Clarkson visszatér Torontóba

Az utóbbi évek egyik legérdekesebb üzletét nem szakmai, hanem pénzügyi okok motiválják. Az ügyletnek természetesen közvetlen köze van Mitch Marner szerződtetéséhez.

David Clarkson szerződése az elbaltázott menedzseri döntések állatorvosi lovává vált. A jobbszélső sosem volt kimagasló játékos, legjobb szezonjaiban a félpontos átlagot érte el meccsenként, ezt is mindössze háromszor, amelyből kettő lockoutos év volt. 2013-ban lejárt a szerződése a Devilsnél, ekkor a Toronto Maple Leafs érezte úgy, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom, minek következtében hétéves szerződést kötöttek vele, évi 5,25 millió dollár értékben. Ez ma sem számít alacsony összegnek, a svájci Timo Meier például úgy írt alá hatmillióért a Sharkshoz, hogy egy 66 pontos szezonon van túl, Clarkson egyéni legjobbja 46 pont volt a szerződés megkötése előtt. Ehhez még érdemes számításba venni, hogy a 2013/14-es szezonban a fizetési plafon mindössze 64,3 millió dollár volt, ami 17 millióval kevesebb, mint a jövő évi.

Clarkson természetesen soha nem váltotta be a talán csak a Maple Leafs menedzsmentjének fejében létező ígéreteket, 144 meccset játszott még karrierje során, melyeken kereken 30 pontot szerzett. A fizetési plafon körülményei között nem sokáig volt maradása Torontóban, már a következő évben elpasszolták Columbusba, ahol 2016-ban egy sérülés véget vetett a karrierjének. Azóta a játékost ide-oda passzolgatják a klubok, attól függően, hogy kinek van éppen elkölthető pénzmennyisége a bérkeretben. Így került el a bővítési draft során Vegasba, egy 2017-es első körös és egy 2019-es második körös draftjogért cserébe. Idénre a Vegas teljesen lenullázta magát az anyagi lehetőségek tekintetében, így feltétlenül meg kellett szabadulnia Clarksontól, így került vissza a játékos Torontóba.

De vajon a Maple Leafsnek miért éri meg az, ami a Vegasnak nem? Ehhez két dolgot kell figyelembe venni: egyrészt a két klub keretében meglévő különbségeket, másrészt a hosszútávú sérültlistára került játékosok bérének számítási módját. A Vegas kerete nagyjából kész, a sikercsapatból csak Deryk Engellanddal nem tudtak még hosszabbítani, illetve Nyikita Guszev ügye lóg a levegőben. A Toronto egyelőre több sebből vérzik, a legnagyobb kérdőjel Mitch Marner hosszabbítása körül adódik. Könnyen elképzelhető, hogy Nylanderhez hasonlóan nem sikerül vele a szezon kezdetéig megegyezni. És itt kerülnek képbe a sérült játékosok bérének elszámolása körüli szabályok. Ezt nem fogjuk részletesen ismertetni, akit közelebbről is érdekel, az a CapFriendly kitűnő oldalán tájékozódhat. A mi szempontunkból az a legfontosabb, hogy egyáltalán nem mindegy, a klub mikor teszi sérültlistára a játékosát: a holtszezonban kevesebbet írhat le a fizetéséből a csapat, míg ha a szezon közben kerül erre sor, akkor a teljes összeget. Utóbbi esetben fontos az is, hogy a csapat mennyivel volt a plafon alatt a szezon kezdetekor. Ha relatíve alacsony volt a bértömege, akkor arányosan kevesebbet lehet elszámolni, míg ha plafonközeli összeggel vágtak neki, akkor lényegében a teljes összeget el lehet számolni.

Mármost Clarkson megszerzésével a Toronto kétmillióval került a plafon fölé, miközben négy olyan játékosa van, akik hosszútávú sérültlistára tehetők: Zach Hyman (2,25 millió dollár), Travis Dermott (0,863 millió dollár), Nathan Horton (5,3 millió dollár) és Clarkson (5,25 millió dollár). Ha tehát a szezon előtt nem sikerül Marnerrel hosszabbítani, Hyman és Dermott sérültlistára helyezésével beférnek a plafon alá, majd a szezon kezdete után ugyanezt tehetik Hortonnal és Clarksonnal, amivel máris támad 10,55 millió extra elkölthető dollárjuk, amit akár Marnerre is elkölthetnek. Innentől két forgatókönyv képzelhető el. Az egyik szerint mindezt előre megbeszélték a játékossal és ügynökével, és már szóban megegyeztek a folytatásról, az aláírás innentől formalitás, október első napjaiban sor kerülhet rá. Az is elképzelhető azonban, hogy nem volt ilyen szóbeli megállapodás, ez esetben Clarkson átvétele erős üzenet Marnernek, hogy egy darabig ne számítson újabb ajánlatra a klubtól.

Előbbi fogatókönyvet valószínűsíti, hogy jelen pillanatban a Toronto gyakorlatilag védtelen egy másik klubtól érkező ajánlattétellel szemben. Az is igaz ugyanakkor, hogy Marnernek torontói születésűként egyaránt fontos szempont, hogy Torontóban játsszon és a lehető legtöbbet keresse. Kyle Dubas általános igazgató Clarkson szerződtetésével meg is szabta a minimális árat, amennyiért Marnert érdemes megkörnyékezni, a licit tehát 10,55 millió dollárról indul. A húzás zsenialitását mutatja, hogy az offer sheetek esetében kis híján hajszálra ekkora az az összeg, ami fölött már négy első körös draftjogot kap a klub kompenzációként az ajánlatot tévő ellenféltől. Egészen pontosan 10,56859 millió dolláros ajánlat esetén kapna ennyit a Maple Leafs. Az pedig nehezen elképzelhető, hogy Marner ezen a nem egészen 19 ezer dollárnyi sávon belül fogadna el ajánlatot, ha már megy, akkor racionális feltételezni, hogy 11-11,5 millió fölött kérne fizetést.

A Torontót és az NHL-t persze most sokan támadják, amiért feltornázhatja a büdzséjét 92 millió dollárra. A csapat azonban aligha hibáztatható azért, mert él a szabályok adta lehetőségekkel. Az NHL már sokkal inkább tehető felelőssé, amiért ennyire átláthatatlan és bonyolult szabályokat alkotott, amiket teljes mélységében talán csak százan értenek igazán a ligában.