Quenneville vagy Cooper?

A Stanley Kupa döntője szokás szerint nagy taktikai csatát is hoz, amely nem kis részben a két kispad kollektív bölcsességén, ezen belül pedig a vezetőedzők kvalitásain is múlik.

Az edzők kapcsán nagyon hasonló különbségekről lehet beszámolni, mint a játékoskeretet tanulmányozva. Jon Cooper harmadik éve van a Tampánál, második szezonját tölti az NHL-ben. Jó lesz azonban vigyázni vele, hiszen a 47 éves szakember eddigi pályafutásában a második év eddig mindig elég volt a csúcshoz. Ez történt az NAHL-ben (kétszer) és a USHL-ben is, de egy szinttel feljebb, a Norfolk Admiralsszal az AHL-ben is kupát nyert második teljes évében. Ez utóbbi csapatban játékosa volt Johnson, Palat és Killorn. A Lightningnál is második évében van és eddig mindig jól döntött. Az idei playoffban a legnagyobb húzása Stamkos kezelése volt. A csapatkapitány szenvedett az első körben a Detroit ellen, egyszer sem talált be. Cooper merészet húzott, Kanada egyik legjobb centerét kivette örökös helyéről és középről kitette a szélre. A csatár ettől egyből több levegőhöz jutott és a következő 12 meccsen hét gólt és 14 pontot szerzett, a Rangers ellen négy egymást követő meccsen volt eredményes.

Quenneville nem egészen 10 évvel idősebb Coopernél, de sokkal több tapasztalat van a háta mögött, 1997 óta vezetőedző az NHL-ben, ahol 2000-ben megválasztották az év edzőjének. Jelenleg is az egyik legjobb edzőnek tartják, három kupagyőztes edzőből mindössze 9 edzőt találunk az NHL történetében és mindössze hármat azóta, hogy nem hat csapat alkotja a ligát. 2008-ban került Chicagóba, ahhoz a csapathoz, amely az azt megelőző 10 évben csak egyszer jutott playoffba, és akkor is kiesett az első körben. Quenneville első évében konferenciadöntőbe vezette a klubot, a következő évben bajnok lett, amit 2013-ban megismételt. Nagy húzásokban az idei menetelés sem szűkölködött. Amikor az Anaheim ellen 2-3-as összesített állásnál elkezdett szorulni a hurok, visszanyúlt a gyökerekhez és az első sorban újra összerakta a Toews, Kane párost. Az eredmény: a következő két meccset megnyerte a csapat és döntőbe jutott, Kane 1+4-et ért el, Toews és a sor harmadik tagja, Saad kétszer talált be.

Nem ez volt az egyetlen csapatrész, amelybe bele kellett nyúlni. Crawford hihetetlenül gyengén kezdte a rájátszást, az első kör első meccsének első harmadában, a Nashville ellen, 12 lövésből három gólt kapott és le kellett cserélni. A helyére beállt Scott Darling nem kevesebb, mint 42 lövést hárított, a Blackhawks végül hosszabbításban nyert. Ennek ellenére a második meccsen is Crawford kezdett, ezúttal hat gólt kapott, a sima vereség után legalább nem volt kérdés, hogy ki kezdi a harmadik összecsapást. Darling nyerte a 4. és 5. meccset, a hatodikon kikapott. Quenneville vele futott neki a hetedik meccsnek, ahol azonban szerepek felcserélődtek az első meccshez képest: a második számú kapus betlizett, jött Crawford és azóta ki sem állt a kapuból. A legnagyobb fejtörést a védelem jelentette, de némi próbálkozás után rájött, hogy Keith olyan formában játszik, hogy 32 perc átlagos jégidővel is jóval jobb, mint bárki más a hátsóbb sorokból. Nem véletlenül írta tweetjében Rich Hammond, kaliforniai újságíró az Anaheim elleni hetedik meccsen, hogy a Chicago hátvédpárjai a harmadik harmadban: Keith?Seabrook, Keith?Hjalmarsson, Keith?Keith.

Összességében Quenneville tapasztalatát tekintve behozhatatlannak tűnő előnyben van, a rendelkezésére álló figurák is változatosabban cserélhetők, de Cooper óriási lehetőség előtt áll, most beléphet a vezetőedzők legszűkebb elitjébe.