén élete egyik legjobb szezonját futja, a MOL Ligában 18 meccsen 31 pontnál jár, amivel második a liga kanadai táblázatán, messze a legeredményesebb magyarként. A jubileum apropóján tanulságokban bővelkedő karrierjéről beszélgettünk vele.

Fotó: Mudra László (DAB, MJSZ, jegkorongblog.hu)

Emlékszel az első felnőttmeccsedre?

Nem igazán. Olyan régen volt. Azt tudom, hogy egy évvel azelőtt került rá sor, hogy juniorkorú játékossá váltam volna. Tehát a 2002/2003-as szezonban. Azt is tudom, hogy emlékezetes volt a belépőm. Az első meccsek egyikén szólt az edzőnk, Dusan Kapusta, hogy jöjjek a felnőttek meccsére. Volt egy apró probléma, nem volt ugyanis sportszártartóm. Ennek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget, gondoltam, úgyis hőmérőzni fogok az egész meccsen. Aztán elmentünk 4-1-re vagy 5-1-re, és 5 perccel a vége előtt szóltak, hogy a következő cserében jégre lépek. Nagy igyekezetemben a sportszáram egyszer csak kezdett leesni, én meg a jégen próbáltam valahogy a helyén tartani. Közben nem figyeltem arra, ami a pályán történik, így összeütköztem Horváth Baluval. Az ellenfél kiugrott, mi mindketten eldőltünk, be is verték a ziccert. Másnap Ladányi Balázstól kaptam egy sportszárcsíptetőt, azóta ezzel nem volt gondom.

Az első gólod megvan?

Az teljesen tisztán. A Kontinentális Kupában szereztem Zágrábban, az izraeli bajnok Maalot ellen, egy 25-1-re megnyert meccsen. 2003 szeptemberében történt, olyan fiatal voltam, hogy csak édesanyám írásos beleegyezésével léphettem pályára. Rengeteg jó passzt kaptam, ezt az egyet beütöttem. De Bali Zsolt kis híján megvert, mert legalább három assziszttól fosztottam meg aznap este.

Mikorra érezted úgy, hogy megállod a helyed a felnőttek között?

A 2003/2004-es szezonban három bajnokságban léptem pályára: ifi, junior, felnőtt. A 2004/2005-ös idényt Björn Ferberrel kezdtük, ekkor kezdtem rendszeresen játszani. Ferbert menesztették, aztán az év végére érkezett Robert Spisak, akivel döntőbe kerültünk. Tőle maximális bizalmat kaptam, betett két légiós, Kristian Kovac és Juraj Rusic közé. Nagyon jól éreztem magam abban az egységben, és akkor láttam, hogy vannak olyan tulajdonságaim ? például a gyorsaságom ?, amik az átlag fölé emelnek. A hétmeccses Volán elleni döntő hat meccsét végigjátszottam, nagy lökést adott. Meg is választottak a szezon újoncának. De persze ekkor még messze nem éreztem magam felnőttjátékosnak. Ráadásul jött a következő év, amit ismét Ferberrel kezdtünk, és ő akkor valamiért nem játszatott. A juniorok között azért nem léphettem pályára, mert azt mondta, a felnőttek között számít rám, de ott nem nagyon kaptam lehetőséget. Így kényszerűségből váltottam, Vladimír Matejov segítségével eligazoltam Rozsnyóba, ahol a szlovák juniorban és a felnőtt másodosztályban is játszottam 2 hónapot. Értékes tapasztalatokat szereztem.

Az igazi áttörés a következő szezonban jött. A klub tönkrement, de édesapám segítségével sikerült túlélni, új alapokon újjáéleszteni a csapatot. A magot a saját nevelésű utánpótlás alkotta, olyan játékosokkal, mint Erdélyi Péter, Hüffner Adrián, Jobb Dávid, Hegyi Ádám, Pozsgai Tamás, Mestyán István, a csatárok közül Galanisz Nikandrosz, Kiss Ákos, Berta Ákos, Király Zsolt, Mekler Róbert, Magosi Bálint. Ekkor állt össze a Kiss, Galanisz, Azari sor is. Minket egészítettek ki az olyan tapasztaltabb játékosok, mint Vargyas László, Erdősi Péter, Szilassy Zoltán, Borsos Attila. Mindenki legnagyobb meglepetésére bejutottunk a döntőbe, azt az UTE-t vertük öt meccsen, ahol olyan korábbi ikonjaink játszottak, mint Ladányi Balázs, Peterdi Imre, Horváth András, Orsó László. A párharc érdekessége volt, hogy egyik csapat sem tudta egyetlen hazai meccsét sem megnyerni. A döntőben közel voltunk a Volánhoz, az első meccset leszámítva nem sok híja volt, hogy meccset nyerjünk. Meg is lett az eredménye, 2006-ban behívtak a válogatottba, ahol az első meccsemen két gólt lőttem Szlovéniának a Papp László Sportarénában.

Mi volt a következő nagy ugrás a karrieredben?

Az első leckét azonnal megkaptam. A jól sikerült év után elhittem, hogy jó játékos vagyok. Pontosabban, nem tudtam, hogy jó játékosnak lenni csak átmeneti állapot, amiért nap mint nap meg kell küzdeni. Úgy gondoltam, elértem egy szintet, a többi jön majd magától. Nem jött. Az előző évi 30 pontomhoz képest mindössze 12-t szereztem. Az is jó dolog a hokiban, hogy utólag visszagondolva, mindig meg lehet határozni többé-kevésbé pontosan, hogy hol és miben hibázott az ember, ebből adódóan pedig viszonylag könnyű kijavítani ezeket a hibákat. Nem mondom, hogy mindig mindenben sikerült tartanom magam az eltervezett változtatásokhoz, de mindig igyekeztem tanulni a szezon alatt elkövetett hibákból.

A kérdésre visszatérve a következő szintlépésre 2008-ig kellett várni, ekkor érkezett J. P. MacCallum a klubhoz. Addig Vladimír Matejov volt a vezetőedző, aki már utánpótlásban is vitt minket, abban az évben nyolcadik éve volt nálunk, ennyi idő alatt a legjobb kapcsolatok is elhasználódnak, túlságosan kiismerik egymást a felek. De Matejovnak is nagyon sokat köszönhetünk, sokat tanultunk tőle. J. P. érkezésével azonban nemcsak új impulzusokat kaptunk, hanem valóban szintet léptünk, amiből nem sokkal később az egész magyar hoki profitált. A szakvezetés, aki édesapámat jelenti egy személyben, a relatíve sikertelen szezon után elhatározta, hogy teljes irányváltásra van szükség. Pat Cortina és Diego Scandella segítségét kérte, hogy edzőt válasszon, ők MacCallumot ajánlották, elsősorban azért, mert a diagnózisuk szerint elsősorban fizikailag voltunk óriási lemaradásban az elithez képest. Az első éve csonka volt, azt még Matejovval kezdtük, de 2009 nyarán olyan felkészülésben volt részünk, mint azelőtt soha. 12 vagy 13 héten keresztül dolgoztunk és szinte a saját szemünkkel láttuk, ahogy dagadnak az izmaink. A végén olyan súlyokkal emeltünk, amikkel soha korábban. El is léptünk a mezőnytől, az alapszakasz 24 meccséből kétszer szenvedtünk vereséget, egyszer hosszabbításban, egyszer rendes játékidőben, a 72 megszerezhető pontból 65-öt begyűjtöttünk. Nem véletlen, hogy a következő évtől azt lehetett észrevenni, hogy más magyar játékosok is J. P. edzésterve szerint készülnek. 2010-től a válogatottnál is számítottak rá.

2011-ben érkezett Stephan Lundh.

Vele újabb szintet léptünk a szakmai fejlődésben. Ő is nagyon kemény fizikai felkészítést tartott, de sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett arra, hogy tudomásunkra hozza, egy profi játékosnak nem elég az edzéseken részt vennie, edzés előtt és után talán még fontosabb feladat, hogy odafigyeljünk a helyes táplálkozásra és pihenésre. Ezeket persze J. P. is elmondta, de igazság szerint nekünk is kellett idő, mire megtanultuk, hogy mi miért fontos. A másik dimenzió, amiben előreléptünk, a mindennapos kemény munka fontossága. Utólag nagyon sajnálom, hogy 25 évesen nem volt még olyan a gondolkodásom, ami 30 éves koromban már igen. Sokkal többet profitálhattam volna ezeknek a szakembereknek a munkájából és tapasztalatából.  Egy idő után nehezen hittük el, hogy erre a kemény munkára tényleg szükség van. Tehetős főszponzorunknak köszönhetően nagyon jó játékosaink voltak, abban az időben a miénk volt a legjobb csapat. Hiába hajtogatta Lundh, hogy ha valaki keményebben edz nálad, az előbb-utóbb meccsen is meg fog verni, nem hallgattunk rá. Két MOL Liga- és magyar bajnoki cím után elkényelmesedtünk. Ezzel együtt bár kellett némi szerencse is ahhoz, hogy idejöjjön Lundh, óriási eredménynek tartom, hogy három évig sikerült itt tartani. Abban bízom, hogy ő is szívesen gondol vissza a Dunaújvárosban töltött évekre, és remélem, lesz még alkalmunk hasonlóan tekintélyes szakembert hozni a csapathoz.

A válogatottban nem sikerült megragadnod. Miért?

Ahhoz képest, hogy  a 2006/2007-es szezonban debütáltam, csak 2014-ben kerültem ki világbajnokságra. Manapság már be sem hívnak. Igazából nem tudom ennek az okát. Van egy általános vélemény, hogy Dunaújvárosból nem lehet bekerülni, mert a fehérvári ? és most már plusz a MAC-os ? lobbi erősebb, de én ezt nem akartam és nem akarom most sem elhinni. Még mindig azt hiszem, lehet, hogy naivan, hogy a jégen kell megmutatni, valaki megérdemli-e a válogatottságot, vagy nem. Azzal is tisztában vagyok ? mert ez a klubomban is igaz volt ?, hogy egyik edzőmnek sem én voltam a kedvenc játékosa. Nem arról van szó, hogy ne szerettek vagy tiszteltek volna, de soha nem voltam kedvence senkinek. Persze csináltam is hülyeségeket bőven, de azért az minden edzőm számára hamar világossá vált, hogy ha a csapatról van szó, rám mindenben lehet számítani. Bonyolult ügy a válogatottság kérdése azért is, mert ha két közel azonos képességű játékosról van szó, természetes, hogy abban fognak bízni, akit jobban ismernek. A dunaújvárosi edzők munkájára pedig a válogatottaknál csak mérsékelten tartottak igényt, az én edzőim nem igazán voltak a tűz körül.

2015 áprilisa óta annyi a változás, hogy addig általában az utolsó szűkítésnél estem ki, mostanában a bő keretbe sem hívnak be. Ezzel nem csak a presztízstől, a fejlődés lehetőségétől is megfosztanak. Pedig sem a munkámra, sem az eredményeimre nem lehet panasz. Ennek a személyemtől függetlenül is rossz üzenete van. Bizalom ide vagy oda, egy Magyarországon felnevelt játékosnak nem kellene versenyhátrányba kerülnie egy Kanadában vagy Szlovákiában nevelkedettel szemben. A tavalyi szezonban az én mostani teljesítményemhez hasonlót produkáló két kanadai játékost, Brance Orbant és Chris Bodót előbb az EBEL csapathoz vitték fel, majd útlevélért rohantak nekik, hogy idén már válogatott mezben láthassuk őket. Mit üzenünk ezzel a hazai fiataloknak? A másik probléma, hogy egy ilyen válogatott hét alatt aranyat érő tapasztalatokat lehet gyűjteni. Aki ott részt vehet a munkában, komoly versenyelőnyre tesz szert. Meg kell nézni az elmúlt vasárnapi MAC?DAB meccset. Mi is követtünk el hibákat a felkészülésünk alatt, de hát alapvetően nem voltunk egy súlycsoportban egy olyan csapattal szemben, amelyből 12 játékos a felnőtt válogatottnál szerepelt, a többiek pedig a korosztályosaknál. Régebben elég ilyen összetartáson vettem részt ahhoz, hogy tudjam, ezekből hónapokig tud egy-egy játékos lendületet meríteni. Arról nem beszélve, hogy a válogatott felkészülését, a nemzetközi mérkőzések tapasztalatait a klubban végzett munkával nem lehet imitálni. Nekem mindig azt mondták, ha ki akarsz valakit szorítani a csapatból, akkor 30%-al kell többet nyújtanod. A szezonom első harmada kirívóan jól sikerült, mégsem kaptam meghívót. De nem adom fel, ha ez nem elég, még keményebben fogok dolgozni.

Fontos ez az ötszázas mérföldkő?

Nem elsősorban magam miatt tartom fontosnak az ilyen díjátadókat. A statisztikák különben is megbízhatatlanok, ebben az ötszáz meccsben például egyetlen Magyar Kupa-találkozó sincs benne. Pedig csak kupából nyertem hatot pályafutásom során. Azért 500 meccs nagyon sok, a klubhűség, a hagyományok ápolása és újak teremtése, a példamutatás azok, amik miatt ez igazán fontos volt számomra. Ebbe a körbe illeszkedik a csarnokunk felújítása, a különböző bajnoki zászlók felhúzása. A Dunaújvárosi Acélbikák igenis egy patinás klub, van múltja, jelene, jövője, remélem, lesz még játékos, aki megdönti ezt az 500-at. Amikor a meccsek vagy az edzések alatt felnézek a bajnoki zászlókra, tudom, hogy van értelme csinálni, és magasra tett mércének kell megfelelni az Acélbikák mezében.

Még csak 30 vagy. Az 500-as után mire számítasz magadtól?

Mondtam: későn érő típus vagyok . Úgyhogy még nagyon erős évekre számítok magamtól. Szerintem sok van még bennem, és mindent megteszek, hogy ezt ki is hozzam magamból. Azt azért tudni kell, hogy a civil életben is lenne már komoly lehetőségem, egyre többször kérdezik, hogy minek játszom még. De egyelőre a játék az, ami igazán boldoggá tesz. Most pedig, hogy a sok befektetett munka kezd megtérülni, még jobb érzés játszani. Addig, ameddig érzem magamban az erőt, biztosan a játék lesz az első. Jelen pillanatban a most zajló szezonra koncentrálok. A MOL Ligában a legjobb négy közé akarunk kerülni, mert onnan már csak két lépés a bajnoki cím. Hosszabb távon pedig vissza akarok jutni a válogatottba. Erről az álmomról nem vagyok hajlandó lemondani, és mindent meg fogok tenni érte ezután is.