Még mindig érzek magamban annyi erőt, hogy fel tudjam venni a versenyt a húszévesekkel

Blogunk a tavaly májusi elit-vb-n remeklő, ezt követően novemberig egyénileg tréningező válogatott klasszissal, Sofron Istvánnal tabuk nélkül járt körbe mindent, közte néhány keményebb kérdést is. A február 24-én 36. életévébe lépő támadó szót ejtett többek között válogatottbeli visszatéréséről, a család hiányából fakadó feszültségekről, s nem szokványos csíkszeredai történetéről, aminek immár Kevin Constantine is részese. Megígérte, ameddig aktív, addig ugyanazt a fizikális Sofit láthatjuk a pályán, akit már jól megszokhattunk – reményei szerint még jó néhány évig ezen a szinten.

Több szempontból is nagy visszatérőnek számítottál ősszel-télen: a Csíkszereda után a Tüskecsarnokban a válogatott szerelését is újfent magadra ölthetted, holott ki ne emlékezne a tavalyi, Kanada-meccs utáni MVM Dome-os nyilatkozatodra, ahol a könnyeiddel küszködve sejtelmesen azt pedzegetted, ebben a korban már sok dolgot mérlegelnie kell egy jégkorongozónak. Mi győzött meg végül a folytatásról?

Igen, így volt. Hirtelen harminchat esztendős lettem, mintha csak egy másodperc alatt elröppent volna az a tizenhat év a nemzeti csapatban – valószínűleg a kanadaiak elleni miliőben ráeszméltem, hogy semmi sem tart örökké, s egyszer nálam is biztosan eljön az a pillanat, amikor döntenem kell a folytatásról. Ráadásul ennyi idősen egy sportoló életében mindig becsusszanhat egy fránya sérülés… Abban a pillanatban belegondoltam, mi van, ha most szerepelhetek utoljára a válogatottban hazai közönség előtt?! Nagyon megható pillanat volt. Ezenfelül természetesen ott motoszkált a fejemben, mi lesz akkor, ha nem sikerül Tamperében kiharcolnunk az elitvébés bentmaradást: akkor 2024-ben már a 36. életévemet fogom taposni – sajnos én sem leszek már fiatalabb, és a legjobb esetben is csak 2025-ben szerepelhetnék újra az elitvébén. De az előbb említett gondolatok szerencsére csak elméleti síkon jelentek meg. Mármint azt sajnos tudjuk azóta, hogy az A csoportos tagságunkat nem sikerült meghosszabbítanunk, fizikálisan viszont még mindig kiválóan érzem magam. Kíváncsi voltam, mennyit tudok még segíteni a válogatottnak egy hazai rendezésű OST-n. Úgy vélem, még mindig hozzá tudtam adni némi pluszt, én pedig addig szeretném a nemzeti csapatot támogatni, amíg a szakmai stáb szerint csont nélkül beférek az első két sorba.

Ha jól veszem ki a szavaidból, akkor az áprilisi, bolzanói divízió 1/A-s világbajnokságig még biztosan tervezel.

Igen. Természetesen ez még a jövő zenéje, de simán előfordulhat, hogy ha továbbra is ilyen jó állapotban érzem magam, és a szakvezetés is számít rám, akkor ott lehetek Olaszországban.

Hogyan élted meg azokat a november előtti hónapokat, amikor hivatalosan csapat nélkül, egyénileg, illetve Andersen ligás segítséggel tréningeztél?

Az egész pályafutásom során ekkor volt először arra precedens, hogy az aktuális csapatommal nem augusztustól végeztem jeges edzéseket – az új helyzetnek köszönhetően a nyaram is viszonylag kitolódott, így a kislányommal és a szerelmemmel rengeteg mindent be tudtunk pótolni, amire korábban nem volt lehetőségünk a sűrű menetrend miatt. Brutálisnak bizonyult a tavalyi kiírás, több mint száz tétmeccset játszottam: az Erste Liga mellett ott volt még a romániai bajnokság is, az elitvébé május végén ért véget, így az őszintét megvallva, jól jött a testemnek némi pluszpihenő. Természetesen ilyenkor nehezebben megy a visszarázódás, ezért nem is vállaltam az első válogatott összetartást, hiszen akkor még nem voltam olyan formában, mint amilyet a címeres mez megkövetel. Ahogy mondtad, a Sportklubhoz való visszatérésem előtt egy másodosztályú csapattal tréningeztem, mondhatni, akkoriban egészen más ritmusban teltek a napok: este kilenckor kezdtem, és egészen éjfélig a jégen gyakoroltam. Ezt követően másnap reggel 7:30-kor kocsiba ültem, s Fehérvár felé vettem az irányt, 8:00-kor már újra a pályán voltam. Heti két alkalommal sűrítettem be jeges edzéseket, emellett száraz gyakorlatokkal is folyamatosan fejlesztettem a fizikai állóképességemet. Úgy érzem, lelkiismeretes munkát végeztem, ennek köszönhetően hamar fel tudtam venni a ritmust Csíkszeredában.

Nagyon nagyot mentél a tavalyi elitvébén, és most az OST-n is láthattuk, hogy 36 esztendő ide vagy oda, továbbra is nélkülözhetetlen vagy a válogatott számára. A szezon elején, a csapat nélküli hónapokban volt, aki a kialakult helyzetre való tekintettel felkeresett, mondván, a magyar hoki nincs olyan luxushelyzetben, hogy egy Sofron István-kaliberű játékos tétmeccsek nélkül tengődjön, s keressetek valamilyen megoldást?

Fontos tudnotok, a döntésemet nem egyedül, öncélúan hoztam meg: felelősségteljes apukaként már a családomra is gondolnom kellett. A sok utazás miatt ugyanis bántóan kevés időt tölthettem szeretteimmel. Már egy ideje fontolgattuk a hosszabb távú budapesti létet, szerettünk volna huzamosabb időt eltölteni a fővárosban, a kislányom ugyanis Pesten és Csíkszeredában, egyszerre két helyen járt oviba, s két év alatt rengeteg kihívást generált ez a fajta kétlaki életmód. Mindeközben folyamatosan egyeztettünk a Csíkszeredával is: a Sportklub nagyon szeretett volna még egy évig alkalmazni, így hát felajánlották, csatlakozhatnék akár novembertől, így ráadásul csak négy hónapot kellene ennyire nehéz felállásban átvészelnem, távol a családtól. Végül erre bólintottunk rá, ez járhatóbb útnak tűnik. Véleményem szerint a magyar jégkorong nem szenvedett kárt Sofron István néhány hónapnyi távollététől, sőt… ha megnézzük azokat az Erste ligás játékosokat, akik számára már márciusban véget ért a szezon, akkor láthatjuk, ők több időt kihagytak, mint én. Egy szó, mint száz, ez a kisebb pauza szerintem túlélhető volt.

fotó: MJSZ/Vörös Dávid

Nyilvánvalóan óriási kedvenc vagy Csíkszeredában, megingathatatlan népszerűségnek örvendesz Székelyföldön is. Voltak esetleg olyan hangok, akik nehezebben viselték döntésedet, és elégedetlenek voltak, amiért nem a szezonrajttól álltál a csapat rendelkezésére?

Nem hiszem, ugyanis az összes szereplő tisztában volt azzal, mennyire nehezen viselem családom hiányát a mindennapokban, és ez az egyetlen opció, hogy egyáltalán valaha láthassanak még Csíkszereda-mezben. De ez fordítva is igaz: én is tudtam, ha újra át szeretném élni a Vákár atmoszféráját, akkor ezt ily módon tudom csak megtenni.  Szerencsére nem nagyon akadt olyan, aki bírálta volna döntésemet, az emberek 99%-a elfogadta, hogy ezt családomért, és egyben a Csíkszereda iránti szeretetemért teszem. Akik átlátták az egész sztori hátterét, azok tudhatták, azért hozok ilyen áldozatokat, hogy a szezon lényegi szakaszára a Sportklub rendelkezésére állhassak.

A tavalyi évhez képest rengeteg változás történt a csapat háza táján, a román bajnokságban például egy ideje már hivatalosan is az a Kevin Constantine áll a kispadon, aki a válogatottban kihozta belőled a maximumot. Továbbra is élvezed a vele való közös munkát?

Nagyon szeretek Kevinnel dolgozni, az eredményei önmagukért beszélnek. Két éve történelmi szezont futott a Volánnal, a székesfehérváriakat egészen a bajnoki döntőig repítette az ICEHL-ben, aztán a nemzeti gárdát is kiválóan felkészítette az A csoportra, egy hajszálon múlott a bennmaradás az osztrákok ellen. Láthatjuk, Kevin erdélyi feltűnése óta száznyolcvan fokos fordulatot vett a csapat, a tabella utolsó pozíciójából mostanra a negyedikig kúsztunk. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy néha kissé bonyolult a vele való együttműködés, hiszen rengeteg fegyelmet, koncentrációt és befektetett melót igényelnek a módszerei, de én úgy gondolom, ezzel az égvilágon semmi probléma nincs, mert ez egy kvázi munkahely, azt pedig láthatjuk, hogy Kevin fejtágításai kivétel nélkül megtérülnek. Én személy szerint rettentően élvezem, hogy betűről-betűre tudom, mit kell tennem bizonyos játékhelyzetekben, és így mindig átlátom, hová helyezkedjek a jégen. A videóelemzéseiben továbbá visszanézhetem, mely szituációkban cselekedtem jól, és mi az, ami még csiszolásra szorul. Ő még harminc felett is rengeteget alakított a játékomon, sokat tanultam tőle, mindig öröm, ha ennyire magasan kvalifikált szakembertől lesheted el a szakma finomságait.

Ki keltette a legpozitívabb benyomást az új csapattársaid közül? Levin például kiemelkedő szezont fut, de az NHL-es tapasztalattal felvértezett Jeremy Welsh is letette már a névjegyét néhányszor.

David tényleg egy ösztönös zseni, kétségkívül kiemelkedik az Erste Ligából: gyors, rettentően technikás, és gólérzékeny is, élmény nézni, ahogy teszi-veszi a pakkot. De név szerint igazából nem szeretnék kiemelni senkit. Én azt gondolom, bajnokesélyes kerettel vágtunk neki a szezonnak, de kellett egy kompetens szakmai stáb, akik hétről-hétre ki tudják hozni a bennünk rejlő potenciált. Az előrelépés megkérdőjelezhetetlen, az újonnan kreált fegyelmezett taktikánknak köszönhetően most már a védelmünket is kevés alkalommal mattolják, a szilárd védőharmadbeli játékunknak köszönhetően rengeteg mérkőzést nyertünk az elmúlt időszakban. Persze, nem szeretném elvenni a játékosok érdemeit sem – természetesen ehhez olyan jégkorongozók kellenek, akik végre tudják hajtani az edzői utasításokat. És nálunk most olyan hokisok alkotják az öltözőt, akik mindent alárendelnek a csapat érdekének.

A visszatérésed óta 18 mérkőzésen 17 pontot gyűjtöttél az Erste Ligában, mondhatni, nyoma sincs a több hónapnyi kihagyásnak. Ráadásul kívülről úgy tűnik, a húszas éveidhez képest egy fikarcnyit sem lassultál… Mi a titkod 36 évesen?

Szerencsére remek genetikával áldott meg a sors, sokan mondják, egyáltalán nem nézek ki 36-nak. Köszi, jó fej vagy, hogy idáig ezt meg sem említetted… (nevet)! A viccet félretéve, hálás vagyok a fizikai adottságaimért: még mindig érzek magamban annyi erőt, hogy fel tudjam venni a versenyt a húszévesekkel is. Amíg ez továbbra is változatlan, egy percig sem szeretnék agyalni a visszavonuláson, ameddig jó állapotban érzi magát az ember, addig a 36 csak egy szám, nemde? Jóval fiatalabbnak érzem magamat a koromnál. Tényleg pillanatok alatt elrepült ez a 17 évnyi profiskodás… Nem megbántva senkit, de a mi korosztályunk talán valahogy fiatalabban tartja magát, mint az előző generációk ennyi idősen, ők valahogy leharcoltabbnak tűntek a harmincas éveik közepén. Persze, lehet, hogy fiatal fejjel aggastyánként tekintettem rájuk, és kívülről most én is pont így festhetek az újoncoknak. Egy viszont biztos: rengeteg erőt érzek még magamban. Azt megígérhetem, hogy amíg játszom, biztosan a jól megszokott, ütközgetős, a fizikális hokitól eltántoríthatatlan Sofit fogjátok látni a jégen. Aztán az, hogy meddig fogom ezt bírni, jó kérdés -  de nem győzöm hangsúlyozni, ebben a pillanatban úgy érzem, van bennem még néhány év ezen a szinten.

fotó: Pál Zoltán/SC Csíkszereda