A győzni tudás képessége

Biztató, hogy a stáb és a játékosok tisztán látják a helyzetet, magukkal szemben is kritikusan fogalmaznak, nem bújnak a szerencse, a körülmények, az egyéb álcák mögé a franciák elleni vereség után. Ez így van rendjén. Mi se tegyük. Vegyük le egy pillanatra a rózsaszín szemüveget.

Essünk túl a nehezén: továbbra is lefelé lógunk ki az A csoportból. Bíztunk benne, hogy csodát látunk Szentpéterváron, hogy ott loholhatunk azok nyakán, akiket van esélyünk a divízió 1/A-ba taszítani. Nem így történt.

Folytassuk kicsit kevésbé keményen. A fentiekhez hozzá kell tennünk, hogy az eddigi három meccs alapján, de főként a franciák ellen látottak miatt kell ezt mondanunk. Bellemare-ék ellen egyértelműen kiderült, mik vagyunk jelenleg az A csoportban. Szorgalmas, szimpatikus csapat, amely már képes hatvan percen át magas energiaszinten játszani, a mérkőzés bizonyos periódusaiban tud nyomást gyakorolni ellenfelére ? ne felejtsük el megemlíteni, hogy ez állt Szlovákia és Kanada ellen is! ?, de hiányzik belőle a jobb csapatok elleni győzni tudás képessége. (Ez az, ami kétségtelenül megvolt a Ladányi, Palkovics, Ocskay fémjelezte nemzedékben. De a maiak védelmében annyit tegyünk hozzá, egy század milliméternyit sem kisebbítve az aranygeneráció érdemeit, hogy nekik nem az elitben maradás volt a feladatuk.) Márpedig ahhoz kétség sem férhet, hogy az A csoportban csak és kizárólag nálunk jobb csapatok versenyeznek, és ez még egy darabig így is lesz, akárhogy is fejlődünk.

Fotó: Mudra László (MJSZ/jkb.hu)

A jól látható hendikepjeinket ? gondolkodási sebesség, reakcióidő, taktikai, technikai képességek alacsonyabb szintje ? már az idén is sokkal jobban lehetne palástolni és relativizálni. Bízhatunk benne, hogy erre lesz még példa. Két lövésünk még van a finnek és az amerikaiak elleni helytállási feladatok mellett, hiszen Fehéroroszország és Németország ellen bármi megmutatható, amitől boldogok lehetünk. Nem, nem a győzelem a cél, hanem az, ami a franciák ellen elmaradt és hiányzott, és ami kell, hogy a szerencse mellénk álljon olyan helyzetekben, amelyek sorsfordítók egy-egy meccsen, és amely pillanatokat elbuktuk mindhárom eddigi találkozónkon. Merthogy voltak ilyen momentumok Szlovákia ellen 1-1 után és a harmadik harmadban is, sőt Kanada ellen 1-2-nél minden további nélkül egyenlíthettünk volna, nem véletlen, hogy a szövetségi kapitány a hazai sajtóban köszönetet mondott kapusának, hogy a kritikus 6-7 percben kompenzálta a többiek hibáit. És bőven voltak ilyenek Franciaország ellen, ezeket felsorolni is nehéz.

Ezekben a pillanatokban eddig alulmaradtunk: nem lőttük be a ziccereket, rosszul passzoltunk elöl, megkontráztak minket hátul, a támadóharmadban szabálytalankodtunk feleslegesen, elváltottuk magunkat.

Ezen momentumok megragadása, uralása nélkül nem jutunk egyről a kettőre. Pedig alakulhatott volna úgy mindhárom meccs, hogy ellenfelünket nagyobb erőbedobásra kényszerítjük. Nem tettük. Fájó, de azt is meg kell állapítani, hogy háromból egyszer sem nyomtuk meg a riválist annyira, hogy az elővegye a legkeményebb, igazi arcát, hagytuk őket a kényelmi zónában hokizni. Márpedig ott sokkal kevesebbet hibáznak. Ők is emberek, nyomás alatt nehezebben mennek a rutinok nekik is. Láttuk, ha kell, a kanadai bekk is tilosra vágja a pakkot vészhelyzetben. Magyarország ellen is.

Nekünk pedig enélkül még kevesebb területünk van a meglepetésre. Ráadásul az eddigi legfontosabb meccsen nyújtottuk magunkhoz képest a leggyengébbet, a legtöbb játékosunk ekkor játszott valós tudásszintje alatt. Amikor a maximum kellett volna. Mindenkitől. Mert az talán elég lehetett volna. Azért ez is valami. Talán azért is volt borzasztóan nyomott a hangulat a lefújás után, mert a játékosaink is ezt érezték. Hogy lett volna itt egy lehetőség, amit elszalasztottak.

Mindennek oka van, nyilvánvaló, hogy ezen a szinten minden gyorsabban történik, mint amihez Vas Mártonék szokva vannak évtizedek óta. Látható, hogy itt a gyors csatáraink sem gyorsabbak a riválisok bekkjeinél, vagy csak ritkán azok. Az erős bekkjeink sem erősebbek az ellenfelek csatárainál, még ha szépen takarítanak is sokszor.

A feladat adott. Négy kőkemény meccsünk van hátra. Ha nem is sorsdöntő, de a megítélésünket komolyan befolyásoló négy óra tiszta játékidőnyi jégkorong. Nem mindegy, milyen eredmény áll a táblán a meccsek végén. De szakmailag és a bennfenteseknek nem ez a legfontosabb tényező, hanem sokkal inkább a beltartalom, ami valóban nagyságrendekkel volt szívmelengetőbb, mint amit a 6-2-es csapás feltételez, és mint amit végső soron a jégen is láttunk: hogy már nemcsak sündisznóból kontrázunk, hanem sokat és aktívan támadunk, redukálni tudjuk az ellenfél kapura lövéseinek és helyzeteinek számát. De a sportágon belüli és kívüli szurkolóknak, a laikusoknak, a megítélésünknek árt, ha egy 4-3-as meccset 4 góllal vesztünk el, ha egy kétperces kettős előnyben nem tudunk felállni, ha a saját kapunknál szenvedünk hárman egy ellenféllel. Ezen sajnos nevetnek a lelátón, borzasztó ezt leírni, de így van, ez történt. Éppen akkor, amikor a helyi publikum is teljes mellszélességgel mellénk állt, mert szimpatikusan küzdöttünk, nyomtuk a franciákat. Egyszerűen magunk alatt vágtuk a fát, mert az még az A csoportban sem lehet megoldhatatlan feladat számunkra, hogy 5 a 3 ellen felálljunk. Tenni kell azért, hogy ilyen minél kevesebbszer forduljon elő a jövőben.

Miközben mi simán bukunk egy ikszhez közeli rangadót, addig az a Németország, amely ellen álmodnunk kellene a bent maradást, egy ugyanilyen meccset 5-1-re nyer Szlovákia ellen. Erről is szól írásunk címe.

A konklúzió eddig az, hogy sokat javult az összkép 2009 óta, de továbbra sem egy, hanem még mindig két lépcső választ el minket azoktól, akiket ki kellene szorítanunk az elitből. Az első lépés az lesz, amikor meg tudjuk őket szorongatni, amikor lesz olyan, hogy a mi kottánkból zajlik egy meccs, amikor az elképzeléseink szerint alakulnak az események. Még ekkor sem biztos, hogy meg fogjuk verni őket, de az eredmény szorosabb lesz, ez biztos. Az a vereség is fájni fog, de nem lesz annyira reménytelenül elkeseredett játékos és szurkoló, mint volt kedden a meccs után. Hiába tett meg látszólag mindenki mindent.

Most úgy tűnik, erre még éveket kell várni. Ne legyünk türelmetlenek. Ne feledjük, miért indultunk. Még nem az A csoportban maradók közé akarunk bekerülni, hanem a másod- és az első osztály között stabilan liftezők közé. Akik kiesés esetén bármikor vissza tudnak jutni ide.

A konklúziókból elég ennyi, vagy talán még sok is. A világbajnokság még zajlik, a felénél több van hátra számunkra, és ki tudja, lehet, hogy a csoda kulcsa a kezünkben van, és csakazértis megszerezzük azt a várva várt pontot, esetleg pontokat. Netán valami földön túli erőnek köszönhetően bent maradunk. Várjuk ki a végét.

Volt, ami volt, lesz, ami lesz. Kezdjük a lelki regenerálódást egy óriási partival a finnek ellen!