Soha nem kapod vissza azt a négy évet

 

Van egy alapos sztorink az NHL-t előszobáztató harvardi szociológustól. Még februári a szöveg ? de érdemes elolvasni.

Ahogy írtuk a minap, 2015 márciusában nagy vihart kavart, amikor az NCAA-ben játszó Jimmy Vesey visszautasította a Nashville Predators ajánlatát, és ahelyett, hogy gyerekkori álmát megvalósítva, az NHL-ben folytatta volna hokis karrierjét, úgy döntött, még egy évet a Harvardon tanul és játszik. Monológja a The Plyers’ Tribune-ben jelent meg .

***

A 2012-es torontói draft előtti hivatalos erőfelmérő során (hivatalos nevén NHL scouting combine, ahol egy hétig végeznek teszteket a drafton induló játékosok, melynek során a csapatok képviselői alaposan kikérdezik őket) sok csapattal találkoztam, de egy interjú mind közül kiemelkedett. Azok számára, akik nem igazán tudják, mi történik egy ilyenen, elmondom: egy asztalnál ülsz az adott csapat minden megfigyelőjével, stábtagjával és menedzsmentjével, és különféle kérdésekkel bombáznak.

Szóval ülök ott, 18 évesen, izzadok az öltönyömben, velem szemben ismeretlen emberek, és állandóan a szavamba vágnak: ?Á, szóval a Harvardra megy? Tanulni szeretne vagy hokizni?? Teljesen hátrahőköltem. Biztos vagyok benne, hogy az interjút azért szúrtam el, mert teljesen kikészített ez a kérdés. Talán el kellett volna engednem a fülem mellett, de az ilyen helyzetekben elég hamar elbizonytalanodik az ember. Tényleg jó választás a Harvard? Negatívan fogja befolyásolni a hokis karrieremet?

Utólag visszagondolva azt kívánom, bárcsak megmondtam volna neki, hogy szarjon sünt, mert láthatóan fogalma sem volt arról, ki vagyok, és milyen különleges dolog a Harvardon tanulni és játszani.

vesey1

Hokis családban nőttem fel. Apám is játszott, akárcsak az összes unokatesóm. Az öcsémnek, Nolannek és nekem nem is volt más választásunk. Onnantól, hogy megtanultunk járni, korcsolya is volt a lábunkon. Gyerekkorunkban egyetlen dolog létezett: a hoki, a hoki, a hoki. A szüleim minden lehetséges áldozatot meghoztak, Nolan és én tudtunk játszani, kishúgunkat, Karlie-t pedig Észak-Amerika összes jégpályájára magunkkal hurcoltuk.

Hajnali ötkor keltünk, hogy apámmal játszhassunk, még mielőtt a nap felkel. Ha azt mondtam, fáradt vagyok, csak annyit felelt: ?Gyerünk, Jimmy, egy nap majd mindez meg fog térülni.? Hazafelé azzal szórakoztunk, hogy eljátszottuk, ahogy a nevemet bemondják, mint a draft első számú választottjáét. Ezek voltak a legszebb napok, úgy emlékszem mindenre, mintha mindez tegnap történt volna. ?A 2011-es draft első számú helyén… a Boston Bruins büszkén választja? a Massachusetts állambeli North Readingből… Jimmy Vesey-t.?

Az iskolában, amikor a tanárok megkérdezték tőlünk, hogy mik szeretnénk lenni, általában zavarban voltam ahhoz, hogy azt mondjam, NHL-es játékos. Attól féltem, hogy kinevetnének. Úgy értem, valójában mekkora esélye volt annak, hogy tényleg az NHL-ben játsszam? A százalékos valószínűsége nagyon alacsony volt. Így általában valami kamu állást dobtam be ? nem is tudom, talán az űrhajóst ?, de az igazság az volt, hogy soha életemben nem gondolkodtam más karrierlehetőségen. Kicsi gyerekkoromtól kezdve tudtam, hogy a hoki az, amit én csinálni akarok.

Erre múlt tavasszal, az utolsó harvardi juniorévemben lehetőségem nyílt arra, hogy a gyerekkori álmomat valóra váltsam, és bemutatkozhassak az NHL-ben. A Nashville Predators, az a csapat, amely draftolt engem, szólt, hogy felvennének a keretbe, ahol Mike Fisherrel lennék egy sorban az alapszakasz hátra lévő részében és a rájátszásban. Őrületes volt belegondolni, hogy az egyetemi bajnokságban a szezonom véget ér szombaton, és keddre már az ő csapatukban léphetnék pályára. Olyan játékosokkal hokizhatnék, mint Shea Weber, Mike Ribeiro és James Neal. És olyan sztárok ellen is játszhatok a rájátszás első körében, mint Patrick Kane. A döntés elég egyértelmű, nem igaz?

Arra gondoltam, mennyire le voltam égve az egyetemen, milyen unalmas egy 2003-as Toyota Camryn osztozni az öcsémmel minden nyáron, hogy anyám évek óta vágyik egy új konyhára… És hogy ezeket a problémákat mind megoldhatnám.

Ez volt életem legnehezebb döntése ? de végül visszautasítottam az ajánlatot és visszamentem az egyetemre, hogy egy évet immár felnőtt játékosként játszhassak. Lemondtam életem álmáról, hogy újabb egy évet buszozással töltsek, szar kajákat egyek, házit csináljak. Elég nagy hülyeség, ugye?

Amikor hivatalosan is bejelentettem a döntésemet, arról mindenkinek ? tényleg mindenkinek ? megvolt a véleménye. Néhány ember úgy gondolta, ki kell várnom még egy évet, hogy később szabadügynök lehessek, míg mások számára megfejthetetlennek bizonyult, hogy miért megyek vissza. Hogy mennyire akarok én egyáltalán hokis lenni, ha inkább visszamegyek az iskolába.

Három napot vártam a hivatalos bejelentéssel azok után, hogy az NCAA első körében kiestünk a csapatommal, de őszintén megvallva: már két héttel korábban tisztáztam ezt magamban. Éppen továbbjutottunk az Eastern College Athletic Conference (az NCAA első osztályát alkotó hat konferencia egyike, melyben több mint 300 egyetem és főiskola csapata versenyez) rájátszásának negyeddöntőjéből, ráadásul a legnagyobb riválisunkat, a Yale-t vertük. A sorozat előtt, azt hiszem, 9 vereség és egyetlen döntetlen volt a mérlegem a Yale-lel szemben. A harmadik, mindent eldöntő meccsen az egyik legjobb barátom, Pat McNally három perccel a lefújás előtt egyenlített, majd a második hosszabbításban nyertünk. Azóta azzal ugratom, hogy ha akkor nem szerez gólt, már nem játszanék a Harvardban.

A meccs és a negyeddöntő utáni ünneplés kétségtelenül életem legszebb pillanatai közé tartozik. A fiúk gyakran mondják valamire, hogy parádés. Nos, annyit el tudok mondani, hogy az öltözőben parádés volt a hangulat. Mindenki kiabált, ugrált… Én a magam részéről mind a 30 csapattársamat megöleltem, legalább ötször, a könnyeimmel küszködve. Ha visszaemlékszem erre, olyan, mintha az egész lassított felvételen történt volna. És ebben az öltözőben megértettem: ?Rendben, ezek a fiúk az én legjobb barátaim. Rendben, még nem állok készen arra, hogy elhagyjam ezt a helyet. Nem. Semmi esetre sem.?

vesey2

Talán voltak, akik nem értették a döntésemet,  de ezek az emberek talán azt sem értik, milyen igazából az egyetemi bajnokságban játszani. Személy szerint minden másodpercét élveztem a Harvardon töltött éveimnek, a jégen és azon kívül is. Ne értsenek félre, továbbra is maximális mértékben elkötelezett vagyok, NHL-es akarok lenni, és olyan hosszú karriert csinálni, amilyet csak lehetséges. De vannak az egyetemnek előnyei, amelyekről nem akartam lemondani, ha nem muszáj. Olyasmik is, amiket az emberek a leggyakrabban említenek: ?Az egyetemi éveid lesznek a legszebbek? vagy ?Soha nem kapod vissza azt a négy évet?. Szóval, egyáltalán nem éreztem sürgetőnek a dolgot.

Ezenfelül nagyon kemény lett volna az edzőim szemébe nézni, és megmondani nekik, hogy elhagyom őket. Nagy utat tettem meg hokisként az egyetemen, és ebben elévülhetetlen érdemeket szereztek azok a világszínvonalú emberek, akik keze alatt játszottam. Amikor fiatal, naiv újoncként elkezdtem az iskolát, semmi más nem érdekelt, csak a góllövés. Ma már sokkal komplexebb játékos vagyok, ?kétszáz lábas játékos? (ekkora a pálya hosszúsága), ahogy Donato edzőm mindig is mondta. A legbüszkébb arra vagyok, hogy az elmúlt két évben tagja voltam a csapat leghatékonyabb emberhátrányos egységének. Természetesen továbbra is úgy gondolom, gólt lőni az egyik legcsodálatosabb érzés a világon, de még jobb, ha mindez csapatmunka eredménye.

Donato edző, Pearl edző, Rassey edző, Eklund edző, Mullen edző ? ti, fiúk, mind hatalmas segítséget nyújtottatok nekem abban, hogy hokissá váljak, de számomra még értékesebb, amennyit abban segítettetek, hogy emberré váljak. Mindent nagyon köszönök.

Az egyik legjobb dolog az egyetemi hokiban, hogy mennyire más, amikor a saját iskoládért játszol. Minden csapatnak hatalmas történelme és hagyományai vannak. Nagyon jó érzés olyasmiért játszani, ami ennyivel nagyobb nálad. A Harvardon is: körülnézel a jégpályán… és látod azt a rengeteg zászlót, a bajnoki címeket, a régi fényképeket. Egy csomó ember komoly munkája fekszik ebben a programban. Minden egyes hazai meccsünkön voltak kint a régiek közül, köztük igazán nagy nevek is. Bill Cleary, a Fusco testvérek, Lane MacDonald ? csupa olimpikon. Amikor beszélsz velük, szinte tapintható a harvardi hoki iránt táplált szenvedélyük. Mindent beleadtak, amikor felhúzták a csapat mezét, és tőled is ugyanezt várják. Ezért sokkal többet vársz el saját magadtól is.

Nagyon jó érzés a csapat szerelésében flangálni a campuson, mindenki tudja rólad, hogy a csapat tagja vagy, és a lányok oda vannak a hokisokért. (Na jó, a Harvardon valójában nem is annyira.) Komolyra fordítva: tényleg van abban valami különleges, ahogy viszonyulsz a barátaidhoz, a többi sportolóhoz és mindenki máshoz. Ez egy nagyon szorosan összefonódó közösség, mindenki kiáll a másikért, és mindenki ugyanúgy gyűlöli az Ivy League-es ellenfeleinket. Amikor a meccsen kinézel, és látod, hogy a haverok mind ott vannak a tribünön, az szinte szárnyakat ad. Semmiképpen nem akarsz csalódást okozni.

Végül, de a legkevésbé sem utolsó sorban: azért jöttem vissza erre az évre, hogy még ennyit a csapattársakkal lehessek. Amikor azt mondom, ?a fiúk?, nem csak a csapattársakról beszélek. Odie-ra, a felszerelésmenedzserünkre is gondolok, Mattre és Chadre is, az erőnléti edzőinkre, Brockra, aki a médiát intézte, a pályamunkásokra (Joe-ra, Scottyra és Brendanre), és Flemre, aki a csapat igazgatója volt.

Amikor kicsit idősebb voltam, apám mindig azt mondta nekem, hogy soha nem leszek olyan közel a csapattársaimhoz, mint az egyetemen. Most, hogy már egy bölcs, öreg szenior vagyok, és az egyetemi karrierem a vége felé közeledik, 100 százalékig értem, miről beszélt.

vesey3

Az egyetemi hoki más, mint a profi. Nincsenek játékoscserék, nincsenek teljesítménybónuszok, senki sem a következő szerződéséért játszik. Amikor szeptemberben mindenki megjelenik a campuson, összejön az egész csapat, és egyetlen cél forraszt minket össze, megnyerni az NCAA-t.

A következő hét hónapra pedig lesz 29 bátyád. A Harvardon mindannyian egy mérföldes sugarú körön belül lakunk egymáshoz képest. Például Alex Kerfoot, a sortársam, akinek az egyik legjobb lövése van a ligában. Külön koleszban lakunk, de szerintem a szobájából ki tudná lőni az én hálóm ablakát egy csukóból eleresztett lövéssel. Együtt eszünk, együtt megyünk a jégpályára, egy osztályba járunk, együtt bulizunk, péntekenként és szombatonként együtt harcolunk.

Az egyetem nagyon stresszes is: egyensúlyozunk a tanulás, a hoki, a szakmai gyakorlat, a társasági élet és sok más dolog között. Ha egy olyan zárt csoport tagja vagy, mint egy hokicsapat, ahol ennyire számíthatsz a társaidra, és ahol ennyire erős az ?együtt vagyunk? szelleme, akkor az nagyobb magabiztosságot ad a mindennapi küzdelmekben is.

Hogy úgy döntöttem, folytatom a Harvardon, az életem egyik legjobb lépése volt, és azt gondolom, ebben óriási szerepet játszott az, hogy a társaimmal milyen jó csapatot alkottunk. Tudom, hogy amikor idősebb leszek, és visszatekintek az egyetemi éveimre, azt fogom kívánni, bárcsak újraélhetném azokat az emlékeket, amelyeket ezekkel a srácokkal éltem át. Nagyon fog mindez hiányozni, az éjszakák a Lamontban, a Thonban, a Wardban, a 9 Lindenben, a focimeccsek… Még a büntető vasárnap reggeli korcsolyasprintek is hiányozni fognak, amit egy-egy elrontott szombat esti meccs után vezényeltek nekünk. Büszkén mondhatom, hogy azok a fiúk, akikkel együtt ezeken keresztül mentem, egy életre a barátaim lettek.

A hokin túl az, hogy a juniorból kiöregedve még egy évet maradtam, arra is lehetőséget adott, hogy a Harvardon diplomázzak. Az egyik dolog, amire a legbüszkébb vagyok, hogy Bostonból származom. Felmenőim hetedíziglen bostoni munkásemberek… Városi népek ? ezek vagyunk mi. A családomból nem sok embernek adatott meg, hogy egyetemre járhasson, ezért szeretném úgy gondolni, hogy ha ezen a tavaszon megszerzem a diplomámat, akkor az az ő kemény munkájuk jutalma is lesz, mert annyit biztosan tudok: nem csak a magam erejéből jutottam el ide.

Tudom, hogy kitölteni mind a négy évet az egyetemen nem bevett útja a hokis karriernek, de egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy másként is tehettem volna.

Legutóbb, amikor ránéztem, az NHL még pont ott volt, ahol múlt tavasszal.

***

Jimmy Vesey a döntése után csapatkapitányként tért vissza a 2015/16-os szezonra a Harvard University csapatába. Ismét bejutottak a rájátszásba, ahol ugyan az első körben kiestek, de a szezon végén megkapta az NCAA legjobb játékosának járó Hobey Baker-díjat. Vesey elutasította a Nashville ajánlatát, így 2016. augusztus 15-én szabadügynökké vált. A hírek szerint a Boston Bruins, a Toronto Maple Leafs, a Buffalo Sabres, a Chicago Blackhawks és a New York Rangers is ajánlatot tett neki.

vesey harvard

Cimkék: , , ,

Nem lehet hozzászólni.

Eseménynaptár
május 20., hétfő
VB 16:20 GBRNOR 2-5VÉGE
VB 16:20 SWEFRA 3-1VÉGE
VB 20:20 FINDEN 3-1VÉGE
    • SPORT 1
VB 20:20 KAZPOL 3-1VÉGE
május 21., kedd
VB 12:20 AUTGBR 2-4VÉGE
    • SPORT 1
VB 12:20 FRAGER 3-6VÉGE
VB 16:20 CANCZE 4-3 HVÉGE
    • SPORT 1
VB 16:20 LATUSA 3-6VÉGE
VB 20:20 FINSUI 1-3VÉGE
VB 20:20 SWESVK 6-1VÉGE
    • SPORT 1
május 23., csütörtök
VB 16:20 CANSVK 6-3VÉGE
    • SPORT 1
VB 16:20 SUIGER 3-1VÉGE
    • SPORT 2
VB 20:20 SWEFIN 2-1 HVÉGE
    • AMC MIKRO
VB 20:20 USACZE 0-1VÉGE
    • SPORT 2
május 25., szombat
VB 14:20 SWECZE 3-7VÉGE
    • SPORT 2
VB 18:20 CANSUI 2-3 BVÉGE
    • SPORT 2
május 26., vasárnap
VB 15:20 SWECAN 4-2VÉGE
    • SPORT 2
VB 20:20 SUICZE 0-2VÉGE
    • SPORT 2