A játékosok legkevésbé Edmontonba és Winnipegbe vágynak

Ez pedig komoly korlátokat szab a csapatépítésnek. E két várost szorosan követi Toronto.

Gyakran hallani a MOL Ligában dolgozó edzőktől, hogy mennyire nehéz ide minőségi légiósokat csábítani. Egy más szinten, de hasonló gondok még a világ legjobb ligájában is léteznek, sőt, ebből a szempontból tulajdonképpen mindegy is, milyen szintű az adott liga. Az NHL-ben két fontosabb útja van egy ütőképes csapat felépítésének: draftolás és saját játékosok nevelése útján, illetve cserékkel a játékospiacon.

Mindkét forma egyformán fontos, hiszen a draftolás és az utánpótlás hosszú és bizonytalan folyamat, míg a játékoscserékkel gyorsan megoldható bizonyos hiányposztok megerősítése. A játékosok természetesen olyan csapatba szeretnek igazolni, amely vagy máris sikeres, vagy esély van arra, hogy belátható időn belül sikeres lesz. Számtalan módon elkerülhetik, hogy eleve kudarcra ítélt franchise-okhoz igazoljanak, például a szerződésükben kiköthetik, hogy mely városokba nem cserélhetők el.

Craig Custance, az ESPN szakírója 10 NHL-es játékosmenedzsert kérdezett meg, hogy a játékosok e negatív kívánságlistáján melyik az a három város, amelyet leggyakrabban említenek ezekben a klauzulákban a hokisok. Nos, az derült ki, hogy magasan vezet az Edmonton, amely után Winnipeg a második legkevésbé kívánt desztináció, Toronto pedig a nem túl előkelő lista harmadik helyét foglalja el. Az egyik játékosügynök ezt mondta: “Azt mondhatom, hogy bármilyen játékosról is legyen szó, Edmonton és Winnipeg elég egyértelműen az első két helyen áll. A Jets legalább néha nyer, de az Oilers valóban kész rémálom.”

Mindez persze tökéletesen érthető, hiszen a nyolcvanas évek sikerei után az Oilers ritkán látható mélyrepülésbe kezdett. Az elmúlt 10 szezonban csak egyszer jutott be a rájátszásba, igaz, akkor döntőt is játszott, de ha az elmúlt 20 évet vizsgáljuk, akkor sem sokkal jobb a helyzet, a döntőn kívül kétszer élte túl a rájátszás első körét, négy alkalommal pedig be sem jutott. Hasonló a helyzet a Winnipegnél, ahol az elmúlt négy szezonban egyszer sem sikerült elérni a rájátszást vagy Torontóban, ahol az elmúlt 10 évben mindössze kétszer került playoffba a csapat.

A szerző ugyanakkor arra hívja fel a figyelmet, hogy a csapat sikere vagy sikertelensége messze nem az egyetlen tényező a játékosok döntése mögött. Szintén sokat számít az általános a légkör, a média és még ezer más szempont (vegyük észre, hogy a lista élén található mindhárom csapat kanadai). Mindez pedig egy olyan ördögi kört eredményez, amelyből nagyon nehéz vagy nagyon drága egy csapatnak kikászálódnia. A sikerekhez új játékosok kellenek, ha viszont nincs miből megfelelő minőségű topjátékosokat toborozni, akkor a sikertelenség mintegy bővítetten termeli újra önmagát.