Nem csak a szabvány pályáké a világ

Mekkora pályát érdemes építeni? Legyenek-e kisebbek, ha 60×30-as jégfelületekre nincs elég pénz? Mennyire fontosak a kis pályák és a kis egyesületek a magyar jégkorong számára?

2015. január 30-án az ifj. Ocskay Gábor Jégkorongakadémia vehette át a Magyar Olimpiai Bizottság székházában a hónap utánpótlásműhelye díjat. A díjátadáson a klub vezetői mellett megjelent néhány fehérvári hokispalánta is, köztük Kiss Ádám. Ádám Baján, az ottani kisméretű pályán ismerkedett meg a jégkorongozás alapjaival. Kedvet kapott hozzá, tehetségesnek bizonyult, így Fehérvárra került.

2015. április 25-én a krakkói Tauron Arénában a magyar?lengyel mérkőzés 42. percében Hári János belőtte a magyar csapat vezető gólját. A mérkőzés végén őt választották a meccs legjobb magyar játékosának. Gólja jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy Magyarország 2008 után ismét feljutott a világelitbe. Hári 1998-ban, hatévesen a Pólus Center zsebkendőnyi pályáján dolgozó Pólus Pingvinekben kezdett jégkorongozni. Kedvet kapott hozzá, tehetségesnek bizonyult, a többi már történelem.

2015. április 28-án Vértes Nátán nyerte az ifjúsági téli olimpia magyarországi Skills Challenge-selejtezőjét, így jogot szerzett arra, hogy Finnországban a magyar színeket képviselve megküzdjön az olimpiai szereplésért. A Fehérvár játékosa a Lobogó utcai kis jégpályán kezdett korcsolyázni.

Kiss, Hári és Vértes példája nem egyedi. Például az ifj. Ocskay Gábor Jégkorongakadémiában vagy a magyar válogatottakban is vannak még többen, akik kis pályán, vagy kis egyesületben kezdtek hokizni. A fehérvári U12-es csapatokban 25 meccsen lépett jégre Megyeri Zsolt Zsigmond, aki négy évig ugyancsak Baján védett. Fodor Balázs és Rácz Levente is Bajáról került Fehérvárra, ahogy Tapodi Eric és William is, ők azóta már Németországban játszanak. Az U14-es csapat egyik csatára, Varga Balázs, aki a Budai Bocsokban tanulta az alapokat. De ugyanígy példának hozhatnánk fel más magyarországi klubokat, játékosokat is. Farkas Roland, a kölyökválogatott legjobb kapusa, aki az A csoportos mezőnyben 93% felett védett a pozsonyi tornán, szintén évekig a Budai Bocsok mini pályáján játszott. A női válogatott első számú kapusa, Németh Anikó például a Lobogó utcai jégpályán tanulta az alapokat. Kiskőrösről került a Schwenninger Wild Wingshez Márkus Iván, Dunaújvárosba Kudron Kristóf és Szekeres Tamás. De vannak már fiatal játékosok nagy egyesületeknél Szekszárdról, vagy éppen Veszprémből is. Alighanem még hosszan lehetne sorolni a neveket.

A magyar jégkorong válogatottak a felnőttől az utánpótlásig a Budapest Sportcsarnok felépülése előtt a zsebkendőnyi területű, egyik oldalán palánk nélküli, Jégszínházban kialakított pályán edzettek a három hónapos szabadtéri jégszezonon kívül. A magyar junior válogatott 1996-ban még hivatalos mérkőzést is játszott Fokvárosban kisméretű pályán Dél-Afrika legjobbjai ellen.

De akár a külföldi példákat is tekinthetjük. Olyan egyéniségek kezdtek kis pályán korcsolyázni, majd jégkorongozni, mint Wayne Gretzky, Mario Lemieux, Sidney Crosby, vagy Eric Staal.

Mégis, Magyarországon a kis méretű jégpályák és az azokon dolgozó műhelyek évek óta a megtűrt státusban kénytelenek létezni, keveset tudunk róluk, pedig már csak fenntarthatóságuk miatt is kiemelkedő fontosságúak azokon a helyeken, ahol nincs lehetőség, pénz egyből szabvány méretű pályát építeni.

Közismert tény, hogy az elmúlt évek jelentős bővülése ellenére is a jégkorong az öt kiemelt látványsport között messze a legkisebb sportág. Kevés helyen művelik és az elmúlt 5 év alatti megduplázódás ellenére is kevés játékos játssza. A TAO bevezetése óta a magyar jégkorong létesítményhelyzete jelentősen javult, tömegbázisa pedig nőtt. Ennek ellenére nem nehéz észrevenni a gyenge pontokat. Társasági adókedvezményből jóformán csak szabványméretű pályák és az ott dolgozó klubok támogatására jut, a kisméretű pályákra és az ott dolgozó klubokra alig.

Sajnos nagyon sok támogatott tervet nem sikerül megvalósítani, mert vagy a beruházás hatalmas összegét nem tudja összegyűjteni a szabvány méretű pályára vágyó egyesület, vagy a fenntartására nincs fedezet. A kis méretű pályák elviselhető terhet jelentenek egy-egy kis városnak, közösségnek, egyesületnek, de akár egy vállalkozónak is, nem is beszélve arról, hogy a legtöbb üzemelő kis pályát jelenleg is nullszaldósan, vagy nyereségesen üzemeltetik Magyarországon. Lenne tehát létjogosultságuk további ilyeneknek.

Régi igazság, hogy tehetségek nemcsak ott születnek, ahol a körülmények kifogástalanok. Emlékezhetünk a Vécsen élő Simon Leventére, aki naponta jár Budapestre edzésre, ez oda-vissza 200 km-es utazást jelent neki. Utazik, mert amikor hokizni kezdett, még nem volt a közelében pálya és egyesület. És ugyanez igaz a szurkolókra, támogatókra is, akikből a sportágnak legalább részben meg kellene élnie. Nemcsak ott vannak, ahol úgynevezett minőségi hoki van. Nem is kell mást tennünk, mint megnéznünk a válogatott meccseken látható zászlók feliratait: Mezőtúr, Esztergom, Veszprém, Siófok, és sorolhatnánk még azokat a városokat, ahol ugyan nincs szabványos pálya, de vannak szurkolók. Ha megnézzük Magyarország hokipályatérképét, láthatjuk, hogy a szabványos pályák meglehetősen foghíjasan fedik le az ország területét. Piros színnel a fedett, sárgával a nyitott szabvány méretű pályákat láthatják:

Öt megyében (Nógrád, Heves, Szabolcs-Szatmár-Bereg, Békés, Veszprém) egyáltalán nincs működő szabványméretű pálya, Tolnában hiába van ilyen Pakson, nem engedik rá a jégkorongozókat, míg Vasban (Szombathelyen), Komárom-Esztergomban (Tatabányán), Baranyában (Pécsett) és Bács-Kiskunban (Kecskeméten) a nyitott pálya csak 2-3 hónapos jeges szezonra ad lehetőséget. Ez így együtt azt jelenti, hogy a megyék nagyobbik felében nem, vagy csak nagyon korlátozottan működik a jégkorongos élet szabványos méretű pályán.

Ezek mellett fontos megemlíteni, hogy néhány meglévő pálya belakása sem megy egyszerűen.  Többször volt veszélyben a csarnok és a jégkorongozás Zalaegerszegen, az alacsony igény miatt csökkentették a jeges szezon hosszát Kaposváron, Győrben is már csak emlék a hajdani felnőtt csapat, és hiába található az ország második legrégebbi fedett csarnoka Szegeden, a megnyitás óta eltelt közel 20 év sem volt elegendő arra, hogy egy igazán nagy létszámú, stabil szakosztály vesse meg a lábát a városban. Nem csak csarnokra van tehát szükség a jégkorongélet kialakulásához.

Az érem másik oldala pedig, hogy az országban gomba módjára szaporodnak a kis méretű pályák. Elég csak ránézni a térképre és összevetni a szabvány pályák térképével. Látszik, hogy legtöbbjük kisvárosokban, korábban hokiszűznek nevezhető területen működik, közelebb hozza a jeges sportokat az ország azon részeihez is, ahonnan korábban akár 100 kilométert is kellett utazni a legközelebbi jégpályához. Ezek jó része sátras kialakítású, mobil rendszerű pálya, amely gazdaságosan működtethető, és az időjárástól függetlenül lehet sportolni benne. Legtöbbjükön a szervezett hokis élet is beindult már, ezek a létesítmények és az itt dolgozó egyesületek ontják a jégkorongozó gyerekeket, mint a fenti felsorolásunk is mutatja, óriási bázist jelentenek.

Jóval nagyobb lehetőség van a magyar jégkorong számára ezekben a pályákban, mint azt sokan gondolják. A jelenleginél sokkal több helyszínen kisiskolások tömegét lehetne megnyerni a világ legjobb sportja számára egy kis odafigyeléssel. Ennek a haszna nem feltétlenül abban lesz, hogy évente előkerül egy Hári János kaliberű játékos. De olyan emberek tömegével lehet megszerettetni a jégkorongot, akik számára később természetes lesz, hogy nézőként, szülőként, esetleg támogatóként megjelenjenek a sportág körül, netán amatőr játékosként nem tornaterembérlésre költik majd a pénzüket, hanem jégpályabérletre, ezzel is hozzájárulva a létesítmények fennmaradásához.

A TAO eddigi tapasztalata az, hogy sok olyan pénz ragad bent a rendszerben, amelyet a nagy klubok számára ítéltek meg, de azok nem voltak képesek begyűjteni ezt teljes mértékben. Ezek az összegek elvesznek a sportág számára, mert más nem gyűjtheti be. Még nem említettük, de a legfrissebb adatok szerint a kis klubokban játszók száma eléri az ezret, nem jelentéktelen részei tehát ők a magyar jégkorongnak. A teljesség igénye nélkül álljon itt az MJSZ-nél regisztrált játékosok száma néhány klubnál:

Az itt felsorolt, általában csak néhány éve működő klubok munkájának komolyságát akkor tudjuk igazán értékelni, ha tudjuk, hogy például a fedett csarnokkal rendelkező Kaposváron 78, Zalaegerszegen 83, Szegeden a felnőtt csapattal és a Szabadkáról átjáró gyerekekkel együtt 120 regisztrált játékos van. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy van hokiélet egyebek mellett Egerben, Szarvason, Szentesen, Makón, indul a hoki Tatán és Várpalotán is.

Megállapítható tehát, hogy a kis méretű pályák és az azokon dolgozó egyesületek mindennapi részei lettek a magyar jégkorongnak. Jelenlétük fontos, a kis pályák és a kis egyesületek a magyar hokiban megkerülhetetlen tényezővé váltak. Az MJSZ egyik eminens feladata az, hogy a lehető legtöbbet profitáljon ebből az egész magyar jégkorongsport.

Nyilvánvalóan szükség van a szakmai és az anyagi segítségre, akár regionális szinten megszervezett farmcsapatrendszerre, hogy egyetlen tehetség se kallódhasson el, szülessen, jégkorongozzon akárhol is. A felelősségnek pedig arra is ki kell terjednie, hogy azokat, akik kis pályákon kezdték, és azóta is is ott játszanak, minél tovább tartsuk meg a magyar jégkorongnak, hogy ezáltal a lehető legszorosabb kötődése legyen szeretett sportágunkhoz. Ki tudja, lehet, hogy 20 év múlva egy olyan vállalkozó lesz a magyar hoki legnagyobb támogatója, aki egy kis pályán tanulta meg és szerette meg ezt a sportot.

Csinálhatunk akármit, a tíz-egynéhány szabványos pályánkon kívül még van legalább kétszer annyi kis méretű pályánk is, amelyeken jégkorongoznak.

Végezetül álljon itt Hári János visszaemlékezése arról, hogy mit köszönhet ő és Norbert testvére a Pólus Center jégpályájának: “Ha a Pólus Centerben nem lett volna a jégpálya, akkor tuti, hogy nem jégkorongoznék és az öcsém sem ezt a sportágat választja. Ha ott nincs jég, akkor sosem kezdtem volna el ezt a játékot. A Pólusban tanultam meg korizni, mert ott láttam először jeget, nagyon megtetszett, hogy korcsolyáztak rajta. Ha ez nincs, valószínűleg soha nem jut eszembe, hogy jégre menjek, mert nem sok jégpálya volt Budapesten és még mindig nem olyan óriási sport ez Magyarországon. Minden kis jégfelület fontos. Érdekes, hogy Észak-Amerikában is nagyon elterjedt el, a házak kertjében és mindenhol jégkorongoznak, ahol csak lehet. Svédországban nem sok ilyet látni, itt mindenhol van egy jégcsarnok, abba járnak az emberek, mert itt nemzeti sport a hoki. Errefelé könnyű elkezdeni jégkorongozni, mert majdnem mindenkinek a szülei hokiztak, és az ő szüleik is, és így megy ez generációról generációra. Magyarországon viszont még mindig örülni kell bármilyen jégpályának, még mindig nagyon kevés van belőlük.”