A gyereket kell biztatni, nem az edzőket szidni

Mit tehet a szülő, ha gyermeke nem kerül be az első csapatba? Nem az a megoldás, hogy elkezdünk szervezkedni az edzők ellen. Motiváció és önbizalom ? erre a két dologra érdemes figyelni.

Magyarországon is egyre többen jégkorongoznak, így sok egyesületnél egy korosztályban több csapat is működik. Ilyenkor kulcskérdés, hogy ki kerül az első csapatba, és mit tegyenek azok a gyerekek, akik kiesnek. Márpedig ilyenek szükségképpen lesznek. A témában a ctvnews.ca-n jelent meg egy dolgozat nemrégiben, amit elég fontosnak éreztünk ahhoz, hogy utánközöljük.

Chris Joseph mögött 19 évnyi profihokis-karrier áll, ebből 14-et az NHL-ben töltött. Mégis emlékszik a mai napig, hogy milyen borzalmas volt fiatalon szembesülni azzal, ha nem felelt meg a követelményeknek, és nem került be az első csapatba. “Mindig is az a típusú játékos voltam ? mondja Joseph ?, aki személyesre vette, ha az edzőktől negatív kritikát kapott. Márpedig rengeteget kritizáltak. Mégsem gondoltam soha ezekről az edzőkről, hogy ne lennének normálisak, vagy hogy teljes mértékben tévednének. Inkább mindig azt mondtam magamnak: jobbnak kell lennem. Talán ez hiba volt, talán túl kemény voltam önmagammal szemben, de azt hiszem, ez az attitűd segített, hogy mindig azt keressem, miben tudnék tovább fejlődni.”

A 46 éves Joseph azóta új perspektívából szemléli, miképpen dolgozzák fel a szülők, ha a gyerekük nem felel meg a követelményeknek, hiszen egyrészt ő maga is edző, másrészt két fiúgyermek édesapja. “Nagyon sok kritika éri a kiválasztás folyamatát. Szinte mindenki megkérdőjelezi ezt. Nagyon sok szülő gondolja úgy, hogy a gyerekének az erősebb csapatban volna a helye. Az én tapasztalatom az, hogy egy-két gyerek lehet, hogy alacsonyabb vagy magasabb szintű csapatba kerül, mint ahova való, de nagy általánosságban mindenki ott van, ahol lennie kell. Mégis, amikor az apukákkal és az anyukákkal beszélsz, meg vannak róla győződve, hogy gyermeküket méltánytalanság érte.”

A legnehezebb, hogy noha természetes módon csalódottak ilyenkor a szülők, reálisan kell látniuk, mennyire tehetséges a fiuk vagy a lányuk. “Mindig azt kérdezik tőlem, hogy akkor a korcsolyázótudása nem megfelelő a gyereknek, vagy a helyezkedése nem jobb bárki másénál. Egy csomó szülő csak a gyerek erősségeit látja, de a gyengeségei felett hajlamosak átsiklani.”

Joseph ugyanazon a véleményen van, mint a szakma nagy része: a szülőknek a gyereket kell ilyen esetben támogatni, és nem az edzőket kritizálni. “Tipikus példa, amikor a szülők végtelenül felháborodnak a gyerek számára kedvezőtlen döntésen, de ezzel nem segítenek a gyereken ? mondja Natalie Durand-Bush, aki a University of Ottawa sportpszichológia szakán tanársegéd. ?Az edzőket fogják hibáztatni, vagy a politikát. Ezek némelyike igaz is lehet. De azzal, hogy kiborulnak, nem segítenek a gyereken. Segíteni úgy tudnak, ha tudatosítják, hogy mik az erősségeik és a gyengeségeik, ha megpróbálják olyan szintre hozni a problémát, ami fölött a gyereknek van hatalma, ha megértetik, hogy kemény munkával jövőre akár be is kerülhetnek a legjobbak közé. Ehelyett a klubot hibáztatják, felháborodott leveleket írogatni, nem értik, hogy miért az ő gyereküket tették ki az A keretből, holott mindenki számára nyilvánvaló, hogy nincs nála jobb. Azt hiszem, ennél jobban semmi sem zavarhatja össze a gyerekeket” ? mondja Durand-Bush, aki sportolók szellemi teljesítményének növeléséhez is ad tanácsokat.

“A versenysportban annyi minden van, amit az ember nem tud az ellenőrzése alatt tartani. Szóval, ha a gyerek nem kerül be az első csapatba, akkor persze fel lehet tenni kérdéseket ezzel kapcsolatban. De a lényeg a végén mégis az, hogy mit mondunk a gyereknek, hogyan segítünk neki abban, hogy megmaradjon az önbizalma és a motivációja, ami a két legfontosabb az ő szempontjából.”

A csalódás feldolgozásának nehézségeit Joseph az összes lehetséges oldalról megtapasztalta, hiszen játékosként, edzőként és egy 17, illetve egy 12 éves gyermek apjaként is bőven volt ebben része. “A saját gyerekeimmel kapcsolatban igyekszem a lehető legrealistább maradni. Egyetlenegyszer sem mondtam azt nekik, hogy azért nem kerültek be a nagycsapatba, mert az edzők nem szeretik őket. Ehelyett olyanokat mondtam mindig, hogy van valami a játékodban, ami az edződnek nem tetszik, amiben más jobb nálad. A te dolgod az, hogy ezzel kezdj valamit. Azt is megkérdezem, hogy mit szándékozik tenni az ügy érdekében. A gyerekeim relatíve magas szinten játszanak, szerintem azért, mert mindketten folyamatosan keményen dolgoznak azon, hogy jobbá váljanak. A legfontosabb, hogy szeretnek játszani, ez az elsődleges oka, amiért képesek ennyi áldozatot hozni.”

Jim Grove fociedző is azt tanácsolja a szülőknek, hogy vagy ők maguk üljenek le az edzőkkel, vagy a gyerekeket vegyék rá erre, hogy kiderítsék, miben kell fejlődniük. A háromgyermekes Grove több mint 15 éve edz fiúkat és lányokat is, és tanácsa a következő: “Kérjenek visszajelzést az edzőktől: mit tehetek azért, hogy jobb játékos váljon belőlem. Vagy: mik voltak a hiányosságaim, amik miatt kimaradtam a csapatból? Vagy: mit tanácsol, mit csináljak azért, hogy fejlődjek, és legközelebb túléljem a keretszűkítést. Azt is fontos tudni, hogy szezon közben van-e mód arra, hogy bekerüljön a gyerek a legjobbak közé, ha eleget fejlődik.”

Minden jobb csapatban különböző posztok vannak, amelyek betöltéséhez különböző képességekre van szükség. Éppen azért lehet, hogy a gyerekkel nincs semmi baj, egyszerűen csak túl sok játékosjelölt van túl kevés helyre, és ezért nem megy át a rostán, jegyzi meg Grove, aki egy nonprofit szervezetnek is tagja, amely szülőket segít abban, hogy aktív és sikeres gyerekeket neveljenek. Ehhez gyakran az kell, hogy posztot váltson a játékos: “Lehet, hogy a gyerek kiváló csatár, de az is, hogy a képességei vagy a gyorsasága miatt hátvédként is ugyanolyan jól megállná a helyét. Nyitottnak és rugalmasnak kell lenni, és akkor nagyobb eséllyel kerülünk be a csapatba.”