Meghalt Bobby Hull

Az NHL történetének egyik legrettegettebb gólvágója 84 éves volt.

A legendás játékos halálhírét Hull egykori csapata, a Chicago Blackhawks jelentette be hétfőn délután. A klub által kiadott közleményben így méltatták az egykori szélsőt: “Bobby Hull 1957 és 1972 között a franchise legnagyobb szupersztárja volt. Hull azon játékosok elitcsoportjába tartozik, akik történelmi hatást gyakoroltak klubunkra. Hull segített a Blackhawksnak megnyerni az 1961-es Stanley Kupát, és számtalan feledhetetlen emléket szerzett szurkolóinknak, akiket imádott. Chicagóiak generációit kápráztatta el Bobby lövőereje, korcsolyázó-képessége, technikája, hajlított ütője és az a vezérszerepe, amelynek esszenciája mai napig franchise-rekordot jelentő 604 gólt eredményezett.”

A Golden Jet becenévre hallgató fenomén 1939. január 3-án született az Ontario állambeli Point Anne-ben, egy kisvárosban, Torontótól mintegy 120 mérföldre északkeletre. Ő volt az ötödik gyermek egy 11 tagú családban, amelynek tagja volt testvére, Dennis Hull is, aki később csapattársa lett Chicagóban. Már ötéves korában ütőt fogott a kezébe, és még csak 11 volt, amikor felkeltette a Chicago vezető játékosmegfigyelőjének, Bob Wilsonnak a figyelmét. Wildon megegyezett Hull édesapjával, ennek köszönhetően három évvel később Hull már a Chicago junior B-csapatában játszott az Ontario állambeli Hespelerben. Négy farmegyüttesnél is megfordult, majd az Ontario Hockey Association St. Catharines csapatában kezdett el igazából érvényesülni, mielőtt 1957-ben, 18 évesen, a New York Rangers elleni előszezon-mérkőzésre behívták a Black Hawkshoz (nem elírás, akkoriban még két szóban írták a csapat nevét.)

Az 1957/58-as szezonban mutatkozott be az NHL-ben, 70 mérkőzésen szerzett 47 ponttal (13 gól, 34 assziszt), amivel az első helyen végzett az újoncok listáján. Egy évvel később már 50 egység (18 gól, 32 assziszt) került a neve mellé ugyanennyi mérkőzésen, de ami sokkal fontosabb, hogy sikerült a rájátszásba juttatnia azt a Chicagót, amely előtte zsinórban ötször maradt le a playoffról és tizenegyszer az utolsó 12 évben. Hull a harmadik szezonjában rúgta rá az ajtót végérvényesen a ligára, amikor 39 góljával és 81 pontjával mindkét kategóriában az első helyen végzett. Innentől kezdve pedig nem volt megállás: egy évvel később, 1961-ben 33 évnyi böjtöt követően Stanley Kupa-győzelemhez segítette a Chicagót, miközben ipari mennyiségben gyártotta a gólokat. 1960 és 1970 között kétszer volt MVP, hétszer gólkirály, négyszer ütött legalább 50 gólt, miközben a teljes évtizedet tekintve a félszázas határt csak Bernie Geoffrion tudta elérni rajta kívül, és ő is csak egyszer. 1966-ban 54 góllal beállította az idényrekordot, három esztendővel később 58-cal új NHL-csúcsot állított fel. Ezen számok mellett szinte eltörpül, hogy tízszer is bekerült az év csapatába mint a legjobb balszélső.

1971-ben ismét döntőbe vezette csapatát, de ott egy hét meccsig húzódó párbajban végül fejet kellett hajtania a Montreal ellen. 1972-ben még egyszer megrázta magát: ötödször lőtt félszáz gólt egy szezonban, ami azt jelentette, hogy 1972 nyarára az NHL történetében 11-szer sikerült valakinek elérnie az 50 gólos határt, ebből pedig ötször a Golden Jetnek. Ekkorra már mindenki elkönyvelte, hogy képes lehet megdönteni Gordie Howe hihetetlennek tartott 786 gólos rekordját, ám az egész világot megdöbbentette, amikot átigazolt az ellenlábas kalózligába, a WHA-ba (World Hockey Association). Hull 10 éves szerződést kötött a Winnipeg Jetsszel, ahol ugyanolyan eredményes tudott lenni, mint a Hawksban. Első két szezonjában 51 és 53 gólt szerzett, majd az 1974/75-ös idényben két svéddel kiegészülve összeállt az Ulf Nilsson, Anders Hedberg, Bobby Hull sor, aminek eredményeképpen 78 mérkőzésen 77 gólt szerzett.

A WHA-ban begyűjtött három bajnoki címet, lőtt 303 gólt, majd amikor a liga 1979-ben összeomlott, a Winnipeg három másik csapattal együtt átlépett az NHL-be. Az akkor 41 éves Hull még a Winnipeggel tartott, majd elcserélték a Hartfordba, ahol 9 meccs erejéig még Gordie Howe csapattársa is lehetett. Hull teljesen kihagyta az 1980/81-es szezont, majd 1981 őszén a Rangersszel edzőtáborozott, de öt előszezonbeli mérkőzés után végleg visszavonult. NHL-pályafutását 1063 mérkőzésen lőtt 610 góllal és 1170 ponttal fejezte be, amihez a playoffban még hozzácsapott 62 gólt és 129 pontot 119 összecsapáson. Háromszor kapta meg az Art Ross-trófeát, kétszer az MVP-elismerést, egyszer pedig a legsportszerűbb sztárnak járó Lady Byng-emlékkupát. 1983-ban a Blackhawks visszavonultatta Hull 9-es mezszámát, és még ugyanezen évben beiktatták a Hockey Hall of Fame-be. Michael Jordan és Stan Mikita után 2011-ben szobrot kapott a United Center előtt, amire csak annyit mondott: “Vitathatatlanul életem legnagyobb estéje és megtiszteltetése.”

Utolsó nagy elismerését 2017-ben kapta, amikor az NHL centenáriumi ünnepségén fiával, a szintén a Hockey Hall of Fame-tag Brett Hull-lal együtt bekerült a liga történetének 100 legnagyobb játékosa közé. Ők voltak az egyetlen apa-fia páros a listán, és együtt jelentek meg Los Angelesben az ünnepségen, ahol a fia, Brett csak ennyit mondott: “Ez volt a legkirályabb dolog az életemben, hogy az apámmal együtt részt vehettem ezen az ünnepségen. Ez valami egészen különleges volt – mint ő maga.”