A saját szintünkön helyt álltunk, de az nem az A csoport

Hiába zárt a magyar jégkorong-válogatott három ponttal az idei elit-világbajnokságon, az A csoportos tagság megőrzéséhez ez sem volt elegendő. Hogy Kevin Constantine csapata milyen fejlődési ívet írt le a torna alatt, az a korábbi JKB-s elemzéseken keresztül viszonylag jól lekövethető. Ezúttal viszont arra teszek kísérletet, hogy a torna előtt/alatt/után leggyakrabban megfogalmazott kérdésekre válaszolva kontextusba helyezzem a válogatott vb-szereplését.

Kezdjük talán a legegyszerűbbel, hogy tényleg egy hajszálon múlt-e a válogatott bennmaradása, mivel ennek megválaszolásához nem is feltétlen kell az egész világbajnoki folyamatot nézni, elég pusztán ezt az egy, mindent eldöntő Ausztria elleni mérkőzést megnézni. És valóban, az ott nyújtott játék alapján a történelmi bravúr nem sokon múlt, de hogy végig a magyar válogatott kezében lett volna a mérkőzés, az talán túlzás. Nyilván 3-1-es vezetésnél és a játék addigi képe alapján minden ok megvolt a bizakodásra, de ha a teljes 60 percet nézzük, akkor az is látható, hogy főként az utolsó harmadra a válogatott megint elfogyott – mint oly sokszor a vb korábbi mérkőzésein. A különbség mindössze annyi, hogy mivel az ellenfél ezúttal egy kevésbé magas minőséget képviselő együttes volt, ezért ez a jelenség Ausztria ellen kevésbé volt drasztikus.

És itt jön képbe a stabil A csoport, valamint a Div I/A és az elit között liftező csapatok közti minőségbeli különbség. Mert bármennyire is jó látni, hogy a magyar válogatott a világ legjobb jégkorong-válogatottjai között szerepel, a realitás talaján maradva ezen a vb-n egy erős Div I/A-s teljesítményt nyújtottunk. Hiszen ne feledjük, egy olyan világban, ahol egy ország vezetője nem dönt úgy egyik napról a másikra, hogy különleges katonai hadművelet jeligére lerohan egy szomszédos országot, akkor Ausztriával és Franciaországgal 2022-ben az elitbe való feljutásért vívtunk volna. Nem véletlen tehát az sem, hogy az idei vb-n e két válogatott ellen nyújtotta legjobb játékát a magyar csapat, aminek kézzelfogható eredménye is lett pontok formájában. De hogy végül három ponttal zártuk a tornát, az a valamelyest a sorsolásnak, ezáltal a szerencsének is köszönhető: amíg Tamperében a négy leggyengébbnek rangsorolt válogatottból három is ott volt, addig Rigában Szlovénia egy olyan csoportba került, ahol látványosan lefelé lógott ki, és végül szerzett pont nélkül utolsóként zuhant ki. S vélhetően a magyar, a francia vagy az osztrák csapat is hasonlóan járt volna, ha a szlovénok helyén szerepel abban a nyolcasban.

Hogy a világbajnokság jelenlegi lebonyolítása mennyire szolgálja az alacsonyabb polcon lévő csapatok felzárkózását, az jó kérdés. De a trend elég egyértelműen látszik az elmúlt években: a mezőny végén a túlélés a cél, mert nagyobb bravúrokra már esély sincs. Annyira szétnyílt az olló két vége egymástól, hogy a bennmaradásért küzdő csapatok mindent annak az egy-két, bennmaradásról döntő meccsnek rendelnek alá, amit a hozzájuk legközelebb lévő csapatok ellen vívnak. Nemcsak az eredmények tekintetében tapasztalható látványos különbség, hanem az egyéni kvalitásokban is, még úgy is, hogy a legmagasabb polcon lévő csapatok közel sem a legerősebb keretükkel érkeznek a szezon végi dzsemborira – mert a csoportmeccseknek inkább ilyen hangulata van a részükről. Részben ezekből is fakad az az óriási különbség, ami a speciális játékhelyzetekben is látható volt az idei vb-n. Ahhoz, hogy egy gyengébb képességű csapat is versenyképes tudjon lenni, ahhoz a PP/PK játékhelyzetekben elengedhetetlen az élesség, a magas minőségű kivitelezés és a jó döntéshozatal – és a vb leghatékonyabb emberelőnyét futtató Ausztria példáján keresztül az is látszik, hogyha legalább az egyik szituációban valóban elit tud lenni egy válogatott, az elég is ahhoz, hogy valaki ott is ragadjon.

A magyar válogatott viszont mind emberelőnyben, mind emberhátrányban sereghajtóként zárt, előbbiben egyetlen csapatként az egész mezőnyben mindössze egyetlen gólt ütött, utóbbiban pedig éppen elérte az 50%-ot. Az emberelőnyös játékunk egysíkúságán egyedül az osztrák meccsen sikerült némiképp változtatni, emberhátrányban pedig egyszerűen ezen a szinten nem elég a kapu előtti területet védeni, mert annál sokkal több figurája van az ellenfélnek, minthogy ennyivel ki lehessen húzni az ellenfél PP-jének méregfogát.

Azonos létszámban viszont voltak jó harmadaink, olyan játékelemek, amikre építve akár realitás is lehet a bennmaradás. Ahhoz viszont, hogy ez megtörténjen, nem elég egyetlen sor. Mert ezen a vb-n az egyetlen magas minőségű, konstans teljesítményt az Erdély, Bartalis, Sofron hármasunk hozta. A többiek csupán ideig-óráig voltak képesek felnőni ehhez a szinthez, és nagyon érezhető volt, hogy néhány játékosnak egyszerűen túl gyors a tempó, s fejben egyszerűen nem tudnak gyorsan jó döntéseket hozni a legmagasabb szinten. Amíg ez nem változik, és csak egy igazán értékelhető 5v5-ös sorunk van, addig ennél komolyabb reményeket táplálni lehet ugyan, csak nem biztos, hogy érdemes.

S hogy a felzárkózást hol lehetne elindítani? Például kezdésnek nem lenne rossz annak a ligának a nívósabbá tétele és előtérbe helyezése, ami történetesen a legtöbb játékost adja a válogatottnak…

fotók: Vörös Dávid/MJSZ