Túlértékelt Canadiens-történelem?

Érdekes cikk látott napvilágot Shawn Reznik tollából nemrégiben. A THW szakírója kissé provokatívan fogalmazta meg a kérdést, mely szerint a Montreal Canadiens vajon az NHL történetének legtúlértékeltebb klubja-e.

A kérdést nem lehet egyszerűen elintézni egy igennel vagy nemmel. Tény, hogy a Habs a jégkorong történetének legsikeresebb klubja a maga 24, mások szerint csak 23 bajnoki címével. Számszerűsítve ez azt jelenti, hogy 104 éve, 1909-ben alapították a klubot, tehát győzelmi mutatója ezzel közel 25%. Az Original Six éra alatt, ami 1942-től 1967-ig tartott, vagyis 25 évet ölelt fel, 10 bajnoki címet hozott a Habsnak, ami kereken 40%-os eredményességi mutató. 1967 óta ez nem sokkal csökkent, köszönhetően a hetvenes évek aranykorának, amikor hat bajnoki címet húzott be a Canadiens. Szóval ?67 óta 22%-ot tudnak felmutatni, de az utolsó 35 évben szerzett két bajnoki cím, ami csak 5%-os győzelmi mutatót jelent, méltatlan a klub történelméhez.

Mi lehet az ilyen drasztikus visszaesés oka? Nem kell matekzseninek lenni ahhoz, hogy tudjuk, a hatcsapatos bajnokság alatt jóval nagyobb eséllyel indult egy csapat a Stanley-kupáért, mint most. A számok nyelvére lefordítva ez akkor 16,67%-ot jelentett, míg ma alig több mint 3% ez a szám. De ezen felül más egyéb okai is vannak vagy voltak a visszaesésnek.

Az 1946-os kupagyőzelem után hét szűk esztendő következett a Habs életében. A Frank Selke által irányított klub nem tudott egyről a kettőre jutni, amíg a főnök ki nem szúrta a QSHL (Quebec Senior Hockey League) legponterősebb játékosát, a 190 centis, 93 kilós Jean Béliveaut. Mivel akkoriban még nem létezett a draft, az akkori szokásoknak megfelelően a Montreal lefoglalta a játékjogát és magához rendelte a játékost. Ám a 18 éves centernek esze ágában sem volt csatlakozni huzamosabb ideig a Montrealhoz, inkább visszatért az akkor már a QMHL-ben szereplő Quebec Aceshez. A Canadiens hiába csábította csillagászati összeggel az ifjoncot, az megmakacsolta magát. Erre Selke mester is lépett, felvásárolta a ligát és profivá tette, így már nem maradt akadálya annak, hogy Béliveau az 1953-54-es szezonban végleg bemutatkozhasson. A kék-pirosak ezután Béliveau-val megerősítve 1956 és 1960 között zsinórban öt bajnoki címet szereztek, ám az ilyen húzások nem tették népszerű klubbá a Habst.

És ez nem az egyetlen ilyen módszerük volt. Az ?50-es ?60-as években még nem létezett a draft, de a játékosmegfigyelők már akkor is keményen dolgoztak. Ha a Canadiens emberei egy-egy csiszolatlan gyémántra bukkantak, szó szerint eldugták a fiatalokat kisebb ifi- és juniorligákba és a kornak megfelelően úgynevezett ?A?, ?B? vagy ?C? szerződést kötöttek vele. Az elsőben a játékos vállalta, hogy egy ?tryout? szerződést köt, ami gyakorlatban egy próbajátékot jelentett. A második esetben lehetősége volt a profi klubnak leigazolnia a játékost különböző bónuszok fejében. A harmadik, a legfontosabb, azaz a ?C? garantálta, hogy a játékos az NHL-be fog szerződni 18 évesen az adott csapathoz.

Ha a játékosok elrejtése nem lett volna elég, ott volt még az 50 mérföldes szabály is, ami szintén megkötötte a franchise-ok kezét. Az ügynökök ugyanis maximum ekkora sugarú körben kutathattak tehetségek után. A francia-kanadai nyelvvidék kiapadhatatlan forrás volt ekkoriban, Quebec és környéke a hoki Mekkájának számított, így a Canadiens ügynökeinek gyakorlatilag a fotelből kellett learatnia az ifjoncokat minden évben. Ezzel szemben New Yorkban például maximum remekül baseballozni tudó srácokat lehetett találni minden utcasarkon. Ha valaki olyan játékost talált, amely kívül esett a hat klub 50 mérföldes sugarú körén, akkor szabadon tárgyalhatott és szerződhetett vele, de ilyenre nem sok példa volt. Ez a szabálynak volt elsősorban az oka, hogy hosszú-hosszú évekre statikussá vált a csapatok játékoskerete.

1963-ban tartották meg az első NHL-draftot és feloldották ugyan az 50 mérföldes korlátot, de így is 1969-ig kellett várni az első olyan játékosbörzére, amikor kifutottak a régi rendszer élő szerződései és mindenki előjogok nélkül választhatott. De így is olyan legendák kerültek a csapathoz, mint Yvan Cournoyer, Serge Savard, Rogie Vachon, Guy Lapointe vagy Jacques Lemaire.

Ezek után kicsit átértékelődnek a Montreal Canadiens sikerei, főleg az ellenfelek szurkolóiban. De hogy túlértékelt lenne? Aligha. Viszont nagyon sok emberben maradt tüske.