Merre megy a hoki az NHL-ben?

Számos tanulsággal szolgált a Stanley Kupa idei döntője, amiket Fluto Shinzawa, a Boston Globe munkatársa szedett össze. A gyorsmérleg után közepesen hosszú elemzés következik.

A szerző szerint a döntő két fontosabb célt szolgált: egyrészt bebizonyosodott, hogy a 2004-es lockout utáni éra legnagyszerűbb csapata egyértelműen a Chicago Blackhawks, másrészt sajátos időgépként bepillantást engedett abba, hogy milyen típusú hokit várhatunk a következő években. Jóllehet a méret és az erő mindig is fontos része lesz a fizikai hokin alapuló NHL-nek, de hatalmas változásoknak lehetünk tanúi, a játék egyre gyorsabbá válik. A Lihgtning és a Hawks bebizonyította, hogy a jövőben azok a csapatok számíthatnak a legnagyobb sikerre, amelyek a leggyorsabban korcsolyáznak.

A rájátszás legponterősebb játékosa a 175 centis és 83 kilós Tyler Johnson volt, korábban ilyen méretű játékos el sem juthatott volna a döntőbe. Az MVP Duncan Keith sem az a tipikus stay-at-home típusú hátvéd: okos, mozgékony bekk, aki azzal védekezik a legtöbbet, hogy igyekszik a legkevesebb időt tölteni saját harmadában, emellett gyorsan járatja a korongot, azonnal támadásba lendítve csapatát. Felsorolásszerűen a legfontosabb jellemzői a Blackhawks hokijának a következők voltak:

1) A lehető leghamarabb kijuttatni a korongot a harmadból. Ez volt a védelem legfontosabb jelszava és valóban, nem volt még egy csapat a ligában, amely olyan gyorsan szerezte volna meg a korongot a saját harmadából és juttatta ki a veszélyes zónából, mint a Chicago. A hátvédek nem passzolgattak egymás között, nem sokat forgolódtak a koronggal, hanem vagy a palánkon, vagy a plexin, vagy középen, de mielőbb kilőtték a korongot a védekező területről. Ez volt a legfontosabb ellenszer a Tampa letámadásaival szemben, akiknek így újra és újra meg kellett küzdeniük a korong bevitelével és a les elkerülésével.

2) Nem igazán számít, hogy egy szélső melyik szélen játszik. A döntő utolsó, hatodik összecsapásán, a Hawks nyolc szélsője közül 5 a számukra gyengébb oldalon szerepelt: Patrick Sharp, Marian Hossa, Patrick Kane, Kris Versteeg és Teuvo Teravainen is. Az edzők szeretik, ha a szélsőik a számukra kézre eső oldalon játszanak, de a Chicago megmutatta, hogy ez nem számít, egy jó szélső bármelyik oldalon tud játszani.

3) Egy-az-egyben védekezés működik a hokiban is. A területvédekezés a hoki egyik ortodox szabálya, a kapu előtt szinte minden megengedett, a tömörülés eddig nyerő stratégiának tűnhetett. A Lightning azonban bebizonyította, hogy az egy-az-egy elleni védekezés kiváló alternatívája lehet ennek, különösen abban az esetben, ha a csapat korcsolyázóképessége felveszi a versenyt az ellenfelével. Mindez nagyon képzett hátvédeket követel meg a csapattól, akik sokat mozognak és bármikor képesek védekezésből életveszélyes támadásokat indítani. Victor Hedman tökéletes példa erre, csak egy videót mutatunk.

4) Az egyéni képességek döntenek. Cooper mester pályájáról minden jót megírtunk már, ezeket továbbra is tartjuk, de döntőbeli rutintalansága számos ponton kiütközött. Érdekes módon a fiatal szakember számos ponton megértette az idők szavát, de Jonathan Drouin visszafogott szerepeltetése arról tanúskodik, hogy a támadás fontosságát kevéssé értette meg. Még akkor is Boyle-t és Morrow-t erőltette, amikor pedig nyilvánvaló volt, hogy a támadásban kell a vérfrissítés ahhoz, hogy a védelem is tehermentesüljön. Drouin első bemutatkozásakor ugyan változó formát mutatott, talán nem állt készen a feladatra, mindenesetre ki lehetett volna próbálni, hogy mire képesek Namesztnyikovval, a teljesen veszélytelen Morrow és Boyle helyén.

5) Végy egy nagy kapust! Ben Bishop bizonyította, hogy lágyékbántalmai ellenére elképesztő teljesítményre képes, sérülten játszva 93,9%-os védési hatékonyságot mutatott be a döntő harmadik, ötödik és hatodik meccsén. A gólokról nem tehetett, bár volt egy nagy hibája, összességében nem rajta múlt, hogy a csapat lemaradt a kupagyőzelemről. Ehhez annyit tennénk hozzá, hogy egyre nagyobb elvárás a kapusoktól is, hogy jól kezeljék a korongot. Ezt tette Mike Smith a kanadai válogatott kapujában a világbajnokságon, és sérüléséig Bishop is aktívan kivette a részét a védekezésből, ami azután alábbhagyott: a döntő első meccséén 19 alkalommal nyúlt a koronghoz, a sérülést hozó második meccs harmadik harmadáig 13-szor, a harmadik meccsen mindössze négyszer.

6) Nem a méret a lényeg! Korábban az volt az edzői filozófia, hogy minél nagyobb termetű játékosokat pakoljunk a kapu elé, ők majd betuszkolják valahogy a pakkot. Quenneville szakított ezzel a megoldással, az emberelőnyös szituációk egyik legfontosabb oszlopa a 180 centis, 83 kilós Andrew Shaw volt. Kisebb termete ellenére kiválóan el tudta vonni a kapusok figyelmét és kegyetlenül csapott le a kipattanó korongokra.

7) Emberelőnyben is a sebesség és a folyamatos játék, a flow a legfontosabb. A Tampa a döntőben 15 alkalommal játszott emberelőnyben, ebből egyszer talált a hálóba. A harmadik mérkőzésen Victor Hedman vitte be a korongot a harmadba, hét másodperccel később Jason Garrison lőtt kapásból gólt.

A jelenet kulcsa Hedman korongbevitele, amivel teljesen összezavarta a Chicago hátrányos védekezését. A döntőben látott emberelőnyös játékok arra hívják fel a figyelmet, hogy az előnyös játék valójában már a védekező harmadban elkezdődik, de legfontosabb a semleges zóna, amely kilövőállásként szolgál a támadóharmadban mutatott játékhoz. Ha ott sikerül a megfelelő sebességre szert tenni, akkor a védekező csapat majdhogynem tehetetlen. Ezzel szemben hagyományos emberelőnyös alakzatok statikusak, nincs bennük sebesség, egy jól korcsolyázó csapat könnyedén kivédekezi ezeket.

Összességében tehát a sebesség, a korcsolyázás és a korongbirtoklás a jövő hokijának legfontosabb ismérvei, legalábbis a döntőben ennek lehettünk szemtanúi. Ha elfogadják, akkor a nemrégiben felmerült szabályváltozások is azon csapatok számára lesznek kedvezőek, akik bírnak ezekkel az erényekkel. A tilos felszabadítás esetleges új szabályozása is felértékeli a semleges zóna fontosságát, a gyorsaságot, azt a sebességet, amivel egy csapat át tud csapni védekezésből támadásba. Szintén érdekes lesz, hogy a hétvégi drafton mekkora keletjük lesz a 180 centinél alacsonyabb játékosoknak. Kevesen beszélnek például Conor Garlandról. A QMJHL-ben szereplő Moncton 173 centis szélsője tavaly 51 mérkőzésen 24 gólt és 30 asszisztot ért el, azonban ez is kevés volt ahhoz, hogy draftolják. Idén ő lett a CHL pontkirálya, a QMJHL MVP-je, 67 meccsen 35 gólt és 94 asszisztot osztott ki. Ha idén elkel a drafton, az nem csak azért lesz, mert egy év alatt annyit fejlődött volna, hanem mert Tyler Johnson bebizonyította, hogy ilyen méretekkel is sikeresnek lehet lenni.