Az igazi hokis pályafutásának legfontosabb leckéi

2016. március 17-én Brenden Morrow bejelentette, hogy visszavonul. Még aznap megjelent a levele a The Players’ Tribune hasábjain. A holtszezonban volt egy szusszanásnyi időnk, lefordítottuk, fogadják annyi szeretettel, amennyivel írta a kiváló játékos.

Jól van, srácok!

15 év profi jégkorong után úgy döntöttem, visszavonulok. Ha csak egy tanácsot hagyhatnék nektek hátra, ez lenne az: ha elkéstek a takarodóról, késsétek le nagyon. Kemény leckéken át tanultam meg ezt. Egy éjjel, amikor idegenbeli túrán voltunk, Marty Turco és én (bocs, barátom, hogy kiadlak, de ez az én sztorim) 11:40 és 11:45 között értünk oda a csapatszállásra. A takarodó 11:30-kor volt. Jó pár sör elfogyasztása után engem különösen rabul ejtettek a szálloda halljában lévő nagy és széles oszlopok. Annyira, hogy elkezdtem megmászni az egyiket, karomat és lábamat szélesre tártam, közé fogtam az oszlopot és Pókember módjára elkezdtem mászni felfelé. Egy ideig ment, de azután lassan visszacsúsztam. Jó kis show lett belőle, Marty legnagyobb örömére természetesen. Alaposan belemerültem a dologba, és épp ebben a pozitúrában álltam valamelyik oszlopnál, amikor észrevettem a vezetőedzőt. És az általános igazgatót. Minden mozdulatomat figyelték. Hibátlan volt. Természetes, hogy ott voltak. Épp elmúlt a takarodó. Meg sem próbáltam mentegetőzni. Lecke megtanulva.

Karrierem során számtalan hibát elkövettem, nagyon egyszerűeket és nagyon butákat (mint a fenti történet is példázza) egyaránt. De azt gondolom, a hosszú hokis- vagy bármilyen karrier titka, hogy ugyanazt a hibát ne kövessük el kétszer. Azt hiszem, az egyik legelső hibám az volt, amikor négyévesen elkezdtem a műkorcsolyát. Jó, ez igazából édesanyám döntése volt. Arra gondolt, hogy így felkészültebben kezdhetem el a hokit, és azt hiszem, a végeredményt látva ezzel nem is lehet vitatkozni. De srácok, hogy én mennyit szívtam ezzel! Azok a ruhák, édes istenem. Csakis mélységes hálával tudom megköszönni a csapattársaimnak, hogy soha nem vettek elő fényképes bizonyítékot erről a korszakomról. Nem vagyok benne biztos, hogy túléltem volna.

Carlyle-ban, abban a saskatchewani városban, ahonnan származon, 1100-an laknak. Saskatchewani léptékkel mérve ez egy átlagos metropolis. A legjobb dolog abban, ha kisvárosban nősz fel, a több jégidő. Gyerekként leginkább Brett Hull játékát szerettem nézni. Számomra valóságos idol volt ő. Imádtam, ahogyan lőtte a gólokat, és azt a széles vigyort, ami utána kiült az arcára. Látszott rajta, mekkora örömet jelent számára a játék. Messze ő volt a kedvenc kanadai játékosom. (Kanadai vagy, Brett. Hagyd a hülyeséget, ismerd el ezt, ember.)

Gyerekkoromban mindig jó játékos voltam, de nem kiugró. Minden csapatban, amelyben játszani volt szerencsém, én voltam a harmadik vagy negyedik legjobb. Aztán 15 éves koromra mágikus módon beindultam, 60 meccsen 117 gólt lőttem és 72 asszisztot szereztem. De ami ennél is furcsább: igazi Gombóc Artúr voltam. 105 kiló, ami azért ebben a korban igazán durva. Szóval, el tudjátok képzelni, milyen érzés volt számomra a hozzám képest feleakkora gyerekeket terrorizálni. Olyan előny volt ez, amelyről szívesen lemondtam volna. Amikor első juniorévemben Portlandbe mentem, az edző, Innes Mackie ráállított a mérlegre. Sosem felejtem el, ahogy rám nézett, bele a szemembe, aztán a mérlegkar által mutatott hatalmas számra, aztán ? immár teljesen összezavarodva ? ismét rám, majd újra a mérlegre.

Egy darabig így ment ez, amíg a mérleg meg nem állapodott. Ekkor beküldtek az öltözőbe, hogy várjak. Kicsivel később, amint ültem a helyemen, odajött hozzám Peterson edző, kezében egy guriga fehér nyomdai szalaggal. Kihívott, odament egy szobabiciklihez, ráragasztott egy cetlit a szalagból, majd felírta rá a nevemet. ?Brenden, gratulálok, bekerültél a csapatba! És most ülj fel erre a kerékpárra, és tekerj karácsonyig.?

Amint sikerült lefogynom, a játékom új szintre emelkedett, és innentől az NHL-ről szőtt álmaim valósággá váltak. Amikor a drafton a Dallas Stars az én nevemet mondta, nem is lehettem volna boldogabb. Tudtam, hogy egy igazán nagy csapat tagja lettem. De azt soha nem képzeltem volna, hogy ez a klub mekkora hatással lesz az életemre. Az egyik legszebb emlékem, amit örökké őrizni fogok, az, amikor felhúztam a Stars mezét.

És mint azt az imént már említettem, elkövettem néhány igazán buta hibát is.

Amikor először szerepeltem a ligában, a szám gyorsabban járt, mint az eszem. Csak mentem körbe a pályán, és mindenkinek beszóltam, mint egy hülye. Egyszer a Washington Capitals ellen játszottunk, volt egy csatáruk, Chris Simon. Igazi nehézfiú. Akkoriban majdnem térdig érő haja volt, és tényleg úgy nézett ki, mintha képes volna megölni téged. Én 20 éves kölyök voltam, beugattam mindenkinek, mígnem egyszer odajött hozzám, és így szólt: ?Ha még egyszer kinyitod a szádat, holnap már nem fogsz lélegezni.? Semmi mosoly, tök komolyan mondta. A meccs fennmaradó részében úgy kerültem vele a szemkontaktust, mint egy diák, aki csal a dolgozatíráskor. Ez volt karrierem során az egyetlen alkalom, amikor kitértem valakinek a tekintete elől. De ma is úgy gondolom, helyes döntés volt.

Szerencsére a legtöbb hibámat a kezdetek kezdetén követtem el. Nagyon szerencsésnek érezhetem magam, hogy egy ilyen veterán csapat tagja lehettem, és mindent megtettem, hogy minél előbb beilleszkedjek. Mindannyian azon voltak, hogy jobb játékos váljék belőlem, mint minden igazán jól működő klubban. Az öltözőben mindenki egy hullámhosszon volt. Tiszteltük egymást, tiszteltük a játékot. Hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy igazi nyertesek tanítottak meg arra, hogyan legyek profi. Nem mindenki részesül ilyesmiben, és ennek kétségkívül hatalmas szerepe volt abban, hogy így alakult a pályafutásom. Mindez a legnagyobb játékosokra volt a leginkább igaz. Dallasban Mike Modanóval adták el a hokit, az ő szépfiú imidzsével. De zárt ajtók mögött ő is csak egy nagy gyerek volt. Nagyon keményen megdolgozott azért, hogy olyan jó legyen, és mindemellett roppant szórakoztató figura is volt. És olyan szenvedéllyel fordult a játék felé, ami valósággal ragályos volt. Amikor ilyen vezére van egy csapatnak, igazán nem nehéz rávenni a többieket, hogy ők is dolgozzanak. Egy jégen lenni vele mindig is igazi kiváltságnak számított.

Nem tudom, hogyan, de Brett egyszer valakitől megtudta, hogy gyerekkoromban az ő posztereivel volt tele a falam. Biztos vagyok benne, hogy jobban örült volna, ha van egy nővérem, és az ő falát borítják a képei, de velem sem volt elégedetlen. Kedvelem Brettet. Igazán. Ma már az egyik legjobb barátom. És ez az egyik legvarázslatosabb része annak, ha ilyen szinten játszik az ember. Majd kiugrottam a bőrömből örömömben, amikor először öltözhettem hozzá közel. Később meg is ismerkedtünk. Egy jégen voltunk. Nagyon különös kapcsolat volt ez, ahogy a csodálatból előbb kölcsönös tisztelet, majd igazán mély barátság szövődött. Az a pufók kisgyerek Carlyle-ban nem is sejthette, hogy egyszer sortársa lesz a példaképének.

Számtalan jeges élményem van vele kapcsolatban, köztük egy különösen vicces. Talán jobban szeretné, ha ez a történet nem jelenne meg nyomtatásban, de Brett, végül is ez az én visszavonulós levelem. Szóval, Ken Hitchcocknak van ez a hangosan vonyító hangja. Charlie Brown tanárára emlékeztet.

És meccsek alatt egyszerűen folyamatosan beszél.

Egy péntek este Phoenixben játszottunk, a Coyotes régi arénájában. A kispadot úgy oldották meg, hogy ketté volt vágva, volt egy hely, ahova két ember le tudott ülni, aztán szünet, majd jött a kispad többi része, ahol a többi csapattag elfért. Hogy miért volt ez így? Fogalmam sincs, de így volt. Erre a meccsre betettek Modano és Hull mellé. Mindannyian tudtuk, hogy nincs az az isten, hogy Ken Hitchcock a másik kettő bármelyikével is ordibáljon, úgyhogy egészen világos volt, ha rosszra fordulnak a dolgok, a lecseszés oroszlánrészét nekem kell viselnem. Ez a hátulütője annak, amikor két halhatatlannal játszol egy sorban.

Bementünk az első cserére, és valamelyikünk egyből eladta a korongot. Lementünk a padra, Hitch már jött is, hogy lekapjon a tíz körmömről, a szókincse páratlannak bizonyult. Mondtam magamnak: ?Szent ég, ha ez lesz egész este?? Bementünk a következő cserére, valami mást rontottunk el, Hitch újra engem célzott meg. Amikor odaért hozzám, már nyomta is az újabb válogatott szidásokat. Harmadik csere, harmadik hiba. De ez alkalommal, a kispad felé korcsolyázva, Hully odafordult hozzám, és így szólt: ?Gyere, ülj oda mellém!? Így csatlakoztam hozzá, leültünk a kétszemélyes randiboxba.

Hitch pedig szemmel látható ? és füllel hallható ? módon ott togyogott a kispad másik felén: ?Hol van Brenden? Hol a pokolban van Brenden?? Végül meglátott, és teljesen elvörösödött. Megpróbáltam megadni számára a kellő tiszteletet, úgyhogy hátradőltem, hogy a szemébe tudjak nézni, amikor elmondja, mennyire rossz játékos vagyok. De ahogy hátradőltem, Hully is hátradőlt, és teljesen kitakart. Úgyhogy előredőltem, hogy lássak tőle, de ekkor Hully szintén előredőlt, megint kitakart. Hátradőltem, Hully szintén. Ez így ment végig, nem tudtam lerázni. Mindeközben Hitch egyre dühösebb lett. De nem tudtam felvenni a szemkontaktust, mert Brett nagy termete elállta az utat. Egyszer csak Brett így szólt: ?Mondd már meg ennek a szarházinak, hogy megbaszhatja.?

Ó, istenem, micsoda csapattárs.

Büszke vagyok arra, amit a Starsszal elértem, és hogy képviselhettem a franchise-t. Megtiszteltetés, hogy Doug Armstrong és Dave Tippett annyira hittek bennem karrierem során. Ahogy az is, hogy a csapat kapitánya lehettem, ezért örök életemben hálás leszek. Soha nem vettem ezt a felelősségteljes munkát magától értetődőnek. Természetesen a Starshoz tartozni és csapatkapitánynak lenni soha nem jelentett igazi munkát a számomra, annyi jó ember dolgozik a klubnál.

Megszámlálhatatlan emlékem származik csak attól, hogy Marty Turco csapattársa voltam. Csuda egy pali! Ketten együtt voltunk veterán vezetői a csapatnak. Marty számtalan értelemben pont az ellentétem. Ő mindig extrovertált volt, én inkább csendes. Beszélt helyettem is. Nagyon jó csapatot alkottunk. A legtöbb kapus különc. Számosan közülük babonásak, ragaszkodnak bizonyos meccs előtti rituálékhoz. Némelyikük teljesen kiborul, ha hozzáérsz a felszereléséhez, másokhoz meccsnapon szólni sem lehet. És hasonló dolgok. De Marty a skála másik végén helyezkedett el. Meccsek előtt teljesen megőrült, de vicces módon. Ha csináltunk valamit, ő tízszer úgy akarta csinálni.

Volt egy játék, bemelegítésképp játszottuk. Elég hülye játék volt. Azt hiszem, donkeyballnak (kb. csacsilabdának) hívtuk. Egészen biztosan ez volt a neve. Alapvetően a foci és a röplabda keveréke volt. E játék során számtalan ütközés történt, agyrázkódások, törött lábujjak. Egyszer valakinek kiesett egy foga, amikor szájba verték. Kegyetlen és buta dolog volt. Egyszer Detroitban voltunk, szokás szerint donkeyballoztunk, hogy bemelegítsünk. Nem árt tudni, hogy nagyon fontos meccs előtt álltunk, mert a Detroit ellen nem igazán ment akkor a játék, különösen idegenben nem. Szóval éppen donkey ballal melegítettünk be, és mindenkit elkapott a hév. Amikor befejeztük, Marty a csúcson pörgött. Azt játszotta, hogy lepattan a falról. Amikor befejeztük a játékot, és futottunk vissza az aulán át az öltöző felé, néztem, ahogy Marty teljes sebességgel sprintel, azzal a szándékkal, hogy nekiugorjon az ajtófélfának. Olyan magasra emelkedett, hogy alig hittem, és teljes erőből lefejelte a falat. Akkorát csattant, amekkorát még életemben nem hallottam. És nem, a mai napig fogalmam sincs, miért csinálta ezt. De ilyen volt.

Úgy zuhant a padlóra, mint egy tonna tégla, a fejéből elkezdett ömleni a vér. Az egész padló véres volt, az öltöző úgy nézett ki, mint valami bűnügyi helyszín. Vegyes érzések kavarogtak bennem. Őszintén szólva nem tudtam, hogy mit gondoljak. Egyrészt eléggé aggódtam, arra gondoltam: ?Atyaég! Remélem, Marty nem halt meg.? Másrészt viszont össze kellett szorítanom a számat, hogy ne fetrengjek a röhögéstől, hogy: ?Atyaég! Mekkora idióta!? Később kiderült, hogy minden rendben. Ki kellett tömni gézzel a fejvédőjét, de be tudott melegíteni. Olyan volt, mintha egy múmiának lövöldöznénk kapura. A korongbedobás előtt bement az öltözőbe, hogy összevarrják a fejét. És ezt kapják ki: nyertünk! A Joe Louis Arenában. Martyval, aki összefoltozott fejjel headbangelt utána.

Az egyik oka annak, amiért annyira szerencsésnek érzem magam, hogy karrierem legnagyobb részét a Starsszal tölthettem, az, hogy ez az egyik legkiválóbb klub az NHL-ben. Olyan emberek dolgoznak ott, felelnek a jégen kívüli dolgokért, hogy a játékosok többsége nagyon szívesen játszik Dallasban. Les Jackson, a GM helyettese már akkor a csapatnak dolgozott, amikor az még Minnesotában volt. Szeret a színfalak mögött maradni, de nagyon fontos része van a csapat sikereiben. Hihetetlen szeme van a tehetségekhez, nagy szerepe volt abban, hogy a nálunk nagyobb csapatok ellen is sikerrel vehettük fel a versenyt. Végigkísérte a karrieremet, megannyi funkcióban. És soha nem kért semmit. Az ilyen emberek érdemlik a legtöbbet. Nagyra becsülöm mindazt, amit értem tett.

Az edzéseken dolgozó stábnak is sokat köszönhetek. Ezek a srácok elképesztő mennyiségű munkaórát dolgoznak, ide-oda hurcibálják a nedves és büdös felszerelésünket, és mindeközben egy pillanatra sem tűnik el a hatalmas mosoly az arcukról. Úgy végzik a munkájukat, hogy nekünk csak fel kell mennünk a jégre, és játszani ezt a roppant szórakoztató játékot, amit imádunk. Megközelítőleg sem értékeljük őket annyira, amennyire megérdemelnék. Fontos részei ők annak, amit csinálunk.

Mindig hálás leszek a szurkolóinknak, akik segítettek, hogy megteremtsük a hoki kultúráját Texasban. A Stars szurkolóinak minden okuk megvan, hogy szeressék a hokit. Annyira, de annyira szerettem volna nekik elvinni a Stanley Kupát. Sajnos nem ezt dobta a gép, de mindig büszke leszek arra, amit elértünk együtt.

A testem már jelezte az elmúlt években, hogy közel a sztori vége. Amikor felkeltem reggelente, azzal is szenvedtem, hogy zoknit tudjak húzni. Hosszú ideig nem törődtem ezekkel a dolgokkal, mert pontosan tudtam, hogy mit jelentenek. Azt hiszem, még mindig tudnék játszani, de ezzel a sebességgel többé már nem tudom tartani a lépést. Hihetetlen, hogy mennyit változott ahhoz képest, amikor én elkezdtem a ligában játszani. De annyit mondhatok, lehet, hogy a testem megkopott, de a szenvedélyem csöppet sem.

Tudják, ha visszagondolok a karrieremre, akkor elhomályosul, hogy mennyi időt töltöttem a jégen. A gólok és a rekordok elhomályosítják az emlékezetemet. De arra mindig emlékezni fogok, mennyit nevettünk a csapattársaimmal, miközben azt a játékot játszhattuk, amit szeretünk.

Végső soron az életedet leginkább azok az emberek határozzák meg, akikkel körülveszed magad. Egymillió év alatt sem gondoltam volna, hogy annyira szerencsés leszek, hogy a hőseimtől tanulhatom meg, hogyan kell jégkorongozni. Azt kívánom, bárcsak ne lenne mindennek ennyire gyorsan vége. Most, hogy visszavonulok, rendkívül hálás vagyok minden lehetőségért, ami számomra megadatott, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki magamból karrierem során.

És azért is, hogy gyerekként nem lett belőlem műkorcsolyázó.