Az akarat és a szív hiányára nincs mentség, itt a magyar hoki hírneve a tét

A válogatott másodedzője, Kiss Dávid nagyon fontos ébresztő gondolatai a lengyelországi meccsek után és a norvégok elleni meccsek előtt, de általános érvényűen is.

Milyen érzés volt itt az Alba Arénában edzeni rendes jégen, már-már éles körülmények között, közvetlenül a csarnokavató előtt?

Jó volt, és e tekintetben a mögöttünk dolgozó stábot külön ki szeretném emelni, minden dicséretet megérdemelnek, amilyen körülményeket teremtettek, ideiglenes öltözőt és minden egyebet kialakítottak nekünk, erre a hétvégére és a két mérkőzésre most bőven elegendő. A jégfelület remek, jó érzés rajta korizni és játszani, kíváncsian várjuk, milyen lesz, amikor telt ház lesz.

Egy kicsit klubedzői szemmel is figyelted már, milyen lesz majd itt a következő szezontól, a Fehérvár új otthonában?

Arra nem gondolok most, őszintén szólva jelen pillanatban sokkal több problémánk van, mint hogy előrefelé nézelődjek augusztusra, számomra egyelőre most csak a válogatott van, aztán majd ha ez lezárul, akkor kezdődhet a klubszezonon agyalás. Mindenesetre ez most egy jó teszt lesz, hiszen egyből kipróbálhatjuk, milyen itt a teltház, és milyen lehet majd szeptemberben, mondjuk egy Bajnokok Ligája-meccsen.

Ha már válogatott: ezt a két lengyel meccset sokan sokféleképpen értékelték, benned milyen érzéseket hagyott, messzemenő következtetések nélkül? Illetve mi a véleményed arról a jelenségről, hogy ezúttal az öltözőn kívülre is kikerültek a problémák abban az értelemben, hogy a játékosok kritikája után a szövetségi kapitány meg őket bírálta nyilvánosan, két héttel a vb-rajt előtt?

Nehéz kérdés ez, mert sok irányból tudnám megközelíteni, ami lehet, hogy egyrészről játékospárti, másik részről szövetségpárti, aztán stábpárti… De egy szó, mint száz, elfogadhatatlan volt, amit ott nyújtottunk, és a végeredmény is. Persze, az első néhány felkészülési mérkőzésről beszélünk, ami előtt csak három napot edzettünk, és igen, egészen a szezon elejétől kezdve folyamatosan cserélődik a stáb, de a szövetségi kapitányi poszt már megvolt, végig ugyanaz. Ettől függetlenül azt gondolom, ha az aktuális szövetségi kapitány azt mondja, hogy balra korcsolyázzunk, miközben egy másik szövetségi kapitány a múltban, vagy a jövőben azt, hogy jobbra korcsolyázunk, akkor a játékosoknak kutya kötelességük azt tenniük. És történetesen tök mindegy, hogy éppen milyen szisztémák vannak, a hozzáállás, az akarat és a szív hiányára nincs mentség, így nem lehet játszani – olyan nincs, hogy a játékosok azt mondják, nem tudják, mit kell csinálniuk, mert legalább tizenöt éve jégkorongoznak, nem most ismerkedtek meg az alapokkal. Ha csak egy kicsit megerőltettük volna magunkat mint csapat, lehet, hogy akkor is kikapunk, de nem ilyen gyalázatosan, úgyhogy szomorúan éltem át azokat a pillanatokat ott, Lengyelországban, és a mai napig nagyon zavar, valószínűleg hosszú időbe telik, mire én ezt megemésztem. Másrészről viszont jobb, hogy ez most jött ki, mert nagyon remélem, hogy kellő ébresztő pofon volt mindenkinek, és túl tudjuk magunkat tenni rajta a vébéig hátra lévő időben. Tudjuk a miérteket és látjuk a válaszokat belülről: a négy fal között szeretnénk ezt megoldani, igyekszünk mindent megtenni. Ehhez mindenkinek kicsit vissza kell vennie az egóból, vagy arcból, hívhatjuk bárminek, teljesen mindegy. Be kell állni a sorba, be kell látni, hogy itt a magyar jégkorong hírneve a tét, ezt szeretnénk továbbvinni, nem pedig elrontani vagy lehúzni. Szóval fájó tapasztalat volt szerintem mindenkinek, dolgozunk rajta a háttérben folyamatosan, hogy ez jobbra forduljon, viszont ehhez nekünk is partnerekre van szükségünk. Nyilván mi is látjuk, hogy elkezdődött egy generációváltás, amely során egy olyan nemzedék öregedett ki, akik nem csak a jégen voltak húzóemberek, de a személyiségük és a vezérszerepük is meghatározó volt. Most olyanoknak kellene előrelépniük, és húzni magukkal a fiatalokat, akik valószínűleg nem voltak még ebben a szerepkörben túl sokáig – én jelenleg ezt érzem, nincs elég olyan karakter most az öltözőben, aki kellőképpen a szívügyének tekinti azt, hogy ennek a hosszú folyamatnak a részese, vagy letéteményese legyen, s hogy ez a folyamat sikeresen záruljon. Szóval a lényeg, hogy a lengyelek elleni produkciót elfogadhatatlannak tartjuk, most lehet javítani a norvégok ellen, meg lehet mutatni, aztán a világbajnokságon újra, a többiről pedig azt követően lehet és kell beszélni.

Láttál azért biztató dolgokat is? Elvégre nagyon kevés az időnk…

Én személy szerint is nagyon szeretném megélni és segíteni a sikeres generációváltást. Azok a fiatal játékosok, akik most válnak felnőtté, mind be akarják bizonyítani, hogy ők egyébként szeretnének tenni ezért a csapatért, tehát ezzel a részével nincs probléma – a jövő játékosainak is van helye, és sok tehetséges fiatalunk van, ez mindenképpen pozitívum, ezeknek láttam egyértelmű jeleit. Elsősorban nekik kell most kibontakozniuk, ami elképzelhető, hogy azzal jár, hogy nekik sokkal hamarabb vezéregyéniségekké kell válniuk, mint a többieknek a múltban, amikor volt egy adott korosztály, és ugyanazok voltak a leaderek 10-15 éven át. A most feltörekvő tehetséges fiataloknak ezt manapság sokkal hamarabb meg kell tenniük, ami nyilván egy nagyon hosszú út és nehéz szerep, mert a klubcsapataikban valószínűleg még nincsenek ilyen szerepben, úgyhogy nem várhatjuk el tőlük, hogy a válogatottnál egyből azok legyenek. De mondom, én most pozitívumként ezt tudnám kiemelni, hogy szerencsére vannak fiatalok, akikre majd lehet számítani és építeni a jövőben.

fotó: MJSZ/Vörös Dávid