Mit hozhat Lou Lamoriello a Maple Leafsnek?

Az NHL vitathatatlanul legnagyobb aktív általános igazgatója 28 év után tette át a székhelyét New Jersey-ből Torontóba. De vajon beváltja-e a hozzá fűzött reményeket? A tsn.ca több cikkben is foglalkozott a témával (például itt és itt), ezekből a legérdekesebb gondolatmeneteket rekonstruáltuk.

Jogosak-e a remények?
Ez az első kérdés, amely felmerül. Mert bár Lamoriello valóban a legnagyobb tekintélyű GM-ek egyike a ligában, háromszoros Stanley Kupa-győztes, egyéb eredményeit mi is megírtuk az átigazolás kapcsán, pályafutásának utolsó szakaszában korántsem volt annyira sikeres. Az utolsó bajnoki cím óta eltelt 11 évben, leszámítva a 2012-es döntőt, a Devils többnyire észrevétlen maradt. Négyszer be sem került a rájátszásba, négyszer az első, kétszer a második körben búcsúzott. A cserék és igazolások sem igazán váltak be. 2009 óta a legjobb játékos, akire a drafton szert tettek, az a Jacob Josefson, aki 180 meccsen 36 pontot “termelt”, hátvédposzton Eric Gelinas, Jon Merrill, Damon Severson és Adam Larsson, beváltatlan ígéretek maradtak.

Ilja Kovalcsukkal 15 éves szerződést kötött, három év után távozott a KHL-be. Az idősödő Anton Volcsenkovval hatéves, 25 millió dolláros szerződést kötött, amiből négyet töltött ki, negyedik évében 13 perc játéklehetőséget kapott meccsenként. Ryan Clowe szintén hat évre írt alá 24 millióért, első szezonjában 43 meccsen 7 gólig jutott, tavaly 13 mérkőzésen egyszer talált be. Travis Zajac nyolc évre kapott 46 milliót 2013 nyarán, tavaly 74 meccsen 25 pontot ért el. Ezek után joggal merül fel a kérdés: lehet, hogy a fizetési sapka időszakához kevésbé tudott alkalmazkodni? Különösen aggasztó, hogy az utóbbi évek sikerei, mint Sykora vagy Jágr, rövid távú kontraktusok voltak, míg a hosszabb távú szerződések kimondottan kudarcosok voltak. Márpedig Torontóban az újjáépítés a cél, melynek során főként ez utóbbiak a kulcsfontosságúak.

Háromfejű szörnnyé válik-e a Maple Leafs?
A szerződés bejelentésekor hangsúlyozták a felek, hogy Lamoriello nem tanácsadónak, pláne nem díszletnek érkezik, hanem teljes körű autonómiát élvező general manager lesz. Ennél kevesebbért 72 évesen aligha hagyta volna el a Devils elnöki székét, még ha helyzete kényelmetlenebbé is vált azok után, hogy Ray Shero szezon közben váltotta őt a GM-székben. New Jersey-ben tulajdonképpen egyedül dönthetett minden kérdésben, Torontóban azonban ott lesz felette Shanahan, alatta pedig Mike Babcock. Babcock tekintélye nem kevésbé megkérdőjelezhetetlen, mint Lamoriellóé, ráadásul beosztottjaként van 8 éves és 50 millió dolláros szerződése, szemben “felettese” hároméves kontraktusával.

Aligha hihető az a munkamegosztás, hogy Babcock jelent Lamoriellónak, aki meghozza a döntést, majd a szezon végén ő számol el Shanahannel. Innentől viszont nagy kérdés, hogy a kollektív döntéshozatal mindig időigényesebb és több konfliktussal járó mechanizmusa mennyire fog feküdni az érintetteknek, mennyire találják meg a közös hangot. Köztudomású, hogy Babcock sikerének egyik titka általános igazgatójával, Ken Hollanddel ápolt kivételesen jó viszonya volt. Ahogyan erről egyszer fogalmazott: “Egy nap Ken azt mondta nekem: nyugodtan legyél a csapat menedzsere, én meg ugyanilyen nyugodtsággal leszek az edzője. Oda-vissza beszélgettünk a dolgokról. Sosem léptünk egymás sarkára, de mindig igazat mondtunk egymásnak. Azt hiszem, ez a business csak így működik.” Kérdés, hogy Lamoriellóval sikerül-e ilyen kapcsolatot teremteni.

Szintén kérdés, hogy mi lesz a 28 éves Kyle Dubas szerepe hosszabb távon. A roppant tehetségesnek tartott, ám teljesen tapasztalatlan helyettes GM számára kiváló alkalom lesz ez a három év arra, hogy egy olyan rutinos vén róka mellett tanuljon bele a szakmába, mint újdonsült főnöke. A Leafs egyébként a Kessel-cserével úgy kötötte meg a holtszezon egyik legnagyobb üzletét, hogy a folyamatban torontói részről nem vett részt olyan szakember, aki akár egyszer is trade-elt volna már az NHL-ben. Ezek után a szakvezetés kivárt, majd nem Dubas lett a GM, ami egyértelműen jelzi, még nem tartják alkalmasnak a feladatra. Lamoriello az ügyről ellentmondásosan nyilatkozott. Egyrészt kijelentette, hogy Dubas óriási lehetőség előtt áll, ha három év után nem kapja meg a helyét, akkor azt csak magának köszönheti majd. Másrészt azt is mondta, hogy ő a maga részéről szívesen maradna három évnél tovább is.

Miért mégis Lamoriello?
Az általános igazgató egyik legnagyobb erőssége az, ahogyan a játékosaival bánik. Egyrészt máshol ritkán látható fegyelmet tart, ami nem csak az elvégzett munkára terjed ki. Például óva inti a játékosokat, hogy túl magas mezszámot válasszanak, nem szereti a hosszú hajat, a bozontos szakállat, a csapat a túrákon együtt eszik, és szigorúan ellenőrzi azt is, mindenki időben kerül-e ágyba. Mindemellett emberként kezeli a csapattagokat és a hangsúly a csapaton van, aminek mindenki egyformán fontos tagja, az odafigyelésben nincs hierarchia. David Conte, egykori beosztottja tréfásan megjegyezte, hogy szerinte Lamoriellónak legjobban Jimmy Brown fog hiányozni New Jerseyből. Brown parkolóőr a Prudential Centerben. Márpedig Conte különösen jól ismeri őt, hiszen már Lamoriello előtt a klubnál dolgozott, egyébként nyártól neki sincs munkája, 31 év munkaviszony után váltak meg tőle az Ördögök. 1991-ben halt meg az édesapja, így Conte hazautazott Ontarióba, hogy édesanyjával lehessen. Egyik nap este 11-kor valaki kaviccsal kezdte el dobálni az ablakot. Lamoriello volt, aki a saját sportrepülőgépén ugrott át az USA-ból Kanadába, ami olyan pici volt, hogy nagy ködben nem is repülhetett. Lamoriello mégis vállalta az utat, pedig túl sokat nem beszélhettek, hiszen azonnal mennie kellett tovább a következő mérkőzésre.

Mindez több dolgot is jelent a jelenlegi torontói keret számára. Egyrészt feltehetően vége annak a korszaknak, amikor saját döntésük nyomán nem kell körbekorcsolyázniuk győztes meccs után, megköszönve a szurkolóknak a támogatást. Másrészt viszont mindenki kap időt a bizonyításra és mindenki tiszta lappal indul. Joffrey Lupul, Tyler Bozak, Dion Phaneuf és a többiek mind meg fogják kapni a lehetőséget arra, hogy bizonyítsák, lelkesen elkötelezett játékosok, akik méltók arra, hogy a Maple Leafs mezét viseljék. Ez a két tulajdonság Shanahan filozófiájában alaptétel, de ebben aligha van mákszemnyi eltérés is közte és GM-je között. Cserébe minden támogatást meg fognak tőle kapni, valóságos pajzsként tolhatják maguk előtt, akár a sajtóval, akár az egyre kritikusabb közönséggel szemben.

Összességében alkalmas lehet-e egy 72 éves szakember egy franchise újjáépítésére?
Ez a legnagyobb kérdés. Nem véletlen az sem, hogy Lamoriello eddigi szerződéseiről közel három évtized alatt egyetlen apró részlet sem szivárgott, a Toronto esetében viszont azonnal nyilvánosságra hozták, hogy három évre írt alá. Ennek végén 75 éves lesz, nyilván ő sem gondolkodhat még egyszer 28 évben. Az ő szakmai pedigréje szempontjából tehát gyorsabban pereg az idő, mint akár Shanahan, akár Babcock esetében, amelyek esetleg rizikósabb lépések felé tolják őt, amelyek rövidebb távon is kézzel fogható eredménnyel kecsegtetnek. Ráadásul amúgy is van benne ilyen hajlam, ahogyan azt korábbi embere, Conte állítja: “Lou mindig meg akarta nyerni a következő meccset. Talán ez is volt az oka, hogy New Jersey-ben sem vette észre, mikor kell elkezdenünk megfizetni az újjáépítés árát. Márpedig olyan játékosokat, mint Zach Parise, Ilja Kovalcsuk, Scott Niedermayer, Scott Stevens nehéz helyettesíteni, nem találsz minden bokorban ilyen kvalitású hokist.”

Conte azért is fontos személyiség, mert jól ismeri mind Shanahant, mind Lamoriellót, hiszen kulcsszerepe volt abban, amikor 1987-ben az első kör második helyén a Devils Shanahant választotta a drafton. Így amikor arról kérdezték, hogy Lamoriello akkor is hasznára lehet-e a csapatnak, ha az újjáépítés több időt vesz igénybe, mint amit ő végül a klubnál tölt, egyértelműen felelt: “Hogy a fenébe ne! Ez a mostani váltás egy drámai sokk volt mindenki számára. Emlékszem még arra is, amikor Brendan Shanahant interjúvoltuk a draft előtt. Előttünk a Boston Bruins hallgatta meg, mi hozzájuk képest senkik voltunk. Megkérdeztem, hogy zavarná-e az, ha egy kiscsapat draftolná le. Úgy nézett rám, mint a hülyére. Attól boldog volt, hogy az NHL-be kerülhet. Brendan mindig azt választja, aminek történnie kell. A Devils fejlődött, nőtt és nyert Lou alatt. Világos elképzelése van arról, hogy mit akar. Ez nem tudományos tényeken alapszik, azt teszi, amiről azt gondolja, hogy a legjobb. Nála a folyamat a lényeg, amíg eljutunk a döntésig.”