Újvolán

Kifejezetten sok magyar válogatott játékos távozott nyáron az első számú magyar klubcsapatból ? ám ez még jól is elsülhet. Esszézünk!

Komoly átalakulások, hangsúlyeltolódások, korrekciók zajlanak a magyar jégkorongban. Hogy a képzett játékosok száma gyarapszik és a színvonal emelkedik, az nem pusztán szubjektív megítélés kérdése, tárgyi bizonyítékaink vannak: a válogatott újabbkori története során másodszor szerepelhetett az A csoportban, és bár kiesett, előzőleg sikerült megszereznie első, világraszólónak mondható győzelmét a legjobbak között. A helytállás, a mutatott játék ráadásul garanciának tűnik arra, hogy következő A-zásunkra nem kell ismét hét évet várnunk.

A fejlődés a klubhokiban is tetten érhető. Egyre több magyar csapat képes arra, hogy jórészt minőségi hazai hokisokra alapozva ígéretes, versenyképes résztvevője legyen a MOL Ligának. Az idei átigazolási időszak eseményei azt valószínűsítik, hogy a magyar bázisú bajnokság következő kiírása minden korábbinál vagányabb lesz. A bajnok DVTK Jegesmedvékhez és az ezüstérmes MAC Budapesthez hasonlóan máris erősebbnek ígérkezik a tavalyinál az Újpest, a Ferencváros és a Dunaújváros, és híreink szerint a Debrecen sem fog gyengülni. (Ezúttal ugyan a magyarországi hokiról gondolkodunk, de akkor is ide tartozik, hogy bivalyerős lesz a Brassó, miközben a Csíkszereda is alakulgat.)

Egy mondatban így foglalható össze, ami történik: búcsút inthetünk kedvenc sportunk egypólusú mivoltának. Hogy ez jó hír mindannyiunk számára, azzal talán a legelvakultabb Fehérvár AV19-rajongók sem vitatkoznának. Elvégre nyilvánvaló, hogy előre csak a verseny visz, a berögződött struktúrák, az elhasználódott képletek a legjobb esetben is csak egy helyben toporgáshoz elegendőek. Az nyilván vitatatatlan, hogy a fehérváriak által az elmúlt egy-másfél évtizedben hozzáadott értékek nélkül közel sem tarthatnánk ott, ahová eljutottunk. Az érdemeket el kell ismerni, a dicsérő szavakkal nem szabad fukarkodni. Ugyanakkor az is kézenfekvő, hogy az új impulzusok, a bejáratlan utak, a változó perspektívák hasznára lehetnek mindenkinek. A többiek felzárkózása ráadásul azért is pompás dolog, mert az eddigi egyeduralkodót is módosításokra sarkallja. Benyomásaink, megítélésünk szerint a kivételesnek mondható idei fehérvári játékoskeringő ezzel is magyarázható.

Fotó: Mudra László (jegkorongblog.hu)

A Volán EBEL-szezonjai mindig hasonlóképpen alakultak. A csapat a mezőny egyik legkisebb költségvetéséből gazdálkodva rendre magyar játékosokra épített, akik mellé hol több, hol kevesebb sikerrel bírt légiósokat igazolni. Utóbbiak között inkább ritkán, mint gyakran bukkantak fel igazi klasszisok, ezért a kitűzött cél évről évre a kieséses szakasz elérése ? rossz nyelvek szerint az utolsó helyek elkerülése ? lehetett, több nem fért bele, döntőről vagy végső sikerről ép ésszel nem beszélhettünk. A negyeddöntő hol megvolt, hol nem ? négyszer igen, ezek közül is kiemelkedett a 2011/12-es idény, amikor esélyesként buktunk el a Ljubljanával szemben, majd a 2014/15-ös, amikor a Vienna Capitals jelentette a végállomást ?, ám az egyre egyértelműbb lett, hogy nagyságrendekkel több forrás híján és ezzel a stratégiával jóval magasabbra kapaszkodni képtelenség.

Árnyalta a képet, hogy a válogatottak és tehetségek nem kis részét összegyűjtő Volán képtelen volt a nagy generáció legnagyobbjaihoz hasonló karakterű és kvalitású hokisokat kitermelni. Számunkra megkérdőjelezhetetlen, hogy Ocskay Gábor szakosztályvezér a klubszempontokon túl a magyar hoki érdekeit is figyelembe véve igyekezett lehetőséget biztosítani mind a saját nevelésű, mind a más klubokban felcseperedett fiataloknak, ám sajnos nemigen akadtak köztük olyanok, akik Tokaji Viktor és Sille Tamás vagy Ladányi Balázs és Palkovics Krisztián nyomdokaiba léptek volna. A kapusokat nem számítva Sofron István volt az utolsó, aki a fehérvári műhely istápoltjaként EBEL-szinten is kétségkívül meghatározó játékossá érett. Különösen a védők terén működtek felemásan a dolgok, reményteljes ifjak sora érkezett, próbálkozott, majd távozott egy-két-három szezon után, de húzóemberré nem izmosodott egyikük sem. Ebben a körben Szirányi Bence látszik kivételnek, akinek a következő idénye a negyedik lesz a Volánban, és nemcsak klubjának, a válogatottnak is elegánsan-megbízhatóan játszó oszlopa, sőt emellett pontérzékenynek is mondható.

Tény ugyanakkor, hogy miközben a légiósok jöttek és mentek annak rendje-módja szerint ? kivéve a közben magyarrá lett Andrew Sarauert és Frank Banhamet ?, addig a magyar mag egy része sokáig stabil maradt. Az olyanok, mint Benk András vagy Kovács Csaba, gyakorlatilag hozzánőttek a Volánhoz, elképzelhetetlen volt nélkülük a csapat. Tették a dolgukat évről évre, hol több, hol kevesebb sikerrel, de az nem volt kérdés, hogy ott lesznek a jégen a következő idényben is.

Ez változott meg az idén. Azok után, hogy a Fehérvár második csapatát emlékezetes MOL Liga-elődöntőig repítő Tyler Dietrich lett az EBEL-vezetőedző, viszonylag hamar beestek az első hírek arról, hogy jelentősebb személyi átalakulások történhetnek a nagycsapat háza táján is. Hogy mindez alapvető stratégia-újraírást is jelent-e, nem tudjuk, csak arról értekezhetünk, amit látunk. És amit látunk, az a következő: nem kevesebb, mint hét magyar válogatott játékos ? öten ott voltak Szenpéterváron ? távozott Székesfehérvárról, míg a nyolcadik, Frank Banham visszavonult. Ősztől nem volános Kovács Csaba, Benk András, Ladislav Sikorcin, Varga Arnold, Kevin Wehrs, Nagy Gergő és Bartalis István. Kovács 14, Benk 9, Varga Arnold 6, Sikorcin 5 szezont húzott le a csapatban egy huzamban, ők a rekorderek. Itt kell persze megemlíteni, hogy érkeztek is válogatottak: Sofron István visszatért oda, ahonnan elindult, Erdély Csanád úgyszintén, Vas János is volt már volános, Kalvin Sagert pedig Miskolcon bizonyított.

A lényeg mindazonáltal kiolvasható a hétvégén kiadott 27 fős EBEL-névsorból. Illesszük ide ezt a listát még egyszer:

Kapusok: Hetényi, Rajna; védők: Makowski, Manavian, Orbán A., Owens, Sagert, Sándor, Szabó B., Szabó D., Szaller, Szirányi; csarátok: Bodo, Erdély, Kiss P., Kocsis, Kóger, Maylan, Orban B., Reisz, Sarauer, Sárpátki, Sofron I., Szabo K., Szita, Vas, Vincze.

Tucatnyi fiatal hokis neve olvasható itt, olyanoké is, akiknek nemhogy EBEL-es, egyelőre MOL ligás tapasztalata sem nagyon vagy alig van. Hogy hányan jutnak majd szerephez ténylegesen, arról természetesen fogalmunk sincs még, annál inkább, mert a keret bővülhet egy-két légióssal. Azt viszont végképp nem sejthetjük, hogy kik lesznek azok, akik helytállni is képesek, és megfelelhetnek az EBEL támasztotta sziklakemény követelményeknek. Hiszen nemcsak magyar, osztrák példák sokaságából is tudjuk, hogy ez a liga több szempontból sem segíti a fiatalok beilleszkedését, kész játékossá érését. Ezzel együtt ha a szokásosnál nagyobb mozgásnak, a megüresedett helyeknek hála az általánosnál tágasabb tér nyílik a tehetségek előtt, az mindenképpen elsülhet jól is. Főként, hogy a fehérvári szurkolók évek óta egyébről sem beszélnek, mint a fiatalításról.

Hogy az utca többirányúvá vált, és innentől nem csupán a Volánba vezet, hanem onnan máshova is ? ráadásul aki külföldről tér haza, az sem feltétlenül Fehérváron landol ?, az a többi csapat számára is remek fejlemény. Azért is, mert a nem volános válogatottak mindegyike bizonyosan képes lesz emelni a nívón a MAC-ban, Miskolcon, Újpesten vagy Debrecenben, és ilyenformán a MOL Liga izgalmasabbá, kompetitívebbé válásából is kivehetik a részüket. Mindenki örülhet tehát.

Az igazsághoz tartozik, hogy a Volán-kísérlet ? már amennyiben úgy fog kinézni, ahogy most véljük ? ezúttal sem okvetlenül lesz alkalmas a korábbiaknál magasabb EBEL-célok kitűzésére. Az itt látható keret rendkívül szimpatikus, de ? ne köntörfalazzunk ? aligha döntő- vagy bajnokesélyes. Ahogy máskor, úgy ezúttal sem. De nem muszáj mindig nagyot álmodni. Van, hogy az ébrenlét átélhetőbb, színesebb, szórakoztatóbb és ? nem utolsó sorban ? előremutatóbb az elérhetetlen ábrándoknál.