Gyerehokizni Minden évben azt várják, hogy feljussunk

   

Viszont van olyan kapcsolatunk a szurkolókkal, hogy semmi tragédia nem történik, ha mégsem sikerül. Világbajnokság előtti interjú Garát Zsomborral.

Egy szárnyait bontogató kis hokis számára egy nagy válogatott esemény rengeteget jelent. Hát még ha egy hazai rendezésű világbajnokságról van szó! A válogatott jó szereplései után mindig megnő a jégkorongozó gyermekek száma, azokat pedig, akiket már elkapott a hokiláz, még nagyobb fokozatra ösztökéli. Garát Zsombor a magyar válogatott legfiatalabbjaként tisztán emlékszik rá, milyen volt kicsiként szurkolni a nagyoknak.

Sok hokimeccsre jártál kiskorodban, követted a válogatottat?

Persze, mentem nézni a nagyokat. Mondjuk nagyon kicsi koromban a felnőtt bajnokságokat még nem igazán követtem, de a válogatott már akkor is más volt. Az öltözőben a barátokkal is beszéltünk róla, kitárgyaltuk, ki volt a meccseken, és ott mik történtek. Ugyancsak élénken emlékszem a 2011-es és 2013-as hazai rendezésű világbajnokságokra is.

Milyen volt jégkorongozó kissrácként nézni a válogatottat?

Elérhetetlen sztárokként tekintettem a játékosokra. A válogatottság akkor még lehetetlen cél volt. Kellett hozzá 14 év, de végül azért elértem.

Kik voltak a kis Zsombi nagy kedvencei?

Emlékszem, egyszer Kanadával játszottak a fiúk, én pedig a büfénél álltam a sorban, amikor feljött Kangyal Balázs. Hatalmas őrület lett, mindenki rohant hozzá autogramért, én is, bár bevallom, az elején azt se tudtam, kihez megyünk. Aztán megtudtam, hogy ő Kangyal Balázs volt, és onnantól nagy kedvencem lett. Aztán Ladányi Balázst és ifj. Ocskay Gábort is nagyon szerettem. Példaképek voltak, de valahogy távoli példaképek. Hősök, nevek, fenn, a csillagos égen. Nem azok a típusú példaképek, akiket utánoztam és akiktől az apró dolgokat tanultam, jobban túlmisztifikáltam őket. Már kicsit nagyobb lettem, és többen edzőimmé váltak, amikor utólag realizáltam, milyen játékosok is voltak ők igazán, Majoross Gergely, Svasznek Bence, Holéczy Roger, Fodor Szabolcs, Kangyal Balázs. Ez volt az az időszak, amikor felnőttem, és rájöttem, hogy ők is emberek, és nem egy másik bolygóról jöttek.

Garat Jeglic

Fotó: Mudra László (MJSZ)

Volt olyan nagy példaképed, akivel játszani is tudtál?

Tokaji Viktor, de csak majdnem. Ültünk együtt a kispadon, de jégre egyszerre nem léptünk, hacsak nem számolom a hátvédtáborokat, amiket tartott, vagy az edzéseket. A nagy szapporói csapatból Benk Andrással és Vas Jánossal most is van szerencsém együtt játszani, illetve nagyon felnéztem a következő generációra is, Szirányi, Sofron, Kóger, Nagy Gergő, Magosi, és még sorolhatnám. Csodás érzés, hogy ilyen emberekkel játszhatok. Őszinte leszek: amikor először bekerültem a válogatottba, már akkor elolvadtam, ha a padon ülve valamelyikük megveregette a sípcsontvédőmet. Ez a megilletődöttség persze azóta már elmúlt, hamar fel kellett nőnöm a feladathoz.

Mindig is profi hokis és válogatott akartál lenni?

A szerelem a legelső pillanatban kialakult a hoki iránt, ezért sem hagytam abba sosem. A többiekkel viaskodva annak idején bennem is ott volt, hogy a legjobb akarok lenni, és felnőtt válogatott. A mi szeretnél lenni, ha nagy leszel kérdésre is következetesen azt a választ adtam, hogy hokis. Aztán 14-16 éves koromra belecsöppentem a korosztályos válogatottakba, és láttam, hogy tényleg jó érzés a legjobbnak lenni egy korosztályban is. Aztán jött a gimnáziumválasztás, a gimnazista évek, és kicsit azt éreztem, hogy ha reálisan nézem a dolgokat, valószínűleg nem a hokiból fogok megélni. Mert más dolog legjobbnak lenni egy korosztályban, és más a verseny felnőttben. A gimi utolsó két évében aztán kimentem külföldre, és ismét visszatért az érzés, hogy de igenis jó út a jégkorong is. Tudom, hogy a tanulás fontos, de úgy gondolom, az kevésbé van időhöz kötve, mint a sport. Ezt csak bizonyos ideig tudom ilyen intenzitással csinálni. Emiatt aztán kevésbé éreztem a nyomást az iskolával kapcsolatban. A gimnáziumot természetesen elvégeztem, ráadásul jó eredménnyel, ez magam miatt és a szüleim miatt is fontos volt. Most egyetemre járok – de jelenleg a hoki a legfontosabb az életemben.

Mi a titka annak, hogy ilyen fiatalon már a harmadik világbajnokságodon vagy válogatott?

Az első felnőtt behívóval együtt realizáltam, hogy most itt van az esély. Szerintem két éve még abban a nyolcvan fős bő keretben olyan játékos voltam, akivel egyáltalán nem terveztek. Aztán mégis elvittek Szentpétervárra. Nem hittem el, hogy ott vagyok. Az áttörési pont szerintem az volt, hogy nem engedtem semmi nyomást magamra helyezni, mindent levettem a vállamról. Nem éreztem, hogy a nagy sztárok mellett nem vagyok odavaló, és mivel ezeket el tudtam engedni, felszabadultan saját magamat tudtam adni a jégen. Szép lassan megértem a feladatra.

Garat HUNSLO

Akkor most sincs teher, hogy hazai rendezésű a világbajnokság?

Nem gondolom, hogy lenne teher. Minden évben az várják az emberek, hogy feljussunk, ez normális, mi is mindig ezt akarjuk. Viszont szerintem van olyan kapcsolatunk a szurkolókkal, hogy semmi tragédia nem történik, ha ez mégsem sikerül. Erre sokszor volt már példa, és nem hagytak minket faképnél. Szerintem a legfontosabb ilyenkor, hogy nekünk csakis befele kell fókuszálni, és saját magunknak felállítani ezeket a célokat. Ha pedig így teszünk, és igazán belül döntünk a célokról, és meccsről meccsre azon dolgozunk, hogy a legtöbbet kihozzuk magunkból és elérjük a céljainkat, az a külső terheket is csökkenti.

Mit üzennél azoknak a kis hokisoknak, akik most majd téged és a társaidat nézik a lelátóról?

Próbálják meg elhinni, hogy abszolút elérhetőek vagyunk, és akármelyikük lehet az, aki tíz év múlva majd pont minket fog kiszorítani ebből a válogatottból. És mindenképpen szeressenek minden percet, élvezzék a jégkorong összes szépségét. 12-13 éves korban pedig eljön a fordulat, a profizmus kezdete. Szerintem a hokira mint jövőképre ne úgy tekintsenek, hogy lehetséges, de nem valószínű, hogy sikerül, hanem inkább úgy, hogy abszolút lehetséges. Az álmok igenis elérhetőek.

Ebben a szezonban bajnok lett a MAC, bent vagy a világbajnoki keretben, milyen álmok maradtak még?

Érdekes, hogy tíz évvel ezelőtt a válogatottból szinte mindenki itthon játszott, akkoriban álmok tekintetében sem nagyon láttam messzebb a határnál. De aztán játszottam Amerikában, ami rengeteget tanított, és mindenképpen szeretnék még külföldre menni. Szerencsére most már nem is egyszer sikerült a válogatottba bekerülni, évről évre az a cél, hogy bent is maradjak. Amíg megvan bennem ez a lelkesedés, és ég a tűz a szívemben a sport iránt, addig ezt szeretném csinálni, játszani akarok.

Cimkék: , ,

Nem lehet hozzászólni.

   H I R D E T É S
Eseménynaptár
augusztus 16., csütörtök
FEL 16:00 SEWBRA 1-3VÉGE
FEL 19:00 MACVIC 1-2VÉGE
    • DIGI SPORT 3
FEL 19:15 PRBDEB 5-2VÉGE
augusztus 17., péntek
FEL 17:00 ZILAVS 3-5VÉGE
FEL 17:30 KL2VC2 6-1VÉGE
FEL 17:30 SNVHKB 3-4 BVÉGE
FEL 19:00 JESTIT 6-4VÉGE
FEL 19:00 KAPBRA 0-8VÉGE
FEL 19:15 DEBJST 1-3VÉGE
augusztus 18., szombat
FEL 11:00 DEBS20 1-4VÉGE
FEL 15:00 KL2TIT 1-3VÉGE
FEL 16:00 OLLBRA 7-6 HVÉGE
augusztus 19., vasárnap
FEL 18:30 DABNIT 0-3VÉGE
augusztus 21., kedd
FEL 18:00 NITMAC 
augusztus 22., szerda
FEL   VASDAB 
augusztus 23., csütörtök
FEL 17:00 SKLHKB 
FEL 18:00 MISKOS 
FEL 18:00 NITUTE 
Partnerünk