A világ legkeményebb melói: jégmesterség Arizonában

Megírjuk, hogy fejlődött a jégkészítés szakmája az NHL-ben. J. J. Straker a liga legmelegebb városában igyekszik jeget készíteni 19 ezer néző szeme láttára.

A Yahoo Sports nyáron kezdett sorozatának legújabb részében megismerkedhetünk Strakerrel, aki Kanadából került Glendale-be, miután a vancouveri olimpián ő volt az egyik önkéntes rolbás. Az olimpia két hete alatt annyira jól végezte a munkáját, hogy utána két kézzel kapkodtak utána, mígnem 2013-ban jött a telefon Arizonából, hogy legyen a világ 30 NHL-es jégkészítőjének egyike.

A feladat természetesen jóval összetettebb, mint Kanadában, hiszen éves átlagban a napi csúcshőmérséklet eléri a 30 Celsius-fokot, április végén a rájátszás kezdetekor ez fölmegy 38 fokra is. A nehézséget fokozza, hogy a Coyotesnak otthont adó Jobing.com Arena 19 ezer férőhelyes, ami további jelentős hőemelkedést okoz. Az NHL által elfogadott legmagasabb hőmérséklet egyébként 16,7 Celsius fok, ez az arénák hőmérsékletét jelenti természetesen. Ahhoz, hogy Straker el tudja érni ezt a határt telt ház esetén is, előtt 12,8 Celsius fokra kell visszahűtenie az arénát, miközben ügyelnie kell a relatív páratartalomra is, amire 35% az ajánlás. Márpedig sivatagi körülmények között ez sem mindig magától értetődő feladat.

Ráadásul a jégkorong az egyetlen olyan sportág, ahol szünetekben pályafelújítást végeznek. Ebből adódóan nem elég, ha a mérkőzés kezdetére sikerül elérni az ideális körülményeket, Strakernek meccs közben folyamatosan figyelnie kell a telefonján működő alkalmazás segítségével az arénában uralkodó állapotokat és ezekhez igazítani a légkondicionáló berendezést.

Mindez nincs ingyen, a villanyszámla éves szinten mintegy kétmillió dollár, a melegebb hónapokban a havi költség eléri a kétszázezer dollárt. Éppen ezért nagyon szigorú szabályok vonatkoznak a nyílászáró szerkezetek működtetésére, hiszen sem a hideg, sem a pára nem szökhet ki feleslegesen. A csapat az utóbbi időben nem jeleskedik a rájátszásban, bár a tulajdonosok feltehetően boldogan kifizetnék ezt az összeget.

De nem volt ez mindig így! Jim Hanlon, aki ugyanezt a munkát látja el Los Angelesben, Straker elődjeként 2012-ben részese volt a csapat konferenciadöntőig tartó nagy menetelésének. Hanlon azóta sem végzett annyira kemény munkát, mint akkor, amikor 43 fokos hőségben jeget készítenie a sivatagban. Pedig Hanlon nem volt tapasztalatlan, hiszen Phoenix előtt dolgozott már Floridában is, de az sem volt olyan szörnyű. A döntők ideje alatt számtalanszor előfordult, hogy fokoznia kellett a beltéri nyomást, így a kiáramló hideg levegő falként állta útját a befele igyekvő meleg áramlatoknak.

A jégkorong szintén egyedülálló abban a tekintetben, hogy mennyire komplex feladat egy olyan fontos tényezőt optimális paramétereken tartani, mint az a felület, amelyen a játék zajlik. A jég nem lehet sem érdes, sem kásás, győzelem vagy vereség múlhat ezeken a körülményeken, hiszen a jég egyáltalán nem egyformán rossz mindkét csapatnak. A rosszabb állapotú jég általában a védekező csapatnak kedvez.

1975-ben a Stanley Kupa-döntő egyik mérkőzésén a Buffalo fogadta a Philadelphiát. A késő májusi éjszaka annyira párás és ködös volt, hogy lehetetlennek bizonyult a megfelelő körülményeket biztosítani a jég számára. Ennek következtében a harmadik harmadra akkora köd ült a pályára, hogy a játékvezetők nem láttak semmit. Az utolsó húsz percben ötször, a hosszabbításban még hétszer szakították meg a meccset, mialatt a pályamunkások hatalmas lepedőket lengetve korcsolyáztak és igyekeztek eltüntetni a ködöt. Az egyik ilyen kényszerpihenő alatt a hazaiak centere, Jim Lorentz leszedett egy denevért a levegőből, amely el is pusztult. Az őrült éjszakának végül Rene Robert vetett véget az első ráadás 19. percében, de a kupa végül a Flyersé lett.

Azóta a technológia sokat fejlődött, így ilyen eset nem fordult elő még egyszer, de az 1994-es rájátszásban Dallasban sem voltak optimálisak a körülmények. A vancouveri Greg Adams úgy emlékszik, alig jutottak túl a papíron gyengébb Stars-on: “A meleg és a pára miatt a jég egészen másképpen viselkedett, mint amihez szokva voltunk. Emlékszem, különösen az első harmad volt nagyon kemény. A jég annyira puha volt, hogy úgy korcsolyáztunk, mintha futóhomokban lettünk volna.” Ez persze nem akadályozta meg a kiváló csatárt abban, hogy a következő szezon közben éppen Dallasba igazoljon, majd a sors úgy hozta, hogy Phoenixben, majd Floridában is eltöltött néhány szezont.

Az ehhez hasonló problémáknak végül Dan Craig vetett véget. 1997-ben ugyanis a liga is elismerte, hogy problémák vannak a jéggel, aminek megoldása a témában gurunak számító Craig feladata lett. Craig meghatározta az ideális hőmérsékletre és páratartalomra vonatkozó standardokat és számos egyéb intézkedéssel igyekezett a jég állapotán javítani: lerövidítette a meccsek előtti bemelegítés idejét, a második és harmadik harmad előtt csak a kezdő ötös tagjai korcsolyázhattak fel a jégre és megtiltotta a meccsek előtti és a harmadok közötti különféle reklámakciókat.

És nem mellesleg Craig volt az, aki a vancouveri olimpia után ellátta a megfelelő ajánlásokkal Strakert, amivel sikerült is munkát találnia. Straker eredetileg ugyan játszani szeretett volna az NHL-ben, de nem bizonyult elég tehetségesnek. Viszont nem adta fel, az egyetemen létesítményüzemeltetést tanult, majd szinte minden létező munkát elvállalt, ami egy jégpálya körül akadhat. Így jutott el Vancouverbe, majd Phoenixbe. Mert ugyan a legnagyobb csapatok rolbásai akár hat számjegyű összegeket is kereshetnek évente, de abban biztosak lehetünk, hogy egyikük sem ezért csinálja, hanem szenvedélyből.