Jonathan Quick kedvenc mesterlövészei

   

Kár is lenne tagadni, nagyon szeretjük a theplayerstribune.com-ot, ahol játékosok kapnak szót, hogy elmondhassák véleményüket hokival kapcsolatos érzéseikről, meglátásaikról. Nemrég a Los Angeles kapusa, Jonathan Quick jelentkezett be, hogy Logan Couture után ő is szívesen beszélne arról, kik ellen a legnehezebb játszani. 

Az alábbiakban a kétszeres Stanley Kupa-győztes, MVP, olimpiai ezüstérmes 29 éves amerikai játékos gondolatait igyekszünk visszaadni:

Hányszor halljuk azt egy jégkorongmeccsen, hogy “ugyan már, nem a kapus védett, hiszen pont belelőtték a kesztyűjébe”. Mindig zavart ez a hozzáállás, amellyel negligálják a legszebb kesztyűs védéseket is. Egyszerűen úgy érzem, hogy az emberek nem értik a szakmám egyik legnagyobb szépségét. Az NHL-ben a védések 90%-a már azelőtt megtörténik, hogy a játékos eleresztette volna a lövést. Ha kapusként csak a reakcióidődre bízod a védést, akkor bizony hamar bajba kerülsz. Az, hogy a korongot a gólvonal jó felén tudod-e tartani, jórészt az intuíción és a geometrián múlik. Követed a korong útját és közben kiszámolod, hogy melyik játékosnak milyen lehetőségei vannak a gólszerzésre. Ezen kívül figyelned kell a korongot birtokló játékos lábát, kezét és testtartását. Lőni fog? Laposan vagy magasan? Merre tud passzolni? Milyen figura következhet?

Jonathan-Quick

Ezeket a tényezőket kell figyelembe venni, mérlegelni, majd ezek alapján meghozni a legjobb döntést. Az agyad azonnal választ, hogy ki kell-e jönnöd a kapuból, minél nagyobb mértékben zárva a szöget a lövésnél, vagy inkább kicsit visszahúzódva a passzsávokra figyelni. Így a munkád legnagyobb részét még a lövés előtt elvégzed. Elkötelezed magad egy választás mellett és reméled, hogy jól döntöttél. Hadd mutassak minderre egy példát. Talán ez az egyik leghíresebb védésem:

Az igazság az, hogy ennek a védésnek vajmi kevés köze van az én szem-kéz koordinációs képességeimhez. Sőt, a védés egyik legfontosabb részében nekem egyáltalán nincs is semmilyen szerepem. Ha ugyanis Drew Doughty nem megy le a jégre és nem veszi el Kane-től a passzolás lehetőségét, akkor benne lettem volna a slamasztikában. Látni lehet, hogy Kane elsődleges célja a passzolás volt, erről árulkodik, hogy a szeme és a csípője sem a kapu felé fordul az elején. Szerencsémre Drew kisegített. Később Kane befordul a kapu felé, ekkor pakoltam fel egymásra a lábaimat, hogy védjem a kapu alsó részét. Ezzel ismét a védőké lett a kulcsszerep, hiszen ha Toffoli nem követi Kane társát és zárja el a passzsávot, akkor megint csak végem van. A jelenet legvégén láthattam, ahogy Kane áthelyezi a súlypontját és csípője is teljesen a kapu felé fordul, szóval tudtam, hogy a felsőt fogja lőni. Innen már csak olyan magasra kellett emelnem a kesztyűmet, amennyire csak tudtam, és imádkoztam.

Bátran nevezhetjük ezt szerencsének is, de valójában négy különböző tényező együttes alakulásának következménye volt a védés. Mindez pedig lezajlott mintegy másfél másodperc alatt. Valahogy a jégen néha lelassul az idő és úgy érzed, hogy közben eltelt vagy hét másodperc. Az NHL szintjén néha olyan bonyolult ez a játék, amit csak akkor érthetsz meg a maga komplexitásában, ha első kézből származó tapasztalataid vannak róla. Ezért is akartam megírni ezt a kis cikket, hogy elmagyarázzam, mitől olyan nagyon jók a liga elit mesterlövészei és hogy miért van velük szemben különösen nehéz dolguk a kapusoknak.

Ryan Getzlaf és Corey Perry

Kicsit csalok és egy csomagban kezelem a két kiváló csatárt. Két szó jut eszembe, amikor az Anaheimre gondolok: nehéz percek. Ha ellenük játszol, akkor egy perc a védekező harmadodban olyan, mint más csapatnál másfél perc. Ennek legfőbb oka, hogy nagyon sokat játszanak a kapud mögött, ezért mélyen bent kell állnod a kapudban, végig 100%-kal kell figyelned, a lábaid pedig ezt a harmadik harmadra garantáltan meg fogják érezni.

Getzlaf és Perry elképesztő játékintelligenciával rendelkeznek, remekül látnak a pályán és sokat birtokolják a korongot. De ha az nincs is náluk, akkor is pillanatok alatt képesek meghozni a legjobb döntéseket és megtalálni a rést a védelem falán. Nagy termetű játékosok, akik a kapu mögött is távol tudják tartani a korongtól az ellenfelet. Emiatt nekem általában folyamatosan egyik vastól a másikig kell pattognom, és a hátvédeimet is nagyon megviseli ez a nyomás. Majd egyik pillanatról a másikra képesek befordulni a kapu elé, ahol többször is próbálkoznak kapura lövéssel. Ott pedig nagyon nehéz tartani őket. Lehet, hogy ők maguk nem is lőnek gólt, de ezek a nehéz percek kellően felpuhítják az ellenfelet, ami előkészíti a talajt a következő sor számára.

Mostanában nagyon sok szó esik a korongbirtoklásról a médiában csakúgy, mint az öltözőben, köszönhetően az egyre fejlettebb statisztikai apparátusnak, amellyel a játékosok teljesítményét mérik. Én azonban azt gondolom, hogy nem önmagában a korongbirtoklás a lényeg, hanem annak minősége. Némely csapat ugyan sokat birtokolja a támadóharmadban a korongot, de teszi mindezt a legkisebb veszély nélkül. Járatják a korongot körbe a palánk mellett, néha kapura is lőnek, de ezeket igazán könnyű hárítani. Ha viszont Getzlaf vagy Perry van a harmadban, akkor úgy érzed, hogy minden másodperc életveszély.

Az NHL-ben mindenki nagyon jól lő, de a legtöbb játékosnak az is kell, hogy a korong a megfelelő helyen legyen ahhoz, hogy igazán veszélyes legyen a lövése. A liga legjobb lövőinek azonban, mint amilyen Getzlaf vagy Perry is, teljesen mindegy, hol van a korong: lehet az másfél méterre a testüktől éppúgy, mint a lábuk között, mindenhonnan és mindenhogyan képesek óriási erővel lőni. Ez alapjaiban nehezíti meg számomra, hogy kiszámoljam, mi várható. Nem feltétlenül azok a legjobb lövők, akik a legnagyobbat tudják lőni. Az igazi mesterlövész onnan ismerszik meg, hogy rövid idő alatt képes drasztikusan megváltoztatni a lövés szögét.

Nézzék meg a következő jelenetben, ahogyan Getzlaf a testétől nagyon messze lévő korongot egy pillanat alatt behúzza a lábaihoz közel és lő. Nem az a lényeg, hogy Getzlaf mit lát, hanem az, hogy mit lát a pakk. A korong számára akár fél másodperc alatt is új rést lehet nyitni.

Ha egy átlagos játékos próbálkozna ezzel a lövéssel, azt gondolnád, “minden rendben, egy lábra állt, elvesztette az egyensúlyát, ebből nem fog tudni sokat kihozni”. Ezzel szemben Getzlaf még azelőtt lő, hogy Howard egyáltalán reagálhatna. Szintén figyelemre méltó a kapus előtti takarás, a Ducks másik védjegye.

Pavel Dacjuk

Dacjuk a megtévesztés legnagyobb mestere az NHL-ben. Varázsló módjára rejti el a korongot az ütőjén. Ennek van egy hardver oldala is. Az a típusú toll, amit ő használ, nagyon ritka az NHL-ben. Sokkal jobban vékonyodik a tetejétől az alja felé haladva. Ehhez jön még, hogy hihetetlenül gyorsan tud lőni és lövés előtt szinte soha nem néz a kapu felé, így lehetetlen kiszámolni, mikor és hogyan fogja az ütőjét elhagyni a pakk.

Amint azt korábban is mondtam, a védés 90%-ban eldől, mielőtt a játékos elereszti a lövést. A legtöbb játékost azonban lehet olvasni. Vagy azt nézed, hogy hol van a korong a lábaihoz képest, vagy azt, ahogy behajlítja kicsit a térdét a lövés előtt, és máris tudod, hogy nagyjából mi fog történni még azelőtt, hogy meg is történne. Dacjukkal az a legnagyobb probléma, hogy a bolondját járatja veled a szándékait illetően. Minden testrésze, a keze, a lába és a szeme is arról árulkodik, hogy keresztpassz következik, ami ráadásul valóban az egyetlen jó döntésnek tűnik, és a többiek 99%-ban passzolnának is hasonló helyzetben. Ekkor a szemeddel elkezded nézni, hogy merre fog passzolni és a következő, amit észlelsz, hogy a francba, a korong már rég mögötted van. Mert ellőtte. Onnan, ahonnan senki más nem tudja úgy ellőni, hogy az gól legyen, csak Dacjuk.

Talán a sakknagymester a legjobb szó Dacjukra. Kapusként az a legborzasztóbb, amikor a korongot cipelő játékos több lehetőség közül is választhat. Dacjukban megvan az a mesterségbeli tudás, hogy belátja az egész pályát és meg tudja tartani addig a korongot, amíg terület nem nyílik előtte és több opció közül választhatja ki a legjobbat. Kikényszeríti, hogy a hátvédek döntsenek: vagy a passzra vagy a lövésre mennek rá. Innentől pedig máris csak 50-50% az esélye annak, hogy jól döntöttek. Ha pedig nem döntenek, az még rosszabb.

Sidney Crosby

A ligában neki van a legjobb fonákja, ez kétségtelen. Azt hiszem, első vagy második profi évemet töltöttem, amikor gólt lőtt nekem a palánk mellől a bajusz magasságából. Onnan sikerült fonákkal betalálnia. Fonákkal. Ez elég valószínűtlen. Az ilyen lövésekből általában 100-ból 100-at fogsz meg. De olyan gyorsan és olyan erővel lőtt, hogy azt sem tudtam, mi történik, amíg fel nem emelte a karjait gólörömében. Nevetséges volt.

Crosby egyszerűen mindent tökéletesen csinál. Amikor meccs előtt bent vagy az öltözőben, akkor végiggondolod, hogy ki az ellenfél 2-3 legnagyobb sztárja és igyekszel kitalálni valamit, hogy hogyan fogsz a gyengéikre játszani. Crosbynál ilyesmi fel sem merül, mert nincs gyenge pontja. Nincs olyan eleme a játékának, amelyből a magunk számára előnyt tudnánk kovácsolni. Egyszerűen tökéletes univerzális jégkorongos.

Korábban már beszéltem arról, mennyire fontos, hogy a játékos több lehetőség közül tudjon választani. Ha Crosby megveri az emberét és egy az egyben vezetheti a kapusra a korongot, az egyszerűen nem sportszerű. Az ütőjének a tolla majdnem teljesen lapos. Annyira erős a tenyerese, hogy bármikor ellőheti köténybe, vagy azonnal átteheti a fonákjára és megemelheti a korongot. A legtöbb játékos képtelen lenne ilyen tollal fonákból megemelni a korongot. Néha látom a tévében, hogy mit csinál ilyen helyzetekben, és igazán sajnálom a kapusokat. Lehet tudni, hogy a kapus elé érve teszi-veszi majd egy kicsit a korongot, majd olyan gyorsan beteszi köténybe, hogy szinte hozzá sem ér. A kapusnak még reagálni sem jut ideje, egyszerűen lefagy. Nem tudsz mit tenni ellene. Ha átteszi a fonákjára, akkor a kapusnak minden erejével keresztbe kell csúsznia, nincs más választása, mint mélyen a kapujába húzódni és felkínálni a kötényt. Sakk, matt!

Ennek kapcsán érdemes pár szót mondani a büntetőkről általában. Ha megnézzük a liga legjobb végrehajtóit, akkor azt látjuk, hogy mindannyiuknak van 3-4 egészen elképesztően jó figurája. De mindegyikük ugyanúgy kezdi. Vegyük például T.J. Oshie-t. Ugyanúgy veszi fel a pakkot, ugyanazon az úton jut el a kapu elé, ahol ugyanúgy fog cselezni. Aztán elér egy pontot és akkor kezdi el a 3-4 variáció valamelyikét. Egészen eddig a pontig a kapusnak fogalma sincs, hogy melyik megoldást fogja választani, kénytelen a reakciójára hagyatkozni a védésben, ami sokkal nehezebb.

Alekszandr Ovecskin

Nagyon, nagyon kemény lövése van. De vele kapcsolatban is elsősorban a kiszámíthatatlanságról kell beszélni. Idén játszottunk velük Los Angelesben, és volt egy szituáció, amikor elmentek kettő az egyben. A korong nem Ovinál volt, ő a passzoldalon veszélyeztetett. Jobbkezes lövőként tökéletes helyzetben volt egy kapáslövéshez. Amikor láttam, hogy a csípője megnyílik, rögtön gondoltam, hogy oké, nagy a baj. De aztán olyan messze kicsúszott a szélre, hogy akaratlanul is arra gondoltam, innen ez már képtelenség. A csapattársa azonban csak lepasszolta neki, amikor ő már csak fél méterre volt a palánktól. Azt hittem, onnan már nem lehet baj, de mégis olyan elemi erővel lőtte meg a korongot, hogy esélyem sem volt. Nézzék meg, milyen erőt fejt ki, miközben folyamatosan csúszik oldalra.

Ovi lövéseivel szemben úgy érzi magát a kapus, mint egy lövő játékos a baseballban. Kockánként látod a korong foltját közeledni feléd. Első kocka, második kocka, a harmadik kockára már szinte el is talál. Ha Ovi ellen a reakciódra hagyatkozol, akkor ki is kaptál. A legtöbb, amit tehetsz, hogy igyekszel a legjobban zárni a szöget.

Jonathan Toews és Patrick Kane

Ismét csalok és egyben írok róluk. Nem a véletlen műve, hogy ezek a srácok szinte minden évben konferenciadöntőt vagy Stanley Kupa-döntőt játszanak. Getzlaffal és Perryvel ellentétben ők ketten egészen más stílust képviselnek, de tökéletesen kiegészítik egymást. Sosem láttam még egy olyan párost, amely annyira magabiztos lett volna, mint az övék. Lerí róluk, hogy rendíthetetlenül hisznek abban, végül valahogy megtalálják az utat a győzelemhez.

Kezdjük Kane-nel. Termetre kicsit kisebb, de a lövése a legjobbak közé tartozik, és azt hiszem, a játékintelligenciáját is többnyire alábecsülik. Az NHL-ben nála jobban senki nem lát a pályán és senki nem tudja olvasni a hátvédek játékát. A legtöbb játékos az ő helyében várna a kínálkozó alkalomra, ehelyett Kane állandóan figyeli, hogy alakul a játék, hol léphetne közbe és csaphatna le egy jó lehetőségre. A keze magától értetődően fantasztikus. A korongkezelése a leggyorsabb az NHL-ben. Minden meccsen legalább egy hátvédből komplett bolondot csinál azzal, hogy úgy tesz, mintha el lehetne venni tőle a korongot, majd elvezeti azt a hátvéd lába és ütője között.

Kapusként azonnal észreveszed, amikor egy olyan fickó van a jégen, mint Kane. Állandóan figyelemmel kíséred, a támadás felfejlődésével. De amikor Toewsszel együtt vannak a jégen, a rémálom egy új szintet ér el. Toewsnek az a trükkje, hogy állandóan mozgásban van, folyamatosan dolgozik és isten áldotta tehetséggel tudja kiszámítani, hová megy majd a korong. Mintha emberfeletti képességekkel rendelkezne. Utálom azt a kifejezést, hogy felfoghatatlan, de tényleg nagyon nehéz leírni azt, ahogyan Toews mindig képes a legjobb helyen lenni a legjobb időben, különösen az igazán fontos pillanatokban.

Ha az Anaheim ellen fizikailag megterhelő játszani, akkor a Chicago ellen mentálisan az. Egy pillanatra sem tévesztheted szem elől, hogy merre mozog Kane és Toews, mert paranoiás leszel attól, hogy Kane valahogy hátulról lopózik majd a közeledbe, Toews pedig anélkül is tudja, hol lesz a csapattársa, hogy akár csak oda kellene pillantania. Szerintem a hoki ezért is ennyire érdekes játék, főleg így, momentumokra lebontva. A legtöbb ember brutális sportként tekint a hokira – és bizonyosan az is, amikor mondjuk Shea Weber kapáslövése eltalál a védőfelszerelésed alatt –, de sokkal inkább mentális játék, mint bármi más. A Chicago az utóbbi hat évben háromszor lett bajnok. Kane és Toews nem a legnagyobb termetű játékosok a világon, de hihetetlenül intelligensek, mentálisan keményen és nagyon érzik egymást a jégen.

Istenem, annyira szeretném legyőzni őket. Kezdődjön már a szezon (bocs, drágám)!

Steven Stamkos

Ovecskinhez hasonlóan, Stamkos is az őrületbe tudja kergetni az embert, hiszen a támadóharmad bármely pontjáról képes lőni és az a lövés gólhelyzet lesz. Amit azonban Stamkos kapcsán nem szokás észrevenni, hogy mennyire érti a játékot és milyen jól szervezi azt. Egyáltalán nem csak egy befejező ember. Kapusként nem tudom nem tisztelni benne azt, amikor inkább egy keményebb passzt választ, ahelyett hogy egyszerűen ellőné a korongot és menne a kipattanóért. Pedig a lövése is igazán világszínvonalú, úgyhogy ez nem kevés problémát tud jelenteni.

Valahányszor felállnak előnyben és ő megtalálja helyét a bal oldalon (ami a kapus számára a jobb oldal), az annyira veszélyes egy kapusra nézve, amennyire az csak egyáltalán lehetséges. Ebből a pozícióból kapásból tudja ellőni a korongot a rövidre, márpedig Stamkos lövése talán a leggyorsabb az egész ligában, különösen a kapáslövők közül. Ha arra gondolsz, hogy majd reagálhatsz rá, véged van.

Figyeljék meg, hogy szinte be sem hajlítja a térdét lövés előtt, a korong egyenletes, gyors mozgásban hagyja el az ütőjét.

Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem Stamkos lövését, akkor a hatékonyt mondanám. Ovecskin kapcsán azt emeltem ki, hogy nagyon sokat képes várni, és a hátsó lába mellől is el tudja lőni a korongot. Ez részben az ütője miatt van, hiszen az egy kissé hajlékonyabb, mint az átlag, a tolla pedig nagy görbülettel rendelkezik. Ennek köszönhetően a lövésének szinte íve van. Stamkos esete egész más. Ő merev botot használ és inkább az elöl lévő lába mellől lő. Márpedig minél kevesebb időt tölt az ütő tollán a korong, annál kevesebb ideje marad a kapusnak arra, hogy kiszámolja, merre megy majd a lövés. A különbség mikroszkopikus, talán csak pár centiméter, de Stamkos olyan gyorsan képes megpattintani az ütőjével a pakkot, hogy az embernek már-már az az érzése, hogy szinte tolja. Mindeközben pedig szinte semmit nem árul el a lövéséről: nem hajlítja be a térdeit, nem emeli fel a kezét, jelezve, hogy készen áll a kapásra. Egyszerűen csak azonnal odateszi a korongot.

Nézzék meg, hogy emeli fel csuklóból a korongot, miközben lényegében egy lábon egyenesen áll. Mennyire gyors, mennyire folyamatos, nincs benne egy apró törés sem.

Anze Kopitar

Kopitar szerintem az egész liga legjobb elöl és hátul is sokat dolgozó centere. Az első dolog, ami vele kapcsolatban szembetűnő, hogy mennyire elegáns a játék minden elemében. Még soha nem láttam ekkora méretű játékost, aki ilyen simán, szinte erőfeszítés nélkül tudott volna korcsolyázni. Kívülről mindez könnyűnek tűnik, talán ezért is nem értékelik őt eléggé. A hoki kapcsán sokat hallani a kemény játékról, a bunyókról, a sebességről, de az NHL-es játékosok elmondhatják, ha őszintén beszélnek, hogy igencsak meg kell válogatni a pillanatot, amikor valóban mindent beleadsz. Azok a játékosok, akik kapkodják a lábaikat és 30 másodpercen keresztül százzal száguldanak a pályán, talán a laikusok számára látványosnak tűnnek, de ha ezt követően öt cserén keresztül csak levegőért kapkodsz, akkor az egyáltalán nem hasznos a csapat számára. Ez a játék 60 percen keresztül tart, úgyhogy takarékosan kell bánni az energiáddal, többek között jó helyezkedéssel és gondosan megválasztott sprintekkel, mert ha nem így teszel, legkésőbb a harmadik harmadra elfogysz. Anze ebben egészen briliáns, a hokis IQ-ja kivételesen magas.

Akarsz látni egy könnyed játékost? Íme!

Ha a palánk melletti játékról van szó, akkor természetesen abban messze Jaromír Jágr a legjobb. Húsz éve tartja távol az ellenfeleket a korongtól, senkinek még csak fogalma sincs róla, hogyan lehetne azt elvenni tőle. De Kopi nagyon közel van hozzá a korong megvédésében. Minden meccsen az ellenfél legjobb hátvédeivel szemben kell felállnia, és ő minden meccsen képes felvenni velük a versenyt, le tudja koptatni őket és meg tudja csinálni a helyet magának vagy a csapattársaknak. Anze ezzel a játékkal egyszerűen ledarálja az ellenfeleit. A nehéz perceket a kapusok mélyen a kapujukban, térden állva töltik, az ellenfél centerei becsapdázva, szintén mélyen, a saját gólvonaluk mögé kényszerülnek. Ezért nem látni őt olyan gyakran a sportösszefoglalókban, mert ő azt a piszkos munkát végzi el, ami a gól előtti 10 másodpercben történik, és amely közel sem olyan látványos.

Itt egy tökéletes példa egy Nashville elleni emberelőnyös játék pár évvel ezelőttről. Figyeljék meg, hogyan dolgozik Kopi a palánknál, hogyan teremti meg a helyet magának, amiből tulajdonképpen a gól is születik. A szélső, akinek elvileg őt kellett volna fognia, a gól pillanatában annyira el volt készülve az erejével, hogy már csak térdre rogyni és szuszogni tudott.

Többször mondtam már, nem feltétlenül a lövés a legfontosabb. Gyakran minden más többet számít.

John Tavares

Crosbyhoz hasonlóan Tavaresnek sincs egyetlen csodafegyvere, az ő sikerének is az a titka, hogy milyen botrányosan kiegyensúlyozottan jó a játék minden elemében. Tavares jól cselez, képes megemelni a korongot, jól passzol, vagy ha éppen nincs helyzet, akkor a legokosabb dolgot teszi, vár a következő legjobb alkalomra. Másban is hasonlít Crosbyra. Ő az egyik legszívósabb ellenfél, aki ellen valaha játszottam. Egy csomó jó képességekkel megáldott játékost ismerek, akik a szélen várják, hogy a sortársak megcsinálják nekik a helyet. Tavares nem ilyen, ő bizony bemegy a legkellemetlenebb helyekre is megküzdeni a korongért. Ugyanannyi munkás gólt lő, mint ahány parádésat.

Tavares annyira jól áll a lábán, hogy gyakran látni, amint a palánk mellett kőkeményen leütközik, de ő mégis valahogy kifordul belőle és folytatja útját a kapu felé. Ez a hosszabbításos gólja a Toronto ellen szerintem mindent elmond az erényeiről. Nézzék, hogyan használja a kezét, hogy lerázza az első védőt magáról, aztán átcselezi magát a másodikon, majd hogyan kanyarodik be a kapu elé a harmadik játékos szorításában.

Ebben minden benne van, amitől ő nagyszerű játékos. El lehet képzelni, micsoda munkára van szükség nyáron a konditeremben ahhoz, hogy a 60. percen is túl legyen elég ereje ahhoz, hogy lerázza magáról az ellenfelet és közben ne veszítse el az egyensúlyát. Arról nem beszélve, hogy mekkora játékintelligenciára van szükség ahhoz, hogy három védő között is megtaláld az utat a kapu felé. Mielőtt a második hátvédhez odaért volna, ő fejben már két lépéssel előrébb járt. A csellel nem csak az ellenfelet csapta be, de a kapu előtt is megcsinálta magának az utat. Nézzék meg újra a videót és számolják meg, hány teljes lépést tesz onnantól, hogy az első védőt megveri addig, amíg be nem lövi a gólt. Egyetlenegyet.

Max Pacioretty

Valahányszor Maxre gondolok, mindig az jut az eszembe, mennyire alulértékelt játékos ő az NHL-ben. Mindössze három csatár van, aki az elmúlt három évet összesítve több gólt lőtt nála. És az ő góljai nem végletekig kijátszott emberelőnyös találatok, többségüket egyenlő létszám mellett lövi, amikor kevés a hely. Tavaly 10 meccset eldöntő gólja volt. Max hasonlít Tavareshez abban, hogy ő is kemény munkát végez a durva zónában. Nem fér a fejembe, hogyan lehet az, hogy ilyen keveset beszélünk egy ilyen kivételes gólgyárosról.

Ha Max ellen játszol, mindig nagyon figyelni kell az iszonyatosan gyors kapáslövéseire. Olyan gyorsan és olyan erővel képes meglőni a korongot, hogy jó előre fel kell készülnöd, hova várhatod a lövést, ha sikerrel akarsz védeni. Ami megkülönbözteti Maxet a többiektől, az az, hogy olyan pontos és olyan tömör lövése van, mint senki másnak. A legkisebb felkínálkozó helyet is képes kihasználni. Ha ellene túlságosan mélyen védesz, akkor esélyed sincs.

Figyeljék a testét! Nem emeli fel a botját. Nincs semmilyen nagyobb rákészülés. A pakk végig előtte van, könnyedén tudna passzolni is. A kapus mozdulatlan marad, mert Max több lehetőség közül is választhat. Aztán ott van maga a lövés, ami olyan kemény, hogy messzire kipattan a kapuból. Hát igen, néha nagy szívás a kapusok élete.

(Nézzék az órát és az eredményjelzőt is! Max fontos gólokat lő.)

Jamie Benn és Tyler Seguin

A hagyományoknak megfelelően ezzel a duóval is csalni fogok. Amikor néhány évvel ezelőtt Seguint elcserélték és Dallasba került, a nyugati konferencia kapusai egy emberként sóhajtottak fel: ne már! Jamie Benn pedig az ideális hokist testesíti meg. Csapattársam, Drew Doughty a világ legjobb hátvédeinek egyike, úgyhogy az én szememben az ő szava mindennél többet ér, ha egyes játékosok megítéléséről van szó. Nos, Drew mindig elmondja, mennyire nehéz Benn ellen játszani. Mindent képes magas színvonalon megcsinálni, és emellett kőkemény játékos. Ha kell, ütközik. Ha kell, verekszik. Nem fél senkitől. Néha lehet azt csinálni az ellenfél sztárjátékosaival, hogy kicsit keménykedsz velük és ezzel kibillented őket. Benn esetében ezt felejtsd el.

Az egyik dolog, amit Benn csinál a legjobban a világon az az, ahogyan az egy az egy elleni szituációkban a hátvédet használja a lövés takarására. Elképzelhetetlenül hosszú karjaival képes a hátvéd lábai közül ellőni a korongot. Ezt egy kapusnak nagyon nehéz hárítania. Nézed a korongot a védő lábai mellett, de Benn egyszer csak behúzza a lábai közé és onnan lövi el. Az az egyetlen milliszekundum, amíg a saját hátvéded korcsolyájának takarásában szem elől téveszted a korongot, mindent megváltoztat.

Nehéz ezt pontosan megfogalmazni, de szerencsére itt van nekünk a videó és az internet.

Pietrangelo pontosan tudja, mit akar csinálni Benn, ezért aztán össze is zárja a lábát, de ez nem számít. Benn behúzza a korongot, megváltoztatja a lövés szögét, mindehhez pedig Pietrangelo testét és ütőjét használja takarásnak. Amint már többször is mondtam, nem a legnagyobb lövők a legjobb lövők, hanem azok, akik gyorsan tudják megváltoztatni azt a pontot, ahonnan eleresztik a lövést.

Mindez Seguinnel súlyosbítva még durvább dimenziókat eredményez. Nem készülhetsz fel Benn lövéseire, mert Seguinnek megvan az a tulajdonsága, hogy hagyja, hogy sortársa magára vonja az összes figyelmet, miközben ő észrevétlenül bekorizik a gyenge oldalon lévő szabad területre. Érdekes, hogy Seguin szeret fél térdre ereszkedni kapáslövés közben. Majdnem úgy, mint Ovecskin, de ő fel is húzza a botját a lövés végén, ami lehetővé teszi a számára, hogy teljes súlyát beleadja a lövésbe, miközben ettől az még ugyanolyan gyors marad. Igazán szokatlan szögekből is képes gólt szerezni, a kapusok ezekből a lövésekből nem sokat látnak.

Seguin legnagyobb fegyvere, hogy mindig képes valami váratlant húzni. A leglehetetlenebb szögekből is lő, ezért 60 percen keresztül készen kell állnod. Megismétlem, egy védésnél a kapus munkájának 90%-a az előtt történik, hogy a korong elhagyná a játékos ütőjét, 90%-ban mentálisan kell védeni. Benn és Seguin hihetetlenül gyors lövésre képesek, de mégsem ez a legveszélyesebb bennük, hanem a kiszámíthatatlanságuk. Ez már-már gonoszság a részükről. Amikor minden helyről tüzelnek a harmadodban, akkor néha arra gondolsz, “ó, bassz…”

Nos, jól van, azt hiszem, megyek is edzeni. Nagy élmény volt, lehet, hogy visszajövök még egy adag csatárral…

(Az eredeti anyag két részletben található, itt és itt.)

jonathan_quick1

Cimkék: ,

Nem lehet hozzászólni.

Eseménynaptár
augusztus 3., csütörtök
U20   HUN20USA18 
augusztus 10., csütörtök
PRE   ZILSCC 
PRE 18:00 MISMIC 
PRE 18:00 NZÁFTC 
augusztus 11., péntek
PRE   POPSCC 
PRE 17:00 TOPFTC 
augusztus 12., szombat
PRE 19:00 MACVIC 
   H I R D E T É S
   H I R D E T É S
Partnerünk