A blokkolás az NHL egyik leginkább félreértett tudománya

A legtöbb mérkőzést nyerő csapatok kevesebbet blokkolnak az átlagnál. Mégis van értelme? Hol és hogy van rá szükség? Milyen, mit tud 2015-ben egy NHL-ben is kiváló hátvéd? Elemzés, értékelés, kapusszemszög.

A címben olvasható felütéssel indít egy elemzés a cbssports.com-on, amit elég érdekesnek találtunk ahhoz, hogy rövidített változatát közöljük.

Szimbolikájában talán semmi nincs, ami annyira szuggesztíven jelenítené meg a jégkorongra oly jellemző önfeláldozást, a keménységet és a bátorságot, mint a korong útjába vetődő hokis képe. A blokkolás adott esetben hasznos és fontos eleme a védekező játéknak, hiszen minél kevesebb korong éri el a kaput, annál kisebb az esélye a gólnak. Mégis, a statisztikák azt mutatják, hogy a legtöbb mérkőzést nyerő csapatok viszonylag kevesebbet blokkolnak. Egyesek ebből azt a következtetést vonják le, hogy a közhiedelemmel ellentétben a blokkolás egyáltalán nem is olyan fontos. Ez pedig teljesen téves értelmezése ennek a látszólagos paradoxonnak. A magyarázat jóval egyszerűbb: a legjobb csapatoknál azért van kevesebb blokkolás, mert kevesebbszer kerülnek olyan helyzetbe, hogy erre szükség legyen. Vagy megfordítva: ha egy csapat a mérkőzés legnagyobb részében a saját védekező harmadába kényszerül, ahol folyamatosan a lövésekbe kell vetődniük a játékosoknak, akkor az a csapat nagy valószínűséggel akkor is ki fog kapni, ha ezek a blokkolások általában életmentők is.

Mindez a felismerés oda vezetett, hogy mára jóformán kihalófélben van az NHL egyik legemblematikusabb figurája vagy egyenesen szörnye: a kapu előtt takarító, lövésekbe vetődő hátvédé. A játék ugyanis annyira összetetté vált, hogy a csapatok egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy olyan játékosokat szerződtessenek, akik semmi máshoz nem értenek, mint hogy félelmetes méreteikkel felborítatlanul lecövekeljenek a kapujuk előtt és ott mindenki mástól elvegyék a levegőt. Annál is kevésbé, mint hogy az ilyen típusú játékosok azután nagy számban éppen saját kapusuknak okoznak sérülést. Az egész folyamat nagyon hasonló ahhoz, ami oda vezetett, hogy a verőlegények is szép lassan eltűntek a világ legerősebb bajnokságából, amelynek pedig sokáig kifejezetten védjegye volt a bunyó. De úgynevezett erőcsatárból is egyre kevesebbet látunk.

Mi van akkor a sziklaként tornyosuló hátvédek helyett? Egyrészt a csapatok komplex képességekkel rendelkező játékosokat keresnek, akik a pálya minden négyzetcentiméterén közel egyformán hasznos munkát tudnak végezni, támadásban és védekezésben egyaránt. Másrészt a taktika kidolgozásakor igyekeznek a pálya fontosabb részeire koncentrálni az erőfeszítéseiket. Mert ha túlságosan is a kapu előterére összpontosítják a játékot, akkor annak az lesz a vége, hogy a korong is egyre több ideig lesz a kapu előterében, egyre nagyobb számú játékos társaságában, egyre nagyobb takarást biztosítva a kapussal szemben. Mivel minden lövést egyszerűen képtelenség blokkolni, ezért előbb-utóbb a korong meg fogja találni az útját a kapuba.

Sokkal célravezetőbb ezért, ha a hátvédek is technikás játékosok és nem olyan kolosszusok, akik csak a kilátást zavarják a kapus elől. Ebből a szempontból érdekes volt a Boston- kapus, Tuukka Rask nyilatkozata a Boston Globe-ban még november végén. Amikor a kiváló finn hálóőrt arról faggatták, mit vár el a hátvédjeitől, ő így felelt: “Maradjanak vonalban és ne próbáljanak meg kapusok lenni. Mert a legtöbbször, amikor egy hátvéd kapus módjára akar hárítani, a vége csak az lesz, hogy réseket hagy és zavarja a kilátást. Szerencsére nekem nagyon jó hátvédekkel van dolgom, akik többnyire vonalban maradnak és megpróbálnak nem túl sok mindent csinálni. A hátvédeknek legelsősorban is az emberükkel kell foglalkozni. Korábban voltak ebből problémáink, amikor a srácok túlságosan is a pakkal voltak elfoglalva és igyekeztek minél többször blokkolni, miközben elfeledkeztek az emberükről. Jött a lövés, kipattanó és meg is volt az üres kapus helyzet.”

És valóban, hányszor és hányszor láttuk már, hogy a korong megpattan egy blokkolni igyekvő hátvéd testén, korcsolyáján vagy ütőjén és védhetetlenül pattan a hálóba. Vagy amiről Rask is beszél: sikerül ugyan a blokk, de a pakk az ellenfél játékosához pattan, aki senkitől sem zavartatva kísérletezhet a kapu torkából egy kiszolgáltatott kapussal szemben, aki ráadásul jó eséllyel el is mozdult már az eredeti lövés irányába. Néha célravezetőbb, ha elegendő kilátást biztosítunk a kapusunknak, miközben az ellenfél csatárának ütőjének megkülönböztetett figyelmet szentelünk, nehogy a kipattanót el tudja érni.

Még egyszer fontos hangsúlyozni, hogy mindez nem jelenti azt, hogy a blokkolás nem fontos vagy kerülendő. De az tény, hogy legtöbbször a blokkolás akkor a leghatékonyabb, ha nem az utolsó védő, hanem mondjuk egy csatár teszi. Erre általában a bedobópontok vonalában vagy afölött kerül sor, ami növeli annak valószínűségét, hogy a korong kikerül a védekező harmadból. Ezzel szemben ha egy hátvéd blokkol, gyakran folyamatos nyomás kialakulása és még több kaput eltaláló lövés lesz az eredmény.

Valójában az igazán hatékony védőmunka ma az NHL-ben nem a kapuk előterében zajlik, hanem a semleges zónában. A legjobb hátvédek ezeken a területeken igyekeznek megakadályozni, hogy az ellenfelek a korongot birtokolva tudjanak betörni a támadó harmadba. Ha ez sikerül és az ellenfél csak belőni tudja a pakkot, akkor pedig a sebességüket és a technikai tudásukat használva igyekeznek korongot szerezni és azt támadásba lendíteni vagy legalább kijuttatni a harmadból. Ezért van az, hogy manapság a legértékesebb hátvédeknek olyan játékosok számítanak, mint Drew Doughty, Kris Letang, Duncan Keith, P.K. Subban, Alex Pietrangelo, Jake Muzzin, vagy Victor Hedman. Ők kapják a legtöbb jégidőt és a legfontosabb pillanatokat, mert jól korcsolyáznak és jól bánnak a koronggal. Ők azok, akik leginkább meg tudják akadályozni, hogy a játék túl sokat folyjék a kapu előterében.