A többi csapat mintha nyaralni indult volna, mi meg egyenesen a háborúba

A Brianconnal való kiesés után jövőre már Finnországban próbálkozó Horváth Milánnal beszélgettünk hosszabban első Fehérváron kívül eltöltött idényéről, a jövőbeli kihívásokról és a válogatott várható védelméről.

Ez volt az első idényed nemcsak légiósként, de úgy általában Fehérváron kívül. Miként élted meg magát a váltást, az új környezetet, a légióséletet, úgy mindent?

Összességében elég vegyesen. Amikor tavasszal aláírtam a szerződésemet, izgatottan vártam a légióskalandot, nagyon szerettem volna kipróbálni magamat külföldön minél több játéklehetőség reményében. A másik részről viszont fájt a szívem a Fehérvár miatt, nem titok, hogy nagyon szerettem ott játszani, a csapatot és a játékosokat is, kiváló brigádot hagytam ott az új kihívásért. Kíváncsi voltam, milyen a kinti élet és közeg, és bele is csöppentem egy teljesen más világba, ahol végül rengeteg, mindenféle tapasztalatot gyűjtöttem egy év alatt. Briancon ugye egy 10-15 ezres kisváros, egy síparadicsom festői környezetben, lélegzetelállító kilátással a szobaablakból a francia Alpokra. Viszont a helyiek mentalitása is elég franciás, angolul sem sokan beszélnek, tehát ilyen téren azért akadtak nehézségek – de annyi előnye ennek is van, hogy legalább egy minimálisan kénytelen voltam megtanulni franciául.

Az mennyire játszott szerepet a tavaly tavaszi döntésedben, hogy tudtad, azért nem teljesen idegen közegbe kerülsz, elvégre a stábban is lesznek magyarok és a csapattársaid között is? És mennyire könnyítette meg ez a dolgokat ott kint?

Első légióslépésnek nem volt rossz, de az nyilván segített, hogy voltak körülöttem magyarok, és így nem teljesen egyedül kellett belevágnom és végigcsinálni az egészet. A barátnőm is ott volt velem, és ugye a csapatban, stábban is voltak magyarok, akikkel mind jó kapcsolatom van, Horváth Bálinttal, Vas Marcival és Székely Csabival is, utóbbival még szomszédok is voltunk, szóval így azért egyszerűbb volt ez a része.

A klubvezetés által felvázolt előzetes terv a mindig jól hangzó „újjáépítős koncepció” volt, s hogy a Briancont visszavezessék az egykoron a francia jégkorongban betöltött státuszához. Ehhez képest megint kiesés lett a vége – miben láttad a fő okokat, és mikor kezdtétek érezni, hogy itt gond lehet?

Az alap kiindulópont, hogy ennek a csapatnak az elmúlt tíz évben gyakorlatilag nem változott a költségvetése, legfeljebb minimálisan. Ezzel szemben a többi klub a mi büdzsénk sokszorosából dolgozik – az élcsapatok biztosan, de még a legközelebbi riválisok is 1,2–1,3-szoros szorzóval. Ez nyilván behatárolja a lehetőségeket, folyamatosan egyensúlyoznia kellett a klubvezetésnek, hogy megtalálja, mi az, amire muszáj költenie, meg mi az, amire felesleges, de mégis költöttek… Ami biztos, hogy a menedzsment részéről az ígérgetés jóval több volt, mint ami végül megvalósult. Decemberben éreztem először, hogy ez azért nem lesz egy fáklyásmenet, az ügynökömmel és Marciékkal is akkor ültünk le komolyabban beszélgetni, hogy mi lesz itt… A fő probléma – azon túl, hogy az anyagi körülmények miatt a francia játékosok közül is inkább csak az alsóbb polcokról és a lepattanók közül szemezgethetett a csapat – az volt, hogy sok minden elég amatőr módon ment, például előfordult, hogy elfogytak a botjaim, vagy rossz ütőket rendeltek és hasonlók. Ezek azért a profizmustól elég távol állnak.

Ezek szerint változatlanul igaz, hogy a Ligue Magnusben óriásiak a különbségek a csapatok között, és ti most ezt a saját bőrötökön tapasztaltátok meg.

Abszolút, hatalmasak a szakadékok. Csak egy konkrét példa, vegyük mondjuk az utazásokat, a buszok minőségét: félig viccesen az egyik csapattársam fogalmazta meg a legtalálóbban, hogy amikor a többi csapat felkerekedik egy idegenbeli túrára, az olyan, mintha nyaralni mennének, mi meg mintha egyenesen a háborúba indulnánk… Szállásunk is egyszer-kétszer volt legfeljebb, egyébként mindig a buszon aludtunk. Ezeket egyébként nem panaszkodásból mondom, mert nagyjából azért tisztában voltunk a helyzettel előzetesen is, tudtuk, hogy a Briancon legutóbb is csak egy másik csapat (Mulhouse – a szerk.) becsődölése miatt maradt bent az élvonalban – és ha jól tudom, most is fennáll hasonló szituáció –, csak azért tényleg volt néhány nem megszokott dolog. Ha összegeznem kellene, akkor alapvetően normális hozzáállású volt mindenki, igyekeztek segíteni, amiben tudtak, de azért nem törték össze magukat.

Milyen volt a Vas Mártonékkal való közös munka? Az elmondottak bizonyára az ő lehetőségeiket is behatárolták.

Nem rajtuk múlott, ők beletették a munkát úgy, ahogy van. Én korábban is dolgoztam már mindkettejükkel válogatottszinten, tudtam, mire számítsak, e téren nem is volt gond jégen és azon kívül sem. Voltak amúgy jobb periódusaink, négy-ötmeccses győzelmi széria, mellette viszont tízmeccses kudarcsorozat is, bónuszként az emlékezetes, 12-0-s vereséggel. Hozzáteszem, a GM-nek is ez volt az első éve, ő is elismerte, hogy nem mindig hozott helyes döntéseket, és a játékosokat is nehezen tudtuk pótolni, beleértve az én októberben távozó bekkpáromat is.

Nem a negatívumokra akarom kihegyezni, de külső szemlélőként úgy tűnik, hogy az elmúlt években volt a pályádnak egy szép íve – fokozatosan lettél az egyik legígéretesebb fiatal magyar bekk; alapember előbb egy osztrák döntőt játszó Volánban, majd a válogatottban is –, erre egy jó elit-vb után jön egy francia kiesés –31-es egyéni mutatóval. Tudom, hogy ez sok esetben egy nagyon igazságtalan statisztika, de mégis, ezt a részét hogyan élted meg?

Értem a kérdést, és nem is tudok rá mást válaszolni, mint hogy ez a része eléggé böki a csőrömet, hogy szépen fogalmazzak. Persze, a plusz-mínuszról egyébként mind tudjuk, hogy elég gonosz statisztika, sokszor nem a valóságot mutatja meg, mert nyilván az lesz fent sok gólnál, aki sokat játszik, de kaphat vagy lőhet a csapatod egy csomó olyan gólt, amihez valójában nem sok közöd van. Hogy a játékunk nem az igazi, azt nyilván én is éreztem végig, de a magam részéről próbáltam egy folyamatosan egyenletes játékot hozni, ami szerintem többé-kevésbé sikerült is egy fél hónapnyi, december-januári személyes lejtmenetet leszámítva.

Kapaszkodjunk inkább a pozitívumokba: egyike voltál annak a mindössze négy Briancon-játékosnak, akik mind a 44 alapszakaszmeccsen pályára léptek, sok jégidővel – az alapcél, az első légiósidényedben minél többet és minél több játékhelyzetben jégen lenni tehát teljesült.

Igen, ez a része maradéktalanul teljesült. Még egyszer mondom, az eredeti célom az volt, hogy minél több meccset tudjak játszani minél több jégidővel és speciális játékkal, és ezt teljes mértékben kipipálhattam, egyenlő létszámban, előnyben és hátrányban is sokat tudtam menni.

Friss hír, hogy jövőre a Mestisben próbálkozhatsz: éppen hétfő reggel jelentette be az érkezésedet a joensuui Kiekko-Pojat, amelynek az a Kasper Vuorinen lett a vezetőedzője, aki korábban a Titánoknál is volt edző, idén pedig az ő irányításával búcsúztatta a Pustertal a Volánt az ICE-negyeddöntőben. Ő volt az összekötő kapocs?

Ő keresett meg minket az ügynökömmel, igen. Én ugyan pont akkor kerültem fel a fehérvári nagycsapatba, amikor Kasper anno 2020-ban átvette a Titánokat, de néhány mítingem azért volt vele, utána pedig ellenfélként is látott játszani, és most tetszett az a koncepció, amit Jaako Lipponen GM-mel együtt felvázoltak nekem. Örültem a finnországi lehetőségnek, azért nyilván nem a legegyszerűbb dolog a francia kiesőből új klubot találni. Fiatal brigádunk lesz, de minden olyan körülményt biztosítanak, ami a fejlődésemet szolgálja; ismét sok játéklehetőségre számítok, illetve szeretnék jobban szem előtt is lenni, mint egy kiesés ellen küzdő francia csapatban. Ráadásul új csarnokunk is lesz Joensuuban, november elején adják majd át, szóval izgatottan várom az új klubidényt. Most viszont elsődlegesen a vb-felkészülésre koncentrálok: én már a múlt héten is Fehérváron edzettem, ezen a héten pedig a közös edzések is elindulnak a srácokkal és a stábbal.

Ha már válogatott: csatárfronton nem állunk rosszul, hátul viszont finoman szólva is szűkösek vagyunk, ráadásul egy Pozsgaival kevesebben, illetve Garát Zsomborék is a playoffvonal környékén billegnek az ECHL-ben. Te hogy érzed, három héttel a bolzanói vb rajtja előtt?

Ezt látatlanban nagyon nehéz megsaccolni, úgyis a jégen és a meccseken, téthelyzetben fog minden kiderülni. Az igaz, hogy Pozsi már nem lesz, és nekem személy szerint biztosan hiányozni fog, mert az öltözőben és a pályán is meghatározó szerepe volt, én külön is szerettem vele játszani – még ha tavaly már nem is nagyon mentem vele, de előtte sokat. Viszont például egy Henrik Nilssonnal meg többen leszünk hátul, szóval a pro-oldalon is vannak nevek. Ez mindig egy nehéz jóslás, sosem tudni, a klubszezon végén ki mennyire kifacsarva érkezik a válogatotthoz. Meglátjuk, a célunk mindenesetre az, hogy a lehető legjobban felkészüljünk, és minél jobb eredményt érjünk el Bolzanóban is.

fotó: Vörös Dávid/MJSZ