A jégkorong egy csoda

A jót könnyű megszokni ? és utána nehéz elviselni a rosszat. Amikor első EBEL-szezonjában hetekig nem bírta megnyerni első meccsét a Fehérvár, majd a végén messze leszakadva végzett a bajnokság utolsó helyén, senki sem köpködött és káromkodott. Vagy legalábbis nem hallottuk, nem olvastuk, nem vettük észre őket. A csapatnak a következő idényekben is voltak jó és rossz periódusai ? így van ez a sportban, hihetetlen ?, és bár a rájátszásba csak kétszer jutott, általában szerették az emberek.

Persze mindig voltak, akik kikezdtek egy-két játékost vagy edzőt, volt már ebben a csapatban alkalmatlan Benk Andrástól Sille Tamásig sok mindenki – hogy két olyan hokist említsek most, akik épp a kedvencek közé tartoznak. A szurkolók hülyébbje ilyen, ők maguk tökéletes teljesítményt nyújtanak a munkahelyükön és az ágyban is ? minden nap, minden éjjel ?, és bérletük hátlapjára rá van írva, a szakvezetés garantálja a győztes mérkőzéseket, úgy itthon, mint idegenben. Hab a köpőcsészén, apró törvényszerűség a sok közül: a frusztráció hangossá tesz.

Ami engem illet, nem vagyok igazi drukker. Nem volt volános matrica a pelenkámon, nem kajla ördög volt a jelem az óvodában, már csak azért sem, mert nemhogy a Volán nem létezett, amikor megszülettem és felcseperedtem, hanem a magyar jégkorong is elég viccesnek tűnt akkori formájában. Gyerekkoromban sok szovjet bajnokit, A-vb-t és Izvesztyija Kupát láttam a tévében, és ha elkaptam egy Újpest?Fradit a magyar csatornán, az olyan volt, mint a lassított felvétel.

Az előjáték tehát hosszú volt, így lehet, hogy a beteljesülés első pillanata óta ? Franciaország?Magyarország 1-3, Amiens, 2001 ? a magyar jégkorong számomra csoda. Mondjuk a jégkorong önmagában is az, perfekt esztétikai élvezet nézni ezt a felülmúlhatatlanul látványos, dinamikus, feszültséggel, katarzissal és ? na igen? néha csalódásokkal, bukásokkal, de feltámadásokkal is teli játékot. Nincs regény, film vagy színházi előadás, aminek izgalmasabb bírna lenni a dramaturgiája ? gondoljunk csak az idei meccsek közül a Klagenfurt vagy a Vienna elleni hazai hosszabbításosokra.

De mondom még egyszer, azt is elbírom, ha vesztünk: az idény egyik legrosszabb meccsén is kint voltam, amikor simán nyert Fehérváron a tökutolsó Innsbruck. És láttam a Salzburg elleni 2-9-et, kint voltam az Arénában a hollandok elleni 6-6-on, láttam péntek este a Znojmo elleni nyomasztó 1-2-t is, nem szerettem egyiket sem. De és ha bukunk, akkor mi van? Reggel nem kel fel a nap? Lefújják a bajnokságot? Soha többé nem fogunk nyerni? A csapatunk soha többé nem tesz meg semmit a győzelemért?

Fotó: Mudra László (jegkorongblog.hu)

Azt gondolom, a magyar jégkorong közönségének meghatározó része a kétezres évek hivatkozott eleje óta hozzám hasonlóan értékelte az elért sikereket. Óriási dolog volt, hogy a magyar válogatott megállta a helyét a divízió 1-ben, sőt többször majdnem, egyszer ténylegesen is feljutott. Óriási dolog volt, hogy a Volán helytállt az osztrák bázisú ligában, Óriási dolog volt, hogy korosztályos csapataink egyszer-kétszer elkecmeregtek az elit küszöbéig. Egy csoda erre a szezonra is jutott már ? és hol van még a vége ?: a női ifiválogatott helytállása az A csoportban.

Az óriási dolgok azonban egyre magasabbra teszik a mércét, ezért az elvárások is nőnek, ez is kézenfekvő. Isteni lenne, ha ezenközben mindenki értené, minden csak a maga teljes kontextusában és tendenciáiban értelmezhető ? de el kell fogadni, hogy ez sajnos nem megy. A frusztráció és a józan ész hírből sem ismerik egymást.

Mégis arra biztatnám mindazokat, akik szeretnék az életet egészében látni, összes színével és árnyalatában egyetemben, hogy ne felejtsék el, honnan jöttünk. Hogy mit adott nekünk az elmúlt bő évtizedben Ladányi Balázs, Horváth András vagy éppen Vas Márton. Javíthatatlan optimizmusom ellenére tudom, hogy a múltból nem lehet megélni. Általában. Csakhogy vannak kivételek, amelyek erősítik a szabályt.

Mert az bizony irgalmatlanul súlyos tény, kedves olvasók, hogy velünk élt mostanában a történelem. Nem gyakori az ilyen, meg kell becsülni. Nagy idők tanúinak lenni jó. Van, hogy szeretem a nagy szavakat, most sem szaladok el tőlük: a kétezernullás években pont ezek az emberek ? plusz Palkovics, Ocskay, Szuper és még néhányan, mindannyiukat nem sorolom ? csinálták meg a magyar jégkorongot. Avagy helyezték el egy egész más dimenzióban, mint ahol addig volt. Nem kúrogatást érdemelnek egy-egy szar meccs után, hanem szobrot, még életükben.

Hogy hova tartunk, az nyilván más kérdés. Ám a jövőt nem sejtheti senki sem. Sem a Fehérvárét, sem a válogatottét, sem senki másét. Arról annyit tudunk, hogy rengeteg munka nélkül biztosan nem lehet még felemelőbb. Meg annyit remélünk, hogy lesznek, akik elhomályosítják Ladányiék fényét, ahogy ők tették ezt Ancsin Jánosékéval és a régiekével. De ez már egy másik történet.

Addig is, ki kéne szurkolni ezt a rájátszást valahogy. Nem kiköpködni ? olyan kifejezés nincs is ?, hanem kiszurkolni. Egyszerű ez, mint a frusztráció természetrajza, nem igaz? Aki nem érti, az minek van?