Itt van idejük és terük a fiataloknak a fejlődésre, és a külföldi kapcsolatok is összehasonlíthatatlanul jobbak

Az Alpesi ligás Kitzbühelben a második szezonját taposó Szabad Kevin vállműtétje után lábadozva mesélt rengeteg mindenről: szó esett a magyar és osztrák utánpótlásrendszer közti (sajnos jelentős) különbségekről, az Extraligáról és az Erste Ligáról, emlékezetes 14 meccses eltiltásáról, de még a legendás lesiklóversenyről, Arnold Schwarzeneggerről és arról is, hogyan csinált profi karriert egy sörkertből indulva a Stipsicz család segítségével.

Jó másfél hónapja nem léptél jégre a Kitzbühelben, a csapat nem részletezte a sérülésed körülményeit, mi történt?

November végén egy bajnokin nekicsapódtam a palánknak, kiugrott a vállam, sajnos nem úsztam meg operáció nélkül: leszakadt egy darab a vállzsebről, össze kellett csavarozni. Az elmúlt négy-öt hétben csináltam, amit tudtam, lekopogom, viszonylag jól működik minden, de kell még idő, valószínűleg február végén-március elején térhetek vissza. Nagyon reméljük, hogy a playoff első körében: az alapszakaszt az alsóházban zártuk, ott viszont a csoportunkat elsőként kezdjük majd meg öt pluszponttal, ami nyilván sokat dob az alaphelyzetünkön. Az eredeti célunk egyébként az lett volna, hogy az első hatba kerüléssel egyenesen kvalifikáljuk magunkat a rájátszásra, most egy kicsit a saját életünket nehezítettük meg így, hogy nyolcadikként végeztünk, de az elmúlt néhány meccs alapján minden okunk megvan a bizakodásra, hogy ott lehetünk majd a rájátszásban.

Ez már a második idényed az Alpesi ligás Kitzbühelnél, hogy érzed magad kint, mik a tapasztalataid mostanra?

Úgy érzem, tavalyhoz képest nagyon sokat fejlődött mindenki, játékosszinten is és az edzői stáb is – beleértve a vezetőedzőnket, Marco Pewalt is, akinek ez a második szezonja felnőttedzőként, ez előtt a Villach másodedzőjeként, majd az U20-as csapat vezetőedzőjeként dolgozott. Minden játékosigazolásnak megvolt a logikája, kit, miért, hova hozunk, velem is nagyon hamar meg tudott egyezni a klub, mert ők is szerették volna, hogy maradjak, és én is. A legnagyobb szenzációt nyilván Rafael Rotter megszerzése jelentette: ez nemcsak a csapatunkon, de az egész ligán sokat dobott, hiszen azért közvetlenül az ICEHL-ből ilyen kaliberű sztárjátékosok ideérkezése nem jellemző. Ez érezhető a hangulaton is, ami szenzációs: az elmúlt időszakban jóformán minden meccsünk telt házzal ment – ez nálunk ilyen 1200-as nézőszámot jelent –, érezni, hogy tárt karokkal vár minket a közönség a mérkőzéseinken. Óriási érzés, amikor az ember felnéz a lelátóra, és nem lát üres piros székeket, hanem csak egymás hegyén-hátán álló embereket. Szerintem minden jégkorongozó tudja, hogy ez az igazi lényege ennek a játéknak, ez mindig tud adni pluszlöketet olyankor is, amikor már fárad az ember; az atmoszféra miatt ilyenkor is mindig benne van még tíz plusz másodperc a lábakban minden hosszú cserénél. És ez csak fokozódik most, hogy beindult a síszezon: azt tapasztaljuk, hogy mivel itt nincs nagyon mást csinálni, az emberek este eljönnek hokimeccset nézni, tetszik nekik, és a következőre is kilátogatnak. Gyakorlatilag egyfajta hokiturizmus alakult ki: vannak olyanok, akik azért járnak ide síelni évről évre, mert itt lehet jó hokimeccseket is nézni. Szóval emiatt még jobban fáj, hogy most nem tudok játszani, és mindezt csak kívülről szemlélhetem.

fotó: Hannes Frank

Sikerült már kijutnod a lesiklóversenyre? Elvégre az egyik legrégebbi és leghíresebb-hírhedtebb futam a kitzbüheli az alpesi sísportban, kis túlzással vallásos fanatizmus veszi körül minden évben.

A Hahnenkamm ugye január végén szokott lenni, emiatt tavaly nem tudtam elkapni a lesiklást, mert minden évben ezen a hétvégén a kilencezres lélekszámú városka több mint százezresre duzzad az ideözönlő turisták miatt – így ilyenkorra mindig idegenbeli meccseket szerveznek nekünk, pont azért, hogy ne legyen az, hogy az ellenfél a szó szoros értelmében nem tud bejutni Kitzbühelbe az óriási tömeg miatt. Tavaly volt olyan, hogy egy alapból tízperces autóutat háromnegyed óra alatt tudtam megtenni – három nappal a lesiklás előtt… Szóval ha egyetlen kis pozitívumot kellene belelátnom a sérülésembe, akkor az ez lenne, hogy mivel idén nem tudok játszani, így ki tudok majd látogatni a versenyre, kapunk jegyet, úgyhogy megnézzük végre mindkét legendás futamot – ki tudja, talán még Arnold Schwarzeneggerrel is összefutunk majd, ő minden évben tiszteletét teszi.

A magyarországi felnőttkarriered egyből mély vízzel indult, hiszen a Vienna II után az akkor az Extraligában szereplő MAC-hoz igazoltál, ahol 44 meccsen jutottál szerephez az erős szlovák élvonalban – és még ugyanabban az idényben volt 10 EBEL-meccsed is kölcsönben a Villachban. Hogy lett aztán ebből klagenfurti farmcsapat és osztrák másodosztály a következő szezonra?

Az extraligás MAC-lehetőség úgy jött, hogy az előző évben, amikor a Vienna II-vel az Erste Ligában szerepeltünk, Majoross Gergely látott játszani, és a szezon után megkeresett, hogy szeretnék-e náluk játszani a MAC-ban. Igazából az egy tökéletes hely volt egy profi karrier elkezdésére: hihetetlen csapatunk volt, ráadásul én eredetileg budai srác vagyok, szóval még a család egy része is ott volt a közelemben. Utólag nagyon bánom, hogy végül úgy döntöttem, eligazolok, mert ami utána történt, az rendkívül lelombozó. Ugye az ifiéveimet Bécsben töltöttem, jó öt szezont lehúztam a Vienna korosztályos csapataiban, és közben volt egyetlen profi EBEL-meccsem még a 2016/17-es szezonban, akkor, amikor még 23 év alatti voltam. Ez azért lényeges, mert amikor a MAC után a Villach felnőttcsapata végleg szerződtetni szeretett volna, emiatt az egy meccs miatt a Vienna pénzbeli kártérítést kért a Villachtól, ezen bukott meg végül a transzfer – pedig a villachiak hároméves kontraktust ajánlottak a 2019-es 10 EBEL-meccsen két gólpasszos VSV-kölcsönöm után. Így kerültem végül helyette az Alpesi Ligában elinduló Klagenfurt II-höz, ami eleinte sokat ígért, de végül körülbelül ugyanaz történt, mint előtte a Vienna II-vel az Erste Ligában: egy kvázi U20-as, jóindulattal is legfeljebb félprofi csapatot bedobtak a mély vízbe, akadtak olyan edzéseink, amikor összesen öten voltunk a jégen, mert a többiek suliban voltak. Ezek után az újpesti szezon valóságos felüdülés volt, még a Covid ellenére is, nagyon szívesen maradtam volna – de ott meg az ominózus eltiltásom döntötte dugába a további terveket.

Az egy nagyon emlékezetes eset volt, a végén precedensértékű büntetéssel – ennyi idő után visszatekintve hogyan látod a szituációt?

A legjobban az zavart, és zavar azóta is, hogy engem tulajdonképpen meg sem kérdeztek, én hogyan láttam az esetet, hanem kvázi statáriálisan kihirdették az ítéletet ország-világ előtt, én magam is a Facebookról tudtam meg, hogy 14 meccsre elmeszeltek. Akkoriban Sean Simpson volt a válogatott szövetségi kapitánya, az ő keze alatt be is mutatkozhattam a nemzeti csapatban, ő például felhívott, és megkérdezett, majd elmondta, hogy szerinte sem volt szándékos, de pont egy tévés meccs volt, mögöttünk egy olyan kameraállással, ahonnan tényleg borzasztóan rosszul nézett ki a szituáció. Tudom, hogy ez már a múlt, és nem lehet rajta változtatni, de azért mégiscsak fáj, mert jóformán tönkretette az itthoni megítélésemet.

Ezek fényében kvázi mentőövként lehetett értelmezni a DVTK szerződésajánlatát?

Igen, talán nem túlzok, ha azt mondom, az egy afféle utolsó szalmaszál volt, mondván, nézzük meg, ezek után tudok-e még karriert csinálni Magyarországon a hokiból. Sokat sajnos arról a szezonomról sincs mit beszélni: Miskolcon megint beleestem egy koncepcióváltásba, kicsit úgy, mint előtte Bécsben és Klagenfurtban, hálás vagyok, hogy az ügynököm tudott varázsolni egy újabb szerződésajánlatot, és itt, Kitzbühelben tárt karokkal fogadtak. A mostani edzőm, Marco Pewahl látott játszani még anno, amikor a villachi juniorcsapatot edzette, és úgy gondolta, nem árt, ha van itt egy magamféle játékos. Itt most megbecsülnek, én pedig igyekszem ezt meghálálni azzal, hogy mindegy, hogy az első sorba raknak, vagy a harmadikba, előnyben megyek, vagy defenzívebb játékot kell játszanom, mindent bevállalok zokszó nélkül. Jó a balansz csapaton belül, van négy sornyi olyan játékosunk, aki védekezni és támadni is tud, nincs olyan sor, hogy erre az edző azt mondaná, hogy ti az utolsó öt percre már nem mentek fel a jégre. Szóval úgy érzem, itt most végre megtaláltam a számításaimat.

Jól rémlik, hogy te nem a „hagyományos” úton kerültél ki anno külföldre, tehát nem a család követett téged a hoki miatt, mint anno néhány északi légiósunk esetében, hanem éppen fordítva, te követted a családot Ausztriába?

Igen, így volt: tizenkét éves voltam, amikor édesanyám állást kapott a bécsi amerikai iskolában, és mivel az osztrák főváros nincs messze Budapesttől, felkerekedtünk, és kutyástul-macskástul költöztünk Bécsbe családilag. Előtte a MAC-nál pallérozódtam, Marton Tibinél és Keresztury Kristófnál, ők rengeteget segítettek, de mindenképpen meg kell említenem a kezdeteket is Tejfalussy Béla bácsival és a Jégkerttel – szoktam is viccelődni ezzel, hogy ha azt nézem, nem is olyan rossz, hogy egy sörkertből elindulva sikerült végül összehoznom egy profi karriert. De a tréfát félretéve, tényleg onnan indult az egész sztori, hogy a szüleim lezavartak heti kétszer a jégpályára, mondván, legalább addig is mozogsz, és innen jutottam el később az említett nagycsapatokba. Ez persze nem történik meg, ha véletlenül nem pont Stipsicz Bencével járok egy óvodába: egyszer láttam őket korizni a Hősök tere mögött, ott volt edzésük, megláttam őket, és első látásra jött a hokiszerelem. Emlékszem, az első szett felszerelésemet is Stipitől kaptam, a szülei számos alkalommal vittek minket edzésre a Millenárishoz, egyszóval sokat köszönhetek nekik is, az egész családnak, nélkülük valószínűleg el sem kezdődött volna a karrierem.

Szinte mindenhol megfordultál a környéken: játszottál az Erste Ligában, az EBEL-ben, a szlovák Extraligában, az Alpesiben, emellett a hazai és az osztrák utánpótlásrendszert is jól ismered, van tehát összehasonlítási alapod bőséggel. Mit csinálnak ennyire jól az osztrákok, hogy most már ott tartunk, az elmúlt négy évben három első körös NHL-drafoltjuk volt?

Azért ez nem ilyen egyszerű, Marco Rossi és Marco Kasper esetében például mindkettejük édesapja ügynök, így már nagyon fiatal koruk óta profi ügynökökkel dolgozhattak, elképesztő kapcsolatrendszerrel. De tény, hogy ez alapvetően is igaz: itt, Ausztriában sokkal jobb kapcsolatok vannak. Itt a junioredzők az ICEHL-es edzőkkel dolgoznak együtt, ha följátszik egy U18-as játékos az U20-as csapatba, arról az ICEHL-es szakemberek is tudni fognak, előbb-utóbb feltűnik, hogy ez a gyerek valószínűleg tud valamit, és lesz egy légiósedző, aki ismer valakit, aki ismer valakit, aki megint ismer valakit egy európai topligában vagy a tengerentúlon… Nyilván az sem mellékes, hogy Ausztria Németországhoz és Svájchoz is közel van, és mind német nyelvterület – ha már Rossival példálóztunk, maradjunk nála, ő például Feldkirchben született, onnan másfél óra Zürich. Egyszóval innen sokkal könnyebb kijutni nagyobb hokikultúrákba, de az egész rendszer is erre van felépítve. Nézzük csak meg, az Alpesi liga- és az ICE-csapatok kereteinek a nagy része is osztrákokból áll, ezeknek a srácoknak sokkal több idejük van fejlődni. Nálunk, az AlpsHL-ben az osztrák együttesek túlnyomó többsége 21-25 éves átlagéletkorral szerepel; az olyan nagycsapatok, mint a Linz, a Klagenfurt, a Salzburg (vagy korábban a Vienna) erre tulajdonképpen úgy tekintenek, mint egy fejlődési ligára. Akiknek pedig nincs, vagy már nincs saját farmegyüttesük – egy Graz, egy Villach, egy Bécs – kölcsönadják a fiataljaikat egy Zell am See-nek vagy egy Kitzbühelnek, hogy minél több jégidőt kapjanak, és ezáltal még több lehetőséget az előrelépésre: nem az van, mint sok esetben, hogy a fiatal játékosok ülnek és melegítik a padot. De egyébként itt, Ausztriában még mindig él az U23-as szabály is, és ha jól tudom, az ICEHL-ben is meccsnapon minden csapatnak legalább 12 osztrák játékost kell szerepeltetnie a keretben, ez megint csak fontos tényező – én egyébként „csak” hokiosztráknak számítok, az állampolgárságom nincs meg. De a lényeg, hogy az igazán nagy különbségnek – a lényegesen jobb infrastruktúra mellett – ezt a két dolgot érzem, hogy itt egyrészt valóban van idejük és terük a fejlődésre a fiataloknak, másrészt sokkal több és jobb lehetőségük külföldre kijutni. A mi klasszisaink példáján keresztül is jól látszik, ki az, aki már korán ki tudott menni légióskodni, hogy csak Galló Vilit, Sebők Balut, Hári Jancsit vagy Horváth Bálintot említsem.

Végezetül a kikerülhetetlen kérdés, amit nemrég Vay Ádámnak is feltettünk: nagyjából hol tarthat most az Erste Liga, például egy Alpesivel összevetve?

Én azt gondolom, az Alpesi és az Erste színvonala nagyságrendileg egyforma lehet, de az erstés légiósok jobbak, mint az itteniek. Meg merem kockáztatni, hogy azok az Erste ligás csapatok, akik olyan szintről hoznak játékosokat, mint például a KHL, az Allsvenskan vagy a brit elit, még akár az ICE-ba is beférnének, de ez persze mind csak spekuláció. Az igazsághoz hozzátartozik, nem nagyon vagyok tisztában vele, hogy tavaly meg idén milyen az Erste Liga, néha-néha kapok el egy-két meccset, az általam elmondottakat főként a korábbi tapasztalataimra alapozom.