Egy ifjú verőember vallomása

A Players Tribune egészen elképesztően őszinte írással jelentkezett, amelyben egy mindössze húszéves kanadai fiatalember beszél arról, miként vált enforcerré, miért nincs más választása, milyen konfliktusokkal jár ez nap mint nap.

Az NHL-ben állandó téma a bunyók helye a jégkorongban. A liga mindent megtesz ezek számának csökkentéséért, az orvosok egyre jobban ismerik a verekedések főként hosszú távon káros élettani hatásait, míg mások amellett érvelnek, hogy ez éppúgy része a jégkorongnak, mint a góllövés. De belülről nem igazán tudjuk, hogy mi hajt valakit erre a posztra, olykor milyen álszent folyamatok működnek és milyen egyéni tragédiák állnak a háttérben. Ismerkedjenek meg a 20 éves albertai születésű fiatalemberrel, Harley Haggartyvel és az ő történetével.

A játékos őszintesége felől már az írás első mondata után nem lehet egy szemernyi kétségünk sem: “Nem tartom magam jó jégkorongozónak. Mi több, nem tartom magam jó bunyósnak sem. De ha folytatni akarom a hokit, nem tehetek mást, bunyóznom kell.” Első bunyójára 18 évesen került sor a Western States Hockey League-ben. A WSHL egy másod-harmadvonalbeli amerikai juniorliga, ahol több magyar fiatalember is megfordult az elmúlt években, például Vay Ádám és Nagy Krisztián.

Cikkünk hőse egy francia kanadai játékossal szólalkozott össze, aki egyből fel is ajánlotta, hogy dobják le a kesztyűt, de Haggarty ekkor még nemet mondott: “Meglökött. Amint hozzámért, éreztem, hogy mennyire erős. Hiába voltam én 185 centis és 100 kilós, ő sokkal jobban fel volt építve. Nem álltam még készen, hogy felálljak egy ilyen srác ellen.”

Egy ilyen kis affér és a hokiban elért addigi mérsékelt sikerek adták meg a kezdő lökést: “Aztán az összeszólalkozást követő első buli után a gyerek elment szólóban és gólt szerzett. Az edzőm olyan pillantást vetett rám, amit azóta már számtalanszor láttam. Egy finom kis biccentés, ami csak egyet jelenthet: jobban tennéd, ha most már végre levernéd. Így a következő cserében ledobtuk a kesztyűt és nekiálltunk. Szerencsére egyikünk sem ért el tiszta találatot, a végén mindketten a jégre kerültünk. A kispadra visszatérve az edző megkérdezte, hogy tudom-e, ki volt ez a fiú. Mondtam, hogy nem. Mire ő azt felelte, hogy ez a srác a QMJHL-ben játszott, amely híres a durva verekedésekről. Ó, bassza meg, mondtam magamban.?

Értsük jól, az utánpótlásedző nem szavakkal ugyan, de egyértelmű metakommunikációs jelekkel arra utasította 18 éves és teljesen tapasztalatlan játékosát, hogy álljon ki egy vele egykorú, de minden hájjal megkent verekedőemberrel bunyózni. Haggarty így folytatja: “Mindenki ismeri és ünnepli az NHL legkeményebb bunyósait. Minden évben dollármilliókat keresnek azzal, hogy ledobják a kesztyűt. Az én helyzetem egészen más, én juniorban játszom, ahol szezononként pár ezer dollárt fizetek azért, hogy játszhassak. Ehhez nyáron munkát kell vállalnom. Albertában gyomot permetezek az olajföldeken, és minden pennyt félrerakok, hogy ősztől játszhassak megint. Igen, én azért fizetek, hogy bunyózhassak. De akik ismernek, ezen aligha lepődnek meg.”

Itt elérünk a történetben a következő faktorhoz az edző és a közepes tehetség mellett, ami ezt a képtelenséget rendszerszerűen táplálja, nevezetesen a tágabb társadalmi környezet és különösen a hoki melletti tanulás szerepéhez: “Sylvan Lake-ben, Albertában nőttem fel, egy tizenötezres kanadai kis városban. Itt mindig minden a hokiról szólt. Hétévesen kezdtem el játszani, de az a típusú játékos voltam, akit mindenki leírt, akiért senkinek nem fájt volna a szíve, ha kirúgják a csapatból. De játszottam, mert a hoki az egyetlen dolog, amihez valamennyire értek.”

Könyörtelen világ ez, ahol csak magadra számíthatsz. Hiába a szigorú szabályok a verekedések számának csökkentésére, az edzők gyakran nem hagynak sok választási lehetőséget: “Csapatról csapatra vándoroltam, mígnem kikötöttem egy albertai csapatnál, ahol az edzőm választás elé állított, vagy verekszem, vagy elvesztem a helyem a csapatban. Abban a ligában szezononként két verekedés volt engedélyezett, utána eltiltották az embert. De senki nem mondta, mikor használjam el ezt a két lehetőséget, így egyszer sem bunyóztam, ki is rúgtak. Elmentem egy wichitai csapathoz az USA-ba, ahol már tudtam, hogy ha meg akarom tartani a helyemet, ha nélkülözhetetlenné szeretném tenni magam, akkor nincs más választásom, le kell dobnom a kesztyűt.”

A francia kanadai játékossal történt bunyót követően Haggartynek 9 meccsen volt 4-5 bunyója, majd eligazolt San Diegóba egy másik WSHL-csapathoz. Ezúttal már tökéletesen tisztában volt vele, hogy az ő feladata a verekedés lesz, és nem érte meglepetés, így is történt. A bunyóknak megvan a maguk természetrajza: “Szurkolóként, a plexi másik oldaláról nézve úgy tűnhet, mintha itt két megtermett legény, akik gyűlölik egymást, a pillanat hevében egymásnak esnének. De a bunyó nem pontosan az, aminek látszik. Általában ez legalább annyira eltervezett és kiszámított dolog, mint egy jól felépített emberelőnyös játék. Legtöbbször már jóval azelőtt tudom, hogy mikor fogok verekedni, hogy jégre lépnék. Leszervezzük ezt még a meccs előtt a másik csapat verekedőemberével, amikor például a bemelegítő futás közben összefutunk, vagy ha a játékoskijáróban találkozunk. Néha már hónapokkal a meccs előtt tudod, hogy bunyózni fogsz, mert valamilyen sérelme van valamelyik játékosnak egy korábbi meccsről. Azok a legőrültebb pillanatok, amikor mondani sem kell semmit, csak tudod, hogy meg kell verned.”

A bunyó elsődleges okaként Haggarty a csapattársak felrázását, motiválását nevezte meg, de az is előfordul, hogy neki magának nem megy a játék, és ezért verekszik. Van azonban egy kevésbé ismert szempont is: “Ha olyan helyen játszol, ahol a hoki nem tartozik a legnépszerűbb sportágak közé, a közönség jobbára azért jár meccsre, hogy bunyót lásson. Egyszerűen oda vannak érte, különösen a gyerekek. Nagyon szerettem a fiatalabb szurkolóinkkal találkozni San Diegóban, de ugyanakkor egy kicsit mindig utáltam is. Úgy tűnt, azért szeretnek engem, mert bunyózok, holott én nem akarom, hogy így nézzék ezt a játékot. Nem akarom, hogy úgy nőjenek fel, hogy azt gondolják, hogy a hoki csak a bunyóról szól, vagy hogy ez volna a legizgalmasabb része.”

A verekedőember néha egészen békés természet. A poszt azonban megköveteli a brutális keménységet. Nagyon veszélyes vizek ezek, hiszen a szerep és a valódi személyiség tartós konfliktusa roppant káros lehet, főként fiatalon: “Néha úgy érzem magam, mint aki álarcot visel. Teljesen mindegy, milyen barátságos vagy a meccs előtt, a meccsen más személyiséget kell felvenned. A jégen kívül én egy nyugodt srác vagyok, de ahogy átugrom a palánkon, egy tróger lesz belőlem. Néha meccsek után visszagondolok mindarra, amit a kispadról ordibáltam be. Nem azt mondom, hogy ez én vagyok, hanem azt, hogy ez az az ember, akivé válnom kell, ha játszani akarok.”

Ráadásul nem csak belső konfliktusok vannak. A bunyót a játékosok többsége általában nem tartja sokra. Ha valaki csak ezért van a csapatnál, hamar kitaszítottnak érezheti magát: “Mostanában gyakran azon kapom magam, hogy azon gondolkodom, miképpen vélekednek rólam a csapattársaim. Minden este vásárra viszem a bőröm értük, de nehezen lehetne azt állítani, hogy játékom bármilyen hatással lenne a csapatra, hogy nyomot hagytam volna. Egyre kevésbé vagyok biztos abban, hogy ezek a bunyók segítenek abban, hogy jó csapattárs legyek. A srácok persze hálásnak tűnnek, de nem tudnám megmondani, hogy valójában mit gondolnak magukban. Értékelik azt, amit csinálok? Egyenlő félként bánnak velem? És ami a legfontosabb: tisztelnek engem mint játékost?”

A verekedés a családon belül is konfliktusokat szül: “Míg apám szereti ezt az egész bunyós dolgot, addig anyámmal csak nagyon ritkán beszélek szezon közben. Nehezemre esik felhívni. Nagyon szeret engem, de hallani sem akar a verekedésekről. Ugyanez a helyzet a barátnőmmel és a nagymamámmal. Állandóan csak arra kérnek, hogy hagyjam már abba a bunyót, hagyjam már abba a bunyót. Emlékszem, egyszer a nagymamám eljött egy junior-edzőtáborba Calgaryba, ahová tryout-szerződést kaptam. Előtte való este felhívtam, hogy ne lepődjön majd meg, ha verekedni lát engem. Hátborzongató volt, hogy ezt mondom a saját nagymamámnak. De azt akartam, hogy ha verekedésre kerül a sor, akkor biztos legyen benne, ezt szükségből teszem és nem azért, mert erre vágyom. Ezek után kis híján el sem jött. Kétség nem fér hozzá, ez volt életem legnehezebb beszélgetése erről az életformáról.”

Az enforcereknek nem kell sokáig ecsetelni a verekedések egészségre ártalmas voltát: “Tisztában vagyok vele, mivel jár ez fizikailag. Emlékszem az első hétvégémre San Diegóban, három meccset játszottunk három nap alatt, az utolsó kettőn verekedtem. A szombati egy igen hosszú bunyó volt egy legalább 195 centis és 110 kilós sráccal. Elég sok sebet és fájdalmat szereztem, de másnap ismét összeakaszkodtunk. Hétfőre pihenőt kaptunk. Csak feküdtem az ágyban és azt éreztem, szétmegy a fejem. Hatalmas fekete monokli volt a szemem alatt, miközben alig tudtam ökölbe szorítani a kezem, annyira fájt a sisak püfölésétől.”

Az enforcerek kilátásai nem túl rózsásak: “Jelen pillanatban fogalmam sincs, mit tartogat számomra a jövő. Ebben az idényben az Arizona Hawksnál játszottam, de a következő lehet az utolsó szezonom, mivel kiöregszem a juniorból. Amennyire én látom, két út áll előttem: vagy elmegyek főiskolára játszani, vagy egy alacsonyabb szintű profi ligában helyezkedem el. A főiskolához igazából nincs meg a szükséges végzettségem, ami igencsak leszűkíti a lehetőségeket. Minden valószínűség szerint továbbra is a pofonokat kell majd osztogatnom. De ha ezt alacsonyabb szinten, teljes állásban kell csinálnom, akkor az azt is jelenti, hogy akár 35 éves veteránokkal kerülök szembe, akiket évek óta ezért fizetnek.”

Látszólag tehát semmi nem szól a folytatás mellett, a helyzet azonban ennél bonyolultabb: “Ha elmegyek egy tryoutra és esetleg nem felelek meg, legalább elmondhatom, hogy megpróbáltam. És meg kell próbálnom, mert még nem állok arra készen, hogy szakítsak a hokival. A családom persze állandóan győzköd, hogy hagyjam abba a bunyót, akasszam szögre a kesztyűt és nézzek egy rendes állás után, de én addig akarok játszani, ameddig tudok. Túlságosan szeretem a hokit. Amikor nyáron az olajmezőkön a gyomot permetezem, mindig arra gondolok, milyen a jégen lenni a csapattal. Attól nem félek, ha ki kell állnom egy kemény óriással, aki le akarja szedni a fejemet. De hogy ilyen fiatalon végleg abba kell hagynom a hokit, ettől a lehetőségtől halálra rémülök.”