Mozgó alkatrészek szimfóniáját alkottuk

Miért tűnik el a kreativitás az észak-amerikai hokiból? A Lake Placid-i Csoda a jégen 35. évfordulóját a már hosszú ideje Amerikában élő Igor Larionov köszöntötte egy rendkívül tanulságos és legalább annyira provokatív írással. Larionov szerint hiába volt totális diktatúra a Szovjetunióban, nekik a jégen nagyobb szabadságuk volt, mint a mai Amerika demokratikus iskoláiban felnövő hokispalántáknak, nem beszélve az NHL-ről vagy az AHL-ről. Az eredeti cikket itt találják, a Jégkorongblog történetének egyik legerősebb szövegét változtatás nélkül közöljük.

Néhány hete Finnországból utaztam haza, és a repülőn megnéztem a Whiplash című filmet. Egyre több ember mondta a környezetemben, hogy látnom kell. Nem értettem, mi közöm lehet egy mozihoz, ami egy dzsesszbandáról szól. Aztán láttam, ahogy a dobolni tanuló fiú elront egy ritmust, mire a tanára, egy őrült karmester, fejbe dobja egy székkel. Nem sokkal később ismét elrontja, és a karmester órákon keresztül újra és újra elismételteti vele ezt a részt. A gyerek már izzad, a keze vérzik és amikor végre sikerül lejátszani, ráborul a dobokra. Erre a tanár egyszerűen fogja magát és szó nélkül kimegy a szobából.

Az emberek állandóan azt kérdezik tőlem: “Ilyen volt egy hokis élete is a Szovjetunióban?” Erre kénytelen vagyok azt felelni, hogy egyáltalán nem. A filmben a diák időről időre hazamegy a szép lakásába és randizik a barátnőjével. Mi nem voltunk ennyire szerencsések. Ha végeztünk, azonnal mehettünk vissza a barakkokba. Bár széket soha nem dobtak a fejemhez.

Egy korongot, vagy maximum kettőt igen, de széket soha.

A legtöbb amerikainak fontos emlék, ami 1980. február 22-én Lake Placidben történt, és a legtöbben úgy gondolják, az volt a történet vége. Számomra azonban a Csoda a jégen inkább a kezdete volt valaminek. Én nem voltam tagja annak a szovjet válogatottnak. 19 éves voltam akkor, a szülővárosom csapatában játszottam Voszkreszenszkben, 90 km-re délkeletre Moszkvától. Nem csináltunk olyan őrült dolgokat, amiket a Red Army csapatáról készült dokumentumfilmeken látni lehet, nem emeltünk kősziklákat, nem voltak olyan kemény kondiedzéseink, nem korcsolyáztunk súlyokkal és hasonlók. Személy szerint nekem például kifejezetten tilos volt bármilyen súlyt emelnem 17 éves koromig. Csak hokiztunk. Minden a képességfejlesztésről, a technikás elemekről szólt. Egész nap. És minden nap.

A Csoda a jégen után (bár mi a Szovjetunióban ezt nem így hívtuk), beválogattak a CSZKA Moszkva keretébe, amely lényegében megegyezett a szovjet válogatottal, a Vörös Hadsereg csapata volt. Nem voltam döntési helyzetben, a Vörös Hadsereg elől nem bújhattál el. Sorkötelezettség volt, minden fiatalembernek két évet kellett szolgálnia a seregben. Tehát ez számomra is kötelesség volt. Szülővárosom csapatában más volt a filozófia, több a demokrácia. A CSZKA-nál azonban az első naptól fogva tudta az ember, hogy ez itt a hadsereg. Mindent megcsináltál, amit mondtak neked.

A legnagyobb félelmem az volt, amikor megérkeztem, hogy megszűnök tovább embernek lenni, emberi lényként elveszítem az identitásomat. A Vörös Hadseregben te jégkorongozó voltál. Létezésed egésze kimerült ebben. Megállás nélkül 11 hónapot edzettünk és egyszerű, barakknak nevezhető lakásokban laktunk. A bútorzat olyan volt, mint a Motel 6 egyik útmenti fogadójában (egy 1962-es alapítású, rendkívül alacsony árairól híres motellánc Észak-Amerikában ? miklossy), de pár hónap elteltével már úgy éreztük magunkat, mint a Remény rabjaiban.

25 játékosra egyetlen telefon jutott, sorba kellett állni, ha a családoddal szerettél volna beszélni, vagy a barátnőddel, már ha volt egyáltalán. Napi négy óra jeges edzésünk volt, utána súlyzóztunk, futottunk és csináltuk a szárazföldi edzést másik 5-6 órán keresztül. Mindezek után nézhettünk filmeket két órán keresztül. Szabad napok? Viccelsz? Természetesen nem voltak szabad napok. Minden egyes nap ki kellett korcsolyáznod a jégre. Emlékszem, 1984-ben az olimpia előtt és után egész évben összesen hat darab szabad esténk volt. Ez azt jelentette, hogy ha fél tízkor vége volt a meccsnek, ekkor lehetőséged volt meglátogatni a családodat, persze másnap reggel ismét edzéssel kezdtünk.

Az egyetlen szórakozásunk a billiárd volt. Ja, és volt egy szett dominónk is.

Valahányszor a gyerekeim látnak erről egy dokumentumfilmet, azt gondolják, ez nem normális. De a hidegháború idején nekünk semmilyen kapcsolatunk nem volt a nyugati világgal. Elképzelésünk sem volt, milyen lehet az élet Amerikában. Számunkra mindez a lehető legtermészetesebb volt. Mindenki tudta, ha elérted a 30. életévedet, akkor számodra vége a dalnak, ennyi jutott neked az életből, mehettél egy gyárba dolgozni, mert az azt megelőző 12 évedet egy sportlétesítményben töltötted, nem volt semmi a kezedben.

Képtelenségnek tűnik, hogy az a kreatív stílus, amiről világhíresek voltunk, ebből a katonai rendszerből nőtt ki. Ahhoz, hogy ezt megértsük, azt kell világosan látni, hogy mi történt velünk, amikor felvettük a korcsolyát és felkoriztunk a jégre. Úgy éreztük, mintha friss levegőre értünk volna. Találtunk egy helyet az önkifejezésre. Lehet, hogy hajnali öt óra volt, vagy akár éjjel 11. Amikor a jégen voltunk, semmi nem számított. A saját világunkban voltunk. Ez volt az az atmoszféra, amelyből az a kreativitás keletkezett. A szórakozás túl egyszerű szó, hogy leírjuk ezt vele. Ez maga volt a szabadság.

Én lényegében mindig ugyanazzal a négy játékossal játszottam egy sorban, Krutov és Makarov voltak a szélsőim, Fetyiszov és Kaszatonov a hátvédeim. Minden áldott nap minden ébren töltött percében ugyanazok a fiúk. Zöld Egységnek hívtak minket, mert az edzéseken zöldben játszottunk. A mentalitásunk nagyon hasonló volt ahhoz, mint a Whiplashben játszó dzsessz zenekaré. Improvizatívak és kreatívak akartunk lenni, csodálatosan szépen akartunk játszani, azt akartuk, hogy a játékunk talpra állítsa és tapsolásra késztesse a közönséget. Mi így együtt öten mozgó alkatrészek szimfóniáját alkottuk. Mindenki állandóan mozgásban volt, még a hátvédek is.

Ha megnézünk egy videót arról, hogyan játszottunk akkor, azt láthatjuk, hogy alig hasonlított ahhoz, ahogyan az NHL-ben ma jégkorongoznak. Sokkal inkább arra hasonlít, ahogyan a Barcelona focizik. Filozófiánk a korongbirtokláson, az improvizáción és az állandó mozgáson alapult. Manapság a játék csak az észak-dél mozgásokról szól, arról, hogy vágd előre a korongot és menj utána. Mi rengeteget mozogtunk oldalra és állandóan az üres területeket próbáltuk megtalálni a jégen. Ezért aztán adott esetben egy hátra passz éppen olyan jó lehetett, mint egy előre küldött átadás. Még arra sem volt szükség, hogy lásd a sortársadat. Elég volt szagolni. De tényleg, talán vakon is tudtunk volna játszani.

A Csoda a jégen miatt az a tévhit alakult ki, hogy 1980-ban azon a napon a szovjet stílust lerombolta egy szedett-vedett amerikai csapat. Valójában az én generációm dominálta a nyolcvanas éveket, négy világbajnoki és két olimpiai aranyérmet nyerve. Nagy szerencsém volt, hogy 1989-ben otthagyhattam a Szovjetuniót és 12 szezont játszhattam az NHL-ben, begyűjtve három Stanley Kupát. Ez idő alatt pedig kicsit sem változtattam a játékstílusomon. 178 centi magas és 75 kiló voltam. Ha most próbálnék bejutni a ligába, talán túl kicsinek találnának. Az első vagy második semleges harmadban eladott korongom után pedig leküldenének valamelyik farmcsapatba.

Nem túlzok, valami oka annak is volt, hogy Pavel Dacjukot nem draftolták sem 1996-ban, sem 1997-ben.

Sokan kérdezik tőlem, hogy ez a kreatív játékstílus miért annyira ritka ma az NHL-ben. Ilyenkor általában az első dolog, ami felmerül, az a bunyó és a mocskos játék. De nem ez az igazi probléma. Soha nem voltam a bunyók nagy híve, de a hoki mindig is egy erőszakos játék volt. Az 1972-es Summit Seriesen például Bobby Clarke szándékosan odasózott Valerij Harlamovnak, akinek eltört a bokája. Azok a meccsek sokkal brutálisabbak voltak, mint bármi, amit ma látni, és ez is kevés volt ahhoz, hogy megakadályozza a szovjet csapatot a kreativitásban.

A probléma inkább filozófiai és jóval korábban kezdődik, minthogy egy játékos elérné az NHL-t. Arról van szó, hogy rombolni sokkal könnyebb, mint építeni. Edzőként sokkal egyszerűbb azt kérni a játékosaidtól, hogy fojtsák meg az ellenfél játékát és ne engedjék, hogy a korong mögéjük kerüljön. Természetesen ma is vannak olyan játékosok, akik a szovjet szellemhez hasonló képzelőerővel és kreativitással rendelkeznek, Johnny Gaudreau Calgaryból, Patrick Kane és Jonathan Toews Chicagóból, hogy csak néhányat említsek közülük. Azonban ők csak a szabály alóli kivételek. Rengeteg olyan fiatal játékost nem értékelnek, akik intelligensek és négy lépéssel előre látják, hogy mi fog történni a jégen. Őket állandóan csak arra intik: egyszerűen, egyszerűen, egyszerűen.

Ez a mentalitás roppant unalmas. Mindenki félti az állását. Senki nem akar lekerülni a farmba. Ha megnézed, kikből lesznek edzők juniorban és az utánpótlás alacsonyabb szintjein, akkor közöttük nagyon kevés olyat találsz, aki technikás, képzett játékos volt. Helyettük rengeteg korábbi verekedő ember és nehézfiú vállal ilyen feladatokat. Természetes, hogy ők olyan játékosokat akarnak faragni a gyerekekből, amilyenek ők maguk is voltak. 17-18 éves játékosokkal foglalkoznak, olyanokkal, akik fiatalabbak, mint én voltam, amikor bekerültem a CSZKA Vörös Hadseregébe. Gondolhatunk bármit arról a mentalitásról, amit a Whiplashben látunk, vagy akár a szovjet mentalitásról, de ha egyszer az edzők úgyis meghajtják ezeket a gyerekeket, akkor ilyen fiatalon miért arra ösztökéljük őket, hogy egyszerűen játsszanak? Miért nem inkább azt várjuk tőlük, hogy mesterművet alkossanak?

Az AHL és az NHL beszűkült látásmódja miatt nagyon sok Pavel Dacjukot veszítünk el.

Emlékszem, amikor Dacjuk 23 évesen Detroitba került, az első meccsein egy csomó korongot eladott. És akkor olyan játékosoknak, mint Brett Hull, Brendan Shanahan, Steve Yzerman, vagy én, kellett megmondanunk neki: “Pavel, csak játszd a saját játékodat.” Szerencsére Scotty Bowmanben volt annyi bölcsesség, hogy meglássa benne a potenciált. Lehet, hogy ha más csapatban, más edző alatt próbálkozott volna, aki nem értékeli kivételes képességeit, akkor ki is dobják a ligából, és akkor ma a KHL-ben játszana.

Ma Oroszországban négy vagy öt Dacjuk-szintű játékos játszik a KHL-ben, akik soha nem kaptak esélyt az NHL-ben. Szergej Mozjakin tavaly a KHL gólkirálya lett és húszas éveinek túlnyomó többségében versenyben volt a gólkirályi címért. Ma már 33 éves és Amerikában senki nem hallott róla. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy a legtöbb észak-amerikai edzőnek nincs türelme a játékstílusához.

Mindig felhúzom a szemöldököm, amikor embereket arról hallok beszélni, milyen gyors lett a játék és milyen kifinomultak a játékrendszerek. Nézve a játékot, tényleg ennyivel gyorsabbnak tűnik? Tényleg ennyivel fejlettebb lenne? Volt nekünk a Szovjetunióban egy mondásunk, amit szeretném, ha minél több edző és játékosmegfigyelő megfogadna: Nem az a lényeg, hogy milyen gyorsan korcsolyázol, hanem hogy milyen gyorsan gondolkodsz.

Amerikában mindenkinek büszkének kellene lennie arra a válogatott körüli felhajtásra, ami Lake Placid 35. évfordulóját övezi. Mint hosszabb ideje az Egyesült Államokban élőnek, nekem is biztosan többször kell majd gratulálnom, mint azt eddig tettem. De a hoki szerelmeseinek egyúttal emlékezniük kell arra az örökségre is, amit a szovjet válogatott hagyott ránk abból az időből. Furcsa módon Toews, Kane és Crosby briliáns felvillanásai a szovjet hoki kreativitásának és a jégen élvezett szabadságának termékei.