Vannak, akik egy-egy ütközésnél rögtön rémet látnak

Évek óta minden jégkorongmérkőzésen kötelező egy megfelelően képzett orvos jelenléte. Biró Judit Amália, a Főnix Med Zrt.  mentőápolója egészen más szemszögből nézi kedvenc játékot, mint a többiek. Érdekes esetekről is mesél.

Az egészségügyi különítmény tagjaként egészen más egy mérkőzést végignézni. Mennyire nézi szakmai szemmel a meccseket?

Igen, más így nézni. Sokan a kollégák közül soha nem is voltak meccsen, nem ismerik a játékot. Azt tudni kell, hogy mi egyáltalán nem várjuk a sérüléseket. Viccesen azt szoktuk mondani, hogy nem dolgozni jöttünk. Számomra, mivel én már évek óta dolgozom a jégpályákon, az mindig szórakoztató, amikor pont az orrunk előtt van egy ütközés és az újonc kolléga hátraugrik. Vannak, akik egy-egy ütközésnél rögtön rémet látnak, én már sokat álltam a jég mellett, ezért ismerem, hogy körülbelül mikor mi történik. Vannak olyan pillanatok a meccseken, amikor hamarabb látjuk a bajt, mint ahogy a játékos érzékeli. Sokszor egyébként másképp néz ki egy sérülés kívülről. A néző azt látja, hogy saját lábon jött le, a valóságban persze inkább lehúzták. A játékosoknak ez büszkeség kérdése, hogy nem adja fel, nem adja meg magát, ez a hokis mentalitás. Nekem a legcsúnyább esetem talán a tavalyi évben a brassói kapus ujjsérülése volt, amit a saját játékosa okozott ? természetesen véletlenül ?, átkorizott az ujján. A sérült testrészt egyrészt erősen vérzett, másrészt többszörösen összetört, de számunkra ezek nem rémes dolgok, hanem ellátandó sérülések. Nehezebb például az, amikor a csapat vezetői közül valaki nem engedi az ellátást, ezzel feszültséget keltve, ugyanakkor mi, ellátók tudjuk, hogy ez esetleg súlyos, nehezen gyógyuló sérülést, szövődményt okozhat. A legszebb momentum pedig az, amikor az kerül a jegyzőkönyv aljára, hogy sérülés nem történt.

Mennyire nehéz feladat meggyőzni a sérült játékost, esetleg az edzőt, hogy az egészsége érdekében ne menjen vissza a jégre? Milyen protokollok vannak a mentésben?

Változó, minden előfordult már velem a hokipályákon. Nem elhanyagolható, amikor a játékosnak fontosabb a meccs, mint a saját sérülése. Nem szeretem, amikor nem gondolnak bele a konkrét veszélybe. Extrém esetben a team (edző, gyúró) bagatellizál. Volt például olyan edző, aki visszaküldte (volna) a játékost rövid pihenő után, az agyrázkódásgyanú ellenére. Az sem mellékes, hogy a csapat mennyire cikizi az illetőt. Ez is sokszor okoz rossz döntést. Én mindig megtisztelésnek érzem, hogy a fiúk elfogadják, amit mondok. Persze több protokoll is van az ellátásban. Nemzetközi meccseken pedig sokkal szigorúbb szabályok vannak. Ott az első ellátó, aki a jégre megy, a csapat saját embere. A ligában ezt a feladatot általában mi látjuk el. Az elmúlt évek tapasztalata az, hogy szerencsére már megbíznak bennünk. Elfogadják, amit a kollégák mondanak a jég mellett, vagy az öltözőben a vizsgálatkor. A munkánk fintora, hogy a védőfelszerelés ellenünk is hatásos, sokszor nehéz vagy lehetetlen egy-egy ellátás a mellvédő, a nadrág, a lábszárvédő vagy éppen a korcsolya miatt. Vannak persze a protokollnak vicces része is, a nemzetközi protokoll szerint a jég mellett is kötelező a defibrillátor, de a felszerelés, a mellvédő nem teszi lehetővé a használatát, és szakmailag sem lehetséges ez, mert vizes közegben (így a jégen is), egyébként is tilos a használata.

A képek illusztrációk az NHL-ből.