Mi így játsszuk a jégkorongot Svédországban

Victor Hedman beszámolója az örnsköldsviki csodáról és arról, hogy a hokiban vidáman is fel lehet jutni a csúcsra.

Az írás a The Players’ Tribune hasábjain jelent meg, és nekünk, magyaroknak több szempontból is érdekes. Egyrészt plasztikusan magyarázza el, mennyire fontosak a kis közösségek, másrészt bepillantást nyerhetünk a világ egyik legjobb közösségébe, amely nem mellesleg Hári Jánost is befogadta.

?????

Utaztál már valaha olyan buszon, amely csordultig volt jégkorongosokkal? Az mindig nagyon hangos. Most már 20 éve buszozom így hokimeccsekre, de csak egy olyan esetre emlékszem, amikor ez teljes csendben történt. 2006-ban, az olimpiai döntő idején. Svédország játszott Finnországgal. Értik ezt a rivalizálást Észak-Amerikában egyáltalán? Talán azt gondolják, hogy minden északi ország ugyanolyan barátságos hely. De egy svéd?finn meccs maga az őrület. Olyan nekünk, mint egy Kanada?USA. Mi vagyunk a nagytesók, a finnek a kicsik. (Na jó, nem, ezzel csak finn barátomat, Valtteri Filppulát akartam ugratni.)

Visszatérve 2006-ra: az elmúlt 10 év legnagyobb derbije zajlik, és én hol vagyok? Ülök a buszon, és a juniorcsapatommal utazom egy idegenbeli meccsre. A sofőr bekapcsolja a rádiót, amely élőben közvetíti a mérkőzést, és mi tökéletes csöndben hallgatjuk a harmadik harmad történéseit. Svédország 3-2-re vezet, de az utolsó két percre a finnek lehozzák a kapust, és hatalmas nyomás alatt tartanak minket. A szpíker egyre hangosabban beszél. Van úgy, hogy a kommentátor hangjából lehet érezni, jön a gól. Mindenki feszült. Éreztük, hogy jön. Aztán ezt hallottuk. Soha nem felejtem el:

?Lundqvist ? Gör en otrolig räddning med klubban!!!!!!?
Ha valaki nem beszél svédül:
?Lundqvist ? Óriásit véd a bárddal!!!!!!?
Tre. Tv?. Ett. Noll.
Három. Kettő. Egy. Vége.

Svédország olimpiai bajnok. A buszon mindenki megőrült, felugrott, pacsizott mindenkivel. Nekünk, gyerekeknek ez attól volt igazán különleges pillanat, hogy a mi hőseink ? Daniel és Henrik Sedin, Peter Forsberg ? kaptak aranyérmet. Ők nem egyszerűen honfitársaink voltak, hanem szó szerint a szomszédaink. Ugyanabból az apró kis közösségből.

Egy Örnsköldsvik nevű kisvárosban születtem. Ne essenek kétségbe, ha nem tudják kiejteni a nevét, úgy is hívják, hogy O-vik. Ez nem Stockholm. Még csak nincs is közel hozzá. O-vik hatórányi autózásra van Stockholmtól. Északra. Hogy mi van O-vikban? Nos, mindössze két dolog, tényleg. Van egy hatalmas papírgyár. Apám is ott dolgozik. Még nagyon sokan ott dolgoznak. És természetesen van hoki. Sokan nem értik, hogy egy harmincezres kisváros hogyan képes olyan játékosokat kitermelni, mint Peter Forsberg, Markus Naslund, a Sedin testvérek, vagy ? még messzebbre nyúlva az időben ? Anders Hedberg. Amikor elkerültem az NHL-be, a kanadai csapattársaim mind azt kérdezték, mi történik nálatok, mit esztek ti ott.

Ennek semmi köze a kajához. Szerintem a titok a közösségben rejlik. Hülyén hangzik, de tényleg azt kell megérteni, hogy mennyire más itt a jégkorong kultúrája, mint bárhol a világon. NHL-es csapattársaim sosem hiszik el, pedig igaz: a Lightning a második csapat, amelyben életem során valaha játszottam. Ugyanabban a csapatban nevelkedtem 6 és 18 éves korom között, majd repülőre ültem, és átjöttem játszani az NHL-be. Gyerekkorom túlnyomó részében többé-kevésbé ugyanazokkal a haverokkal hokiztam a szomszédból.

A MoDóban játszottam. Ez a név talán kicsit furán hangzik, de elmagyarázom. Ez egy nagyon svéd dolog. Azért hívják a csapatot MoDónak, mert azt a város nagy papírgyára, a Mo och Domsjö alapította. Apám ebben az üzemben dolgozott és a klub felszerelésmenedzsere volt. Úgyhogy amikor a MoDo papírgyárban letette a műszakot, akkor átment a jégpályára, hogy másodállásban a MoDo juniorcsapatának korcsolyáit élezze. Én meg, természetesen, mentem vele. 12 éven keresztül ez mindig ugyanúgy zajlott, szinte minden nap. Reggel elmentem iskolába, ahol minden szünetben minden gyerek kint játszott egy játékot, ami mi bandynek hívunk. Ez olyasmi, mint az inline, korong helyett labdát használtunk. De többnyire jégen játszottuk. Svédországban rengeteg hó esik, úgyhogy bárhol tudsz játszani, amint beáll a fagy. Márpedig gyakorlatilag egész télen fagy van. Aztán iskola után kimentem a jégpályára apámhoz. Ha nem volt edzésem, néztem a többi csapatét. Valahányszor a MoDo felnőttcsapata otthon játszott, ott álltam az ultrák szektorában, és énekeltem velük a nótákat. Minden nótát. Ilyeneket:

Ez a legtöbb ember számára furcsa lehet. Hallok történeteket az amerikai és kanadai utánpótlásrendszeréről, ahogy a gyerekek csapatról csapatra vándorolnak. Mindenféle próbajátékokon és drága edzőtáborokban kell részt venniük, hogy lenyűgözzék az edzőket. Svédországban sokkal családiasabb minden. Vagy legalábbis az volt, amikor még fiatal voltam. Úgy hallom, van némi változás az utóbbi időben. 14 éves koromig egyáltalán nem szerepeltem próbajátékon. Ha O-vikban születtél, akkor a MoDóban vagy egy másik helyi csapatban játszottál. A Sedin testvérek és Markus Naslund például a Jarved nevű csapatban nevelkedtek, amelynek még fedett pályája sem volt. Megvannak a különböző szintek, de soha nem rúgnak ki senkit. A svéd hoki kapcsán sokszor említik a játékosok közötti erős kémiát. Mindez annak a közösségi filozófiának köszönhető, amelyet már egészen korán meg lehet tapasztalni.

Mondok egy példát. Nyolcéves koromban kimentem a MoDo felnőttcsapatának a meccsére, és láttam az akkor 18 éves Sedin testvéreket játszani ugyanazon a jégen, amelyen én is koriztam. Emlékszem, hogy néztük, milyen ügyesen járatták a korongot. Tényleg elképesztő volt. Ők mégsem sztárok voltak a számunkra, hanem csak a srácok a szomszédból. Rendszeresen megjelentek az edzőtáborunkban, és korcsolyáztunk velünk. Gyerekként arról álmodoztunk, hogy egyszer úgy fogunk korcsolyázni és passzolni, ahogyan ők. Ezzel együtt sem emlékszem semmilyen nyomásra felénk, hogy egyszer majd az NHL-ben vagy akár csak a svéd első osztályban játsszunk. A szüleinktől biztosan nem. Ők csak annyit szerettek volna, hogy jól érezzük magunkat. Szóval, amikor a svéd hoki mágiájára gondolok, egyetlen szó jut eszembe: vidámság. Talán azért is, mert a hoki fizikai része kevesebb hangsúlyt kap Svédországban, vagy talán mert a próbajátékok stressze teljes mértékben hiányzott az életünkből, de én a hoki kapcsán leginkább arra emlékszem, mennyire vidámak voltunk.

Mielőtt még mindez bárki számára túl barátságosnak ? vagy túlságosan svédnek ? hangozna, egyetlen dolgot hadd tegyek világossá. Van ugyanis egy fontos dolog, amit a svédekről tudniuk kell. Imádunk győzni. Őszintén úgy gondolom, hogy mi mindenki másnál jobban szeretünk győzni. A svéd hokisok szeretnek versenyezni, éppen a már említett szorosan zárt közösségek miatt. Svédországban nem idegenek ellen jégkorongozunk, hanem a legtöbbször a barátaink ellen. És ki mást akarnál jobban legyőzni, mint a barátaidat? Természetesen ennek a stabilitásnak meglehetnek a hátulütői is. 16 évesen, ahogy kerültem egyre feljebb a MoDo csapatainál, az jelentette a legnagyobb lépést a számomra, amikor beköltöztem az első lakásomba O-vik belvárosában. Amely öt percre volt a szüleim házától. Szóval, el kell ismernem, elég védett környezetben nőttem fel, mielőtt felszálltam volna arra a bizonyos repülőre Tampa felé, hogy 18 évesen az NHL-ben játsszam. Nem beszélhetek minden svéd játékos nevében, de tapasztalatból tudom, hogy ez igen nagy kihívást jelentett a számomra.

Svédországban nagyobb jégfelületen játszunk, több időd és helyed van arra, hogy kreatív megoldást válassz, és meg is mered csinálni. Az NHL-ben nemcsak a jégfelület kisebb, a játék sebessége is sokkal nagyobb, mint amit az ember el tud képzelni. Jót nevettem, amikor Jevgenyij Kuznyecov írását olvastam ugyanitt arról, hogy mennyire össze volt zavarodva, amikor átjött az NHL-be, és a Capitalsnél a csapattársak állandóan belődözték a korongot a harmadba. Ez ugyanolyan kulturális sokk egy svéd játékos számára is, de pár edzés után megérted, hogy a legtöbbször miért az egyszerű játék a legjobb megoldás. Nem tehetsz mást.

Hadd meséljek el egy sztorit, amiből sokat tanultam. Első edzésem a Lightninggal, megyek be az öltözőbe, nézem a csapattársaimat, Marty St. Louist, Vinny Lecavalier-t, Steven Stamkost. Úgy értem, 12 évig városbéli barátaim voltak a csapattársaim, most meg itt ülök három leendő Hall of Fame-taggal. Azt mondtam magamnak: ?Oké, akkor most befogod a szádat, és figyelsz.? Sosem felejtem el, hogy néztem Martyt, amint az öltözőben járkál, azokkal a rettenetes fatörzsekkel. Nyilván nem ő a legmagasabb játékos a ligában, de neki vannak a legnagyobb lábai, amit én valaha láttam.

Kimegyünk a jégre, a sebesség elképesztő. Egyszer csak Martyval kerülök szembe, az első gondolatom magától értetődően az, hogy nagy ember vagyok, nálam van a fizikai fölény. Csak testtel arrébb lököm és elválasztom a korongtól.

Ööööö, nem!

Egyszer megpróbáltam, de soha többet. Marty ellen csak akkor van esélyed, ha kellő távolságban tudod tartani, és ütővel próbálsz odapiszkálni. Testtel nem tudod elválasztani a korongtól. Marty nem ismeri azt a szót, hogy nem. Soha nem adja fel, edzésen sem. Svédországban van egy mondás: meccsnapon úgy játszol, ahogy hétköznap edzel. Nem hiszem, hogy valaha is láttam volna bárkit keményebben edzeni, mint Marty. Megrázó erejű felismerés volt a számomra, hogy ezek a szupersztárok milyen keményen dolgoznak. Ekkor értettem meg, mi a különbség aközött, ahogyan mi játsszuk a hokit Svédországban, és hogy mit jelent ehhez képest az a napi túlélésért vívott küzdelem, ami Észak-Amerikában kell, hogy valaki elérjen az NHL-be, különösen a fiatal hátvédek esetében. Egy dolog hallani, hogy az NHL daráló, vagy hogy mentálisan késznek kell lenned az NHL-re. Ezeket nekem is ezerszer mondták a ligát megjárt svéd csapattársaim. De az egyetlen útja annak, hogy tényleg megértsd, mekkora elkötelezettséget igényel mindez, ha a saját bőrödön tapasztalod azt meg. Mint ahogy az is semmi mással nem helyettesíthető tapasztalat, ahogy Vinny Lecavalier egyetlen edzésen megbőröz néhányszor.

A következő szezonban volt alkalmam játszani a Sedin testvérek ellen Vancouverben, ráadásul az speciális este volt, hiszen akkor vonultatták vissza egykori csapatkapitányuk, Markus Naslund mezét.

El tudják képzelni? Négy srác ugyanabból a svéd kisvárosból, ott állunk az NHL jegén, és nézzük, ahogy Markus mezét felhúzzák az égbe. Lenyűgöző volt. Így amikor meccs után leültünk dumálni, a hoki szóba sem került. Apád hogy van? ? kérdezték tőlem. Igen, azt akarták tudni, hogy az apám, aki 20 évig dolgozott a MoDónak, jól van-e. Na, ez igazán svéd dolog.