Az ember, akinek 3500 NHL-meccse van

Robert “Rip” Simonick felszerelésmenedzser 52 éve szolgálja a Buffalót. Már az NHL-be kerülés előtt a franchise-nál volt.

Rip és fivére, Paul New York állam nyugati és Ontario állam déli részén nőtt fel az 1950-es évek végén, a ’60-as évek elején. Előbb a tavon, majd a Buffalo Regals, még később a Buffalo State College pályáján űzték a jégkorongot. Rip közben részmunkaidős állást kapott a Front Park pályán, ahol megismerkedett későbbi kollégáival, barátaival, valamint a Knox testvérpárral ? akik később elhozták a profi jégkorongot Buffalóba.

14 évesen, 1964-ben az AHL-ben szereplő Buffalo Bisonshoz tartozott mint stick boy. Meccs előtt és után hozta-vitte a játékosok szerelését, megtanult korcsolyát élezni, a találkozók alatt pályafelügyelőként dolgozott. Mentora az a Frank Christie volt, aki 1933 óta dolgozott a jégkorongban. Ő volt az, akitől mindent megtanult és ellesett. Rip 16 éven keresztül, 1980-ig dolgozott Christie-vel, akiről évekkel később azt mondta a The Hockey Writersnek: “Nem az volt benne a legnagyobb, hogy megtanított a technikai részletekre, hanem az, hogy két dolgot egy életre belém vert. Az első a felelősség, a második a játékosok prioritása. Mindent megtettünk a játékosokért. Például a mosoda egy héten egyszer volt nyitva, pénteken így nagyon igyekeznünk kellett, hogy egy másnapi  idegenbeli meccsre rendben legyenek a mezek. Sokszor nem volt elég helyünk, a földön és az antennán szárítottuk a ruhákat egész éjszaka. Ez hatalmas mókának tűnik, de igazából nem volt más lehetőségünk. Meg kellett csinálnunk. Kemény évek voltak, de a szenvedélyemnek éltem, és az álmom vált valóra azzal, hogy a jégkorongban dolgozhattam.”

Rip jó tanítványnak bizonyult, gyorsan haladt a ranglétrán, mindent kitanult, elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy a Bisons az utolsó AHL-es évében, 1970-ben elhódította a Calder-kupát, és így stílszerűen bajnoki címmel lépett át az NHL-be. Érdemes megjegyezni, hogy a csapatban olyan játékosok kergették akkoriban a pakkot, mint Gilles Villemure, Terry Crisp, Wayne Maki és Syl Apps, a kispadon pedig az a Fred Shero ült, aki néhány évvel később két Stanley Kupát nyert a Philadelphiával.

Az első, 1967-es NHL-bővítés után három évvel, 1970-ben járunk. Ekkor bővült a liga újabb két taggal, és csatlakozott a már meglévő 12 csapathoz a Vancouver és a Buffalo. A csapat tulajdonosa Seymour H. Knox III és testvére, Northrup volt. A legendás Punch Imlachot nevezték ki edzőnek, aki négy bajnoki címet nyert a Torontóval. Imlach hozott egy-két saját embert, de a tulajdonosok ragaszkodtak Simonickhoz és a már megszerzett tudásához. Rip nemcsak mint felszerelésmenedzser dolgozott, egy személyben volt a játékosok mentora, apja, pszichológusa, beszerzője. Apa-fiú kapcsolat alakult ki a közte és a játékosok között. Ezekre az időkre így emlékszik vissza: “A ’70-es években élményszámba ment egy Buffalo?Montreal csata, az egyik oldalon Gil Perreault, a másikon Guy LaFleur. Gyerekkoruk óta barátok voltak, ez kitartott a juniorok között és az NHL-ben is. Mindent együtt csináltak, minden meccs előtt együtt kávéztak, cigiztek, és természetesen mindkettőjüknek én biztosítottam hozzá mindent. A többieknek is. Máskor a White Tower és a Main Street közti távolságot hóban, fagyban, jégben és esőben is megtettem, hogy a fiúknak hozzak kávét. Sokszor mindenkinek, ami 30 darabot is jelentett.”

Frank Christie 1986-ban hunyt el. Ez alaposan megrázta Simonickot, de utána kétszer olyan elszántsággal dolgozott. Elmondása szerint ekkor jöttek pályafutása legkeményebb évei. Minden játékossal személyesen tartotta a kapcsolatot, minden kívánságot teljesített. Óriási hatása volt a hokisokra és az egész franchise-ra, de ez fordítva is igaz volt. Kevin Sylvester, a csapat állandó kommentátora mondta róla: “Kifinomult érzéke volt ahhoz, hogy megértse a játékosok gondjait. Mielőtt nem volt a csapatnak pszichológusa, itt volt Rip Simonick.” Mindig tudta, mi a gond, mit kell kijavítani, jobbá tenni, hogy a játékosoknak könnyebbé tegye a mérkőzéseket. Precizitása legendássá vált az egész ligában.

De mit is csinált valójában? Például az egyik idegenbeli túrán elveszett Bob Sauve kapusmaszkja. Rip még a buszon összedobott egy másikat. Kicsit igazított Rob Ray szerelésén is, hogy az NHL történetének egyik legnagyobb bunyósa jobban tudjon öklözni. Ray később így jellemezte: ” Azt tette, amit tennie kellett, hogy a szerelések mindig készek és kényelmesek legyenek, és ezáltal még jobbak legyünk a jégen. De ez nem hasonlítható ahhoz, amit a pályán kívül csinált a srácokért. Ő  egy igaz barát, egy apafigura, aki több száz fiút segített akkor, amikor átléptek a Sabres ajtaján.”

Később ő tervezte Pat Lafontaine számára azt az arcvédőt, aminek köszönhetően a legenda alig mulasztott meccset állkapocscsonttörése után. Aztán újított Dominik Hasek korcsolyapengéjén és élezésén. Forradalmasította, hogy még hatékonyabb legyen a vasak között. Kifejlesztett egy olyan élezési technikát, amit mind a mai napig használnak az NHL kapusai. Nem mellékesen ez a kis trükk hozzájárult Hasek 2 MVP-címéhez és 6 Vezina-trófeájához. Ehhez a korszakhoz kapcsolódik pályafutása legdrámaibb eseménye is, amikor az erőnléti edzővel, Jim Pizzutellivel megmentették Clint Malarchuk életét. A Buffalo akkori kapusának a torkát a Blues-játékos Steve Tuttle korcsolyája vágta el. (A videót nem linkelnénk, a Google pillanatok alatt kidobja, ha valakinek szüksége van a borzalmas látványra.)

Mindenki előtt nyitva állt Rip ajtaja. A játékosok imádták. Mindezek után eléggé morbidnak hat, hogy a Sabres csarnokában és öltözőjében rengeteg helyen virít a RIP felirat, ami itt nem azt jelenti, hogy Rest in Peace.

A Bisons-időszaktól kezdve 52 év és több mint 4000 mérkőzés van a háta mögött. Az  1970-es NHL-es bemutatkozást követő közel fél évszázad során 464 játékos és 17 edző fordult meg mellette a Sabresben. Nincs ember a franchise-ban, aki ne ismerte volna. Ma már ő az egyetlen, aki megmaradt az eredeti gárdából. Buffalo Sabres Hall of Fame-tag, ott volt két Stanley Kupa-döntőn, három All Star-mérkőzésen (1974, 1989, 2005), 3500 alapszakasz-találkozón. Természetesen feltették neki az ilyenkor szokásos kötelező kérdést, hogy meddig marad a csapatnál. “Úgy gondolom, ez NHL-rekord, bár nem vagyok rekordokat követő ember. A 3500 csak egy szám. Engem csak az érdekel, csak arra vagyok büszke, hogy ezt a Buffalo tagjaként értem el. Mikor vonulok vissza? 15 éve azt mondtam, akkor, amikor Mike Foligno fia, Marcus jégre lép az NHL-ben. Ez nem jött be.”

A Buffalo egykori kapitánya, Nick Foligno 1981 és 1991 között szolgálta a csapatot. Nagyobbik fiát, aki szintén Nick, az Ottawa draftolta, és azóta a Columbus kapitánya lett. A kisebbiket, Marcust 2009-ben a papa korábbi csapata, a Buffalo választotta ki, és jelenleg a hatodik szezonjára készül a kék-sárga-fehér mezben. Tényleg nem jött be. De hát miért kéne sietni? A 4000 vagy az 5000 még szebben mutatna.