Peterdi Imre teljes értékű életet kapott születésnapjára

Túl vagyok a stroke-on, túl vagyok egy szívműtéten és túl vagyok egy egy hónapos rehabilitáción. A válogatott csatár befejezi a versenysportot, de teljes mértékben felépült.

Peterdi Imre, a DAB szélsője március elején otthonában rosszul lett, életét csak a gyors orvosi beavatkozás mentette meg. Az esemény után nem egészen két héttel az Országos Klinikai Idegtudományi Intézet (OKITI) munkatársaival közös sajtótájékoztatót tartott, amikor is fontos részletek és tudnivalók derültek ki. Ma már jól van, otthonában értük utol 36. születésnapján.

“Igazából amit tudni kell, hogy március 5-én kaptam ezt a stroke-ot ? kezdett bele a történetbe Peterdi Imre. ? Nem olyan régen, egy hónappal ezelőtt pedig volt egy szívkatéterezésem. Éppen kedden, a születésnapomon voltam kontrollon és csupa jó hírt kaptam az orvosoktól. Azt mondták, hogy teljes értékű életet élhetek, tehát hálisten nincs semmiféle probléma.

Nyilvánvaló, hogy az ember életében ez egy mérföldkő, mert azért csak történt vele valami. De úgy néz ki, hogy az orvosok megtalálták az okokat. Volt a szívemben egy járat, ahol a vérrög fel tudott jutni az agyamba és ezáltal jött ez a stroke. A jobb homloklebenyemben állt meg a rög. Most megakadályozták, hogy ez megismétlődhessen, kaptam egy zárást a szívemben. Tudni kell, hogy a stroke általában ismétli önmagát, de azt mondták az orvosok, hogy nálam az okát kizárták, nekem ilyen többet nem lesz. Bízzunk benne.

A felvételek Peterdi Imre utolsó MOL Liga-mérkőzésén készültek, a február 4-i DAB?Csíkszeredán. Fotó: Mudra László (DAB)

Kedden voltam szívkontrollon, minden rendben, mozoghatok szerdától teljes értékűen. Ettől függetlenül az élsportot abbahagyom. Nem csak azért, mert volt ez a betegségem. Igazából már januárban pedzegettem a DAB-nál, amikor kérdeztek a folytatásról, hogy nekem ez az utolsó szezonom, nyáron visszavonulok. Aztán hogy majd még mit szán nekem a sors, az kiderül, de úgy gondolom, hogy nem lesz több MOL Liga-szezonom.

Van még mit csinálnom. Itt van a családom és szeretnék korosztályos edző lenni. Nem nagyon szeretnék kockáztatni, akármit mondanak az orvosok. Kaptam egy észhez térítő pofont, hogy jobban és tudatosabban kéne élni.

Természetesen a haverokkal bármikor lemegyek hokizni, és azt tervezem, hogy az inline-bajnokságban és a -válogatottban szerepelek majd, mert a versenyszellem még mindig bennem van, nem halt ki, de ez maximálisan ki fogja elégíteni az ilyen irányú igényeimet.

Ugyanúgy élhetem az életemet, mint eddig, mintha mi sem történt volna. Még 8-án lesz kontrollom a stroke miatt, megvárom, hogy Szikora doktor, aki műtött, mit fog mondani. De a szívemmel már terhelhető vagyok, futhatok, kondizhatok teljes erőbedobással. Idáig ezt nem tehettem, a szívműtét után egy hónapig teljes pihenőn voltam, nem mozoghattam, meg kellett várni, hogy fogadja be a szervezetem a katétert.

Hihetetlen az orvostudomány és óriási szerencsém volt, a stroke-ból és a szívműtétből is jól jöttem ki. Nem egészen három hónap alatt felépültem. Március elején kezdődött, és ma nyugodtan beszélhetek veled, ha valaki szembejön az utcán, azt mondja, hogy te, Pedró, neked semmi bajod nincsen. Igen, mert szerencsés voltam. A szívműtét is olyan volt, hogy kedden bementem, szerdán megműtöttek és csütörtökön hazajöttem.”

Milyen volt ezt átélni, egyáltalán mire emlékszel az egészből? “Fejben szinte minden megvan. Nagyon sok mindenre emlékszem, még a műtőkódra is, pedig akkor stroke-os állapotban voltam, de én mondtam a műtősfiúknak, hogy négy darab kettes és kettőskeresztet kell nyomni, hogy be tudjunk menni a műtőbe. Ez vicces volt.

A tehetetlenség volt borzalmas. Az előző nap még aktív sportoló voltam, másnap pedig felülni sem tudtam egyedül. Hiába kapaszkodtam, a bal oldalam teljesen lebénult, se kép, se hang nem volt. A beszéddel is voltak problémáim. Minden szép fokozatosan javult és tért vissza.

Túl vagyok a stroke-on, túl vagyok egy szívműtéten és túl vagyok egy egy hónapos rehabilitáción. Minden héten egyszer ambuláns kezelésre vissza kell még mennem, ennyi maradt már csak. Mert az agy egy kicsit összetettebb dolog. Ahogy az ottani emberek mondják, a dióbél alá nem lehet látni, nem tudni, hogy az agyam mennyire károsodott. De a hétköznapjaimat élem, egyre jobban visszajövök. Nem vagyok feledékeny, fáradékony, nincsenek mozgáskoordinációs problémáim, semmi problémát nem érkezek. Amikor lehet majd, dolgozni szeretnék újra, és folytatni azokat a dolgokat, amiket elkezdtem.”

És egy feledhetetlen fotó: