Nyilas Mihály visszavonul

Tizenhat és fél év után befejezi a működését a Jégkorongblog. Ennek is eljött az ideje.

Szentimentális búcsúra, közel két évtizedünk összefoglalására nincs ok. Párás tekintetű emlékezgetés helyett bizonyos tényekre koncentrálunk utolsó posztunkban.

Az utóbb Szapporóval végződött szezon közben, 2007 novemberében indultunk. Épp jókor. Lehet, hogy megéreztük, milyen csoda vár ránk.

A negyedik feljutás után fejezzük be.

Biztos, hogy még csak nem is ábrándozhattunk arról, hogy ennyiszer lesz képes a legjobbak közé kerülni a magyar férfi felnőttválogatott. A nőkről nem is beszélve, amikor belekezdtünk a blogolásba, női hoki éppen alig létezett Magyarországon.

Rettenetesen sok minden történt és változott 2007 ősze óta a hazai jégkorongban, de nem kérdés, hogy többek között – sőt elsősorban – azért volt kedvünk elkezdeni, mert a nagyválogatottunk épp olyan volt, olyan hokit produkált a maga szintjén, amilyet csak szeretni lehetett. Tevékenységünk vezérlő csillaga így mindvégig a nemzeti csapat eredményes szereplése, annak dokumentálása, lehetőségeink szerinti elősegítése volt.

Néhány évnyi hullámvölgy után Bolzanóban megint olyan karakterű válogatottat láthattunk, amilyet régen nem. Krakkó és Szentpétervár óta először lehettünk igazán büszkék a mieinkre mi, hokiszurkolók, és rajtunk kívül az ország és a nemzet is. Olyan csapatunk lett a torna végére – minden fura kanyartól függetlenül, vagy azokkal együtt, vagy talán azok ellenére –, amelyért tényleg megéri elmenni bárhova.

A 2023/24-es szezon különlegesnek bizonyult. A férfiak mellett a lányok is a legjobbak közé jutottak, és bent maradtak a top 16-ban a juniorjaink és az ifistáink. Bár két fontos hokiország egy ideje hiányzik a mezőnyből, így könnyebb a dolgunk, annyit mégis leszögezhetünk: eredményesség tekintetében jól állunk.

A közeget közelebbről ismerve persze látszik, hogy nem egészen egészséges az almánk, sok a probléma, szerénynek tűnik a fejlődés tempója, főleg a tao bevezetése óta elérhető eszközökhöz mérve. Ugyanakkor látható az is, hogy a nemzetközi színtéren szinte mindenki más is fejlődik, úgyhogy a lépést tartani is szép dolog. Ám sokszor úgy gondoljuk: előrébb kellene tartanunk, elsősorban a képzés, az utánpótlás területén. Sokkal több jól képzett, nemzetközileg versenyképes fiatal magyar játékost kellett volna kibocsátania a rendszernek az elmúlt évtizedben, ha komoly, szisztematikus, célratörő és korszerű munka folyna minden műhelyben.

Igenis termelhetne több jó jégkorongozót az utánpótlás ennyi A csoportos inspiráció nyomán – különösen itthon –, a tehetségeknek nagyobb számban kellene beváltaniuk a hozzájuk fűzött reményeket, az Erste Liga is lehetne sokkal-sokkal jobb. De az egykor oly nagyon és joggal kedvelt-szeretett játékosok is lehetnének ambiciózusabb, vagányabb, felkészültebb, fogékonyabb, „modernebb” szakemberek az összes korosztályban. Vannak jó példák, nem kérdés, de lehetne belőlük több is.

Hogy valamiért vagy valami ellenére tartunk ott, hogy a lábunk nyoma helyenként mégiscsak felismerhető a világ hokitérképén, nyitott kérdés. Perspektívák vannak, de attól tartunk, hogy elrontani még mindig könnyebb mindent, mint eredményekre váltani az esélyeket. A rendszer túl sok szereplőjének kellene jóval okosabbnak és együttműködőbbnek lennie, hogy érdemben feljebb kapaszkodjunk, hogy még komolyabb céljaink lehessenek.

Végül beszéljünk a tágabb közösségről. Arról a közösségről, amelynek a formálásában – szerénytelenül állítjuk ezt – kulcsszerepet játszottunk, és amely a való életben – lásd: szurkolás a világbajnokságokon – megőrizte karakterét, hitét, lelkesedését és erejét. Az online platformokon viszont – elsősorban az online platformok sajátosságai miatt, amelyek nem kedveznek az érvelő-építő vitáknak – ez nem sikerülhetett. Sokszor volt borzasztó látni, hogy mit művelnek szubkultúránk egészen jelentékeny és teljesen jelentéktelen szereplői ezen a vonalon. Előfordult nemegyszer, hogy Nyilas Misi sokkot kapott, de mi mást tehetett volna, túlélte valahogy.

Hiszen mindig az számított, ami a jégen és a közelében történt. A továbbiakban is az fog számítani, ugyanúgy, mint eddig – ám a blog nélkül. Amit mi mint alapítók tehettünk, azt megtettük. Mindvégig az események nyomon követése és dokumentálása volt a célunk. A tájékoztatás. Az élet hozta, a közeg kikényszerítette, hogy talán több feladat és eredmény jutott ránk, mint vártuk. Kicsit olyanok voltunk, amilyennek Pánczél elvtárs hazudta magát Pintér Béla Titkaink című drámájában: „a valóság józan fanatikusai, a jó kompromisszumok robotosai”.

Az alapítók évek óta más pályákon jönnek-mennek – egyikünk 6, másikunk 3 éve nem publikált itt semmit –, mostanra kiürült a forma is, nincs mese, ennyi volt. Lehet, hogy később megtaláljuk még annak a módját, hogy elmondjuk, miről mit gondolunk – ha ez bárkit is érdekelni fog –, de nem ígérünk semmit. Mindenesetre köszönjük a rengeteg bizalmat és szeretetet, ami áramlott felénk és energetizált bennünket a legjobb időszakokban.

Lesz, ahogy lesz: mi továbbra is elmegyünk bárhova, ahova érdemes, oda mindenképp!

Hajrá, Magyarország!

Az MHÉ, a HMH és a JLE legyen veletek most és mindörökké!