Remélem, van élet a Docler után is

Azt régóta sejteni lehetett, hogy komoly bajban van a magyar hoki egyik fellegvára, nem mellesleg az ország egyik legjobb utánpótlásképző műhelye, Dunaújváros. A szurkolókat mégis váratlanul érte a múlt heti hír, mely szerint jelen pillanatban úgy tűnik, nem lesz felnőtt csapata a városnak. Azari Zsolt klubelnökkel beszélgettünk a lehetséges okokról és következményekről.

Mikortól érezte, hogy gondok lehetnek?

Általában áprilisban értékeltük a szezont Gattyán Györggyel. Ezek a világ legrövidebb megbeszélései voltak, aminek a végén mindig feltettem a kérdést, hogy mehetünk-e tovább, amire ő általában kétszavas válaszokat adott: Igen, mehet!, Rendben, csináld!, vagy egyszerűen csak Oké. Így volt ez 2014-ben is, úgyhogy ezt követően leültem a játékosokkal és megcsináltuk a szerződéseket. Aztán július környékén jött egy szintén rövid üzenet: “Ez most nem fog menni.” Ekkor eldőlt, hogy ez lesz az utolsó docleres szezonunk.

Mi marad meg a csapatból?

A felnőttből nagy valószínűséggel semmi, de az utánpótlás működni fog tovább. Volt már ilyen Dunaújvárosban, megvárjuk, míg felnő a következő generáció, addigra talán a körülmények is megváltoznak, és újra indulhatunk egy saját nevelésű maggal a felnőttek között is. Ez persze a legrosszabb verzió.

Fotó: Mudra László (dabdocler.hu)

A felnőtt csapat folytatására semmi esély?

Most úgy tűnik, semmi. Egy MOL ligás csapatot összetenni, működtetni, fenntartani, menedzselni nem tartozik a világ legegyszerűbb feladatai közé.

És az önkormányzat nem tud segíteni?

A héten kaptam meg az önkormányzat hivatalos válaszát, melyben közölték, hogy elutasítják a támogatási kérelmemet.

Visszatekintve, mekkora törést jelentett, hogy a csapat felvételi kérelmét elutasította az EBEL?

Semekkorát, hiszen bár a vágyaink között első helyen szerepelt az EBEL-ben való indulás, és a főtámogatónk elkötelezett volt a minél ambiciózusabb nemzetközi szereplés iránt, azért tudtuk, hogy a realitás elég messze van ettől. De ha már mondani kell valamit, ami valóban törést jelentett, az a Nationalliga átalakulása volt, minek következtében az első év után nem folytathattuk az ottani szereplésünket. Az egy ideális modell volt a rengeteg utazás ellenére. Sokszor mondtam már, szerintem a magyar hokiban az egyik legnehezebb dolog a játékosok motiválása. Az aranygenerációnál ez soha nem volt probléma, de a mostaniaknál egyre inkább az. A legváltozatosabb premizálási rendszereket próbáltuk ki az évek hosszú során, de egy sem bizonyult annyira hatékonynak, mint a két csapat fenntartása és párhuzamos versenyeztetése.

Mi volt az elmúlt kilenc év legnagyobb hibája?

Amikor kétéves szerződéseket kötöttem a játékosokkal, mert azt hittem, hogy a stabil háttér nyugodtabb körülményeket teremt a munkavégzésre, ösztönzőleg fog rájuk hatni. Ezzel szemben most úgy látom, semmi nem hat rájuk ösztönzőbben, mint a bizonytalanság, egészen pontosan a versenyszellem. Természetesen az nagy előny, ha valakiben ösztönösen, otthonról hozottan él ez a fajta “mindenkit le akarok győzni, mindenáron” hajtóerő. Szintén sajnálatos és véleményem szerint sorsdöntő, hogy Dunaújvárosban nem sikerült nagyobb közösséget teremteni a hoki körül. A 2014/15-ös MOL Liga-idényben az amúgy is alacsony nézettségünk 22%-kal csökkent, miközben az idegenbeli mérkőzéseinken sorra nézőcsúcsokat döntöttek az ellenfél szurkolói. Máig nem sikerült megfejtenem ennek az okát. Sok tényező állhat emögött, egyrészt elmúlt a hőskor és valószínűleg mi is csinálhattuk volna jobban a marketinget, az összefogásra való törekvést, a szurkolókkal való törődést. Paradox módon miközben főszponzorunk, kivételes szerencsének tekinthetően, öntötte a pénzt a felnőtt csapatra és az utánpótlásra, a dunaújvárosi támogatói kör megcsappant.

És mi az a három pillanat vagy dolog ebből az időszakból, amire a legbüszkébb?

Az első évet mindenképpen idesorolnám, amikor a magyar bajnokság elődöntőjében kétszer kaptunk ki itthon a Ladányiékkal felálló UTE-tól, miközben háromszor vertük meg őket Újpesten, bejutva a döntőbe. Talán ez tekinthető a mi hőskorunknak. A második, ami az eszembe jut, amikor másodszorra vertük a dánok csapatát a Kontinentális Kupában. Ekkor éreztem azt, hogy már kinőttünk a gyermekkorból. És hát amire talán a legbüszkébb vagyok, az a tavalyi Magyar Kupa-győzelem, ahol a Volán után a Miskolc csapatát leverve lettünk kupagyőztesek Miskolcon. Természetesen ezeken a jeles győzelmeken kívül is voltak csillogó pillanataink, például amikor a 16 idegenlégióssal felálló Kurkó-csapat előtt nyertük meg a Magyar Kupát Csíkszeredában, hogy a két MOL Liga-győzelmünket már ne is említsem. Egy biztos, a dunaújvárosi felnőtt jégkorong egy fontos időszaka záródott le, és őszintén remélem, hogy van élet a Docler után is.

Ha már a Magyar Kupa szóba került, mit szóltak a sportvezetőtársak a hétvégén?

Mindenki nagyon kulturált volt. Azért a komoly emberek tudják, hogy ebben a szakmában a siker a kivételesen ritka alkalmak közé tartozik, amit nagyon meg kell becsülni, míg a kudarc vagy a bukás mindig benne van a pakliban. És mivel semmi nem tart örökké sehol, senkinek nem jutott eszébe kárörvendeni, mert mindenki pontosan tudja, hogy ilyen vagy ehhez hasonló helyzetbe bárki kerülhet.