Az eredményesség kulcsa a magyar jégkorongban
A közös célok eléréséért évtizedes tabukat kell ledönteni, a sportág összes szereplőjének gondolkodását át kell alakítani.
A Magyar Jégkorong Szövetség idén tavasszal fogadta el új hosszú távú ? 2032-ig tartó ? stratégiáját, amely négy pillérre épül. A fenntarthatóság kérdéskörét Sipos Levente főtitkár elemezte, az utánpótlásról Dabasi Balázs írt Don MacAdam fejlesztési igazgató közreműködésével, most Fodor Ádám kommunikációs vezető, a stratégiaalkotás projektmenedzsere dolgozatát közöljük az eredményességről.
???
Az MJSZ hosszú távú stratégiája kapcsán korábban elmondtuk: a fenntarthatóság gazdasági kérdés, amelynek sikere a számviteli stabilitásban érhető tetten, és nagymértékben azon múlik, hogy a nulladik és negyedik pillérnek is tekinthető népszerűség milyen alapot szolgáltat mindehhez. Erre a fenntarthatóságra épül az utánpótlás, és ha ennek folyamatai sikeressé váltak, akkor stabil alapokon nyugodhat a soron következő pillér: a sportszakmai eredményesség.
Szem előtt kell tartanunk, hogy az eredményesség nem végcél, ez csupán a harmadik a pillérek között, és alapja a negyediknek, a népszerűségnek, míg végső soron a népszerűség teremtheti meg a fenntarthatóság alapjait. A négy pillér spirálszerűen erősíti egymást, egyiket sem szabad elhanyagolni a másik kárára, mert azzal a rendszer sérül egészében. A cél pedig a jól működő szisztéma, mert ez a stabilitás és a sikeres jégkorong alapja és sportágunk végterméke.
Jelen írás témája az eredményesség pillér, amelynek definiálása nem egyszerű. Az eredményesség mást jelent egy utánpótlás-játékosnak, edzőnek vagy szülőnek, és mást egy profi klubvezetőnek vagy a válogatott szurkolójának. Érdemes az utánpótlás eredményeit leválasztani minderről, ott korosztályonként más és más a fealadat, aki ezt a területet szeretné jobban megérteni, annak ajánljuk Géczi Gábor könyvét.
A stratégiai eredményesség pillér az, ahol az utánpótlást követően különválik az amatőr és a profi sport. A sportág legfőbb kihívását jól szemlélteti Lubics Szilvia példája. Ő extrém maratonfutó, a chilei Atacama sivatag vagy a kaliforniai Death Valley 50 Celsius-fokjában vesz részt 250 kilométeres versenyeken, és végez az élmezőnyben, illetve Spartathlonokat nyer. Bizonyára mindenki számára egyértelmű, hogy ez mekkora sportteljesítmény. Ugyanakkor kevés dologban lehet összemérni Lubics Szilvia produkcióját egy profi jégkorongcsapatéval. Mindkettő kiemelkedő, és ha csak sportszakmai alapon néznénk a dolgokat, elvileg megérdemelné Lubics Szilvia is, hogy évente sok milliárd forinttal támogassák pályafutását, hiszen olyan dolgot csinál, ami világszinten kimagasló. Ehhez képest azonban főállásban fogorvosként dolgozik, és maga finanszírozza versenyeit, tehát kiemelkedő teljesítménye dacára gyakorlatilag amatőr sportoló.
Mindeközben a látványcsapatsportágak játékosai fizetést kapnak, hogy azt csinálják, ami korábban szimpla testmozgás volt számukra. A különbség a kettő tömegeket megmozgató ereje között rejlik. Egy egyéni állóképességi sport kevesebb embert érdekel, ugyanakkor tömegeket mozgat meg a profi jégkorongmérkőzés. Legalábbis elvileg. A gyakorlatban azonban Lubics Szilviának több követője van a közösségi médiában, mint bárkinek a magyar jégkorongból, és az összes hazai látványcsapatsport összes klubja között is a 13. helyre lenne jó ezekkel a számokkal. Ennek alapján felmerülhet bárkiben: ilyen népszerűségi mutatók mellett miért költünk több milliárdnyi közpénzt az egyik sportra, és miért nulla forintot a másikra. Finanszírozhatná a testmozgását mindenki saját maga. A felvetés persze elvi természetű, és szét is feszítené a kérdés megválaszolása jelen dolgozat kereteit.
Azt ugyanakkor általános tanulságként rögzíteni kell: elvileg NEM azért működik kiemelkedő költségvetéssel a jégkorong, mert nagyobb teljesítmény lekorcsolyázni meccsenként 7-8 kilométert, vagy a kékről kilőni a felső sarkot, hanem azért, mert egy csapatsportág jó esetben tömegeket megmozgató szórakoztatóipari termék, míg 250 kilométer lefutása egy sivatagban nem az.
A stratégia eredményesség pillére tehát kizárólag arról szól, hogy profi szinten mit kell tenni ahhoz, hogy a stratégia mentén elvégzett sikeres utánpótlásmunka ? a második pillér ? után a profik között is eredményes legyen a sport. Ha definiálni akarjuk, hogy mi az eredményesség, akkor azt kell mondani, hogy olyan sportszakmai szemmel mért eredményeket tudjunk felmutatni, amelyek alapot tudnak képezni a jégkorong népszerűségéhez.
Ahhoz, hogy megértsük ezt a területet, magunk mögött kell hagyni az utánpótlás magasztos céljait. A profi fizetést kap, eredményeket várnak el tőle, ez a munkája. Ez a terület a piaci fenntarthatóság sarokköve. Ugyanakkor nem koherens a terület. Az eredményesség 3 szinten azonosítható, a női és a férfi válogatott szereplése, a külföldi topligákban játszó játékosok/csapatok száma és eredményei, valamint a csapatok és a hazai liga minősége. A három területben közös, hogy az utánpótlás sikere nélkül nem fejlődőképes, és eredményességük a népszerűség alapja. De mindegyik területen más minősül eredménynek, miként más és más eszközök kellenek az eredményesség eléréséhez is. Az eredményesség pillér sajátja, hogy a célok szem előtt tartásával folyamatos rugalmasságot és állandó felülvizsgálatot igényel a következő 11 évben is, talán jobban, mint bármelyik másik területen.
Válogatottak
A válogatottak kapcsán a világon mindenhol annyi a szövetségek dolga, hogy a sportágban meglévő jól működő folyamatok végén kikerülő legjobbakat beválogassák a soron következő versenyre, és a válogatott programon keresztül ott sikeresen szerepeltessék. Magyarországon minden sportágat a válogatott alapján mérnek meg, ami a jégkorongban hatványozottan így van, ezért nekünk, a szövetségnek kell a válogatott sikerességét elősegítő külön programokat üzemeltetnünk. A sportban való jelentős állami szerepvállalás egyik kiemelt oka a válogatottak sikerességével kapcsolatos elvárás. Ennek a nehézsége az, hogy kevés direkt eszköz áll rendelkezésünkre. Akkor jó egy ország válogatottja, ha az összes pillér jól működik együtt, ez jól működő rendszert ad, amiben a válogatott maga csak a cseresznye a hab tetején.
A sportág szekerét évtizedeken át a válogatott húzta, Szapporo és Krakkó nélkül aligha lenne a jégkorong közmegítélése olyan pozitív, amilyen most is. Ma viszont több mint 100 egyesületben több mint 9000 játékos alkotja a sportágat, és nem egy-két tucatnyi klub ezer körüli sportolója. Minden klubnak be kell állnia tolni a szekeret, hiszen a válogatott egyedül nem fogja tudni húzni azt.
A válogatott szereplése évi 15-20 meccsre korlátozódik, szemben a klubok által lejátszott mérkőzések tömkelegével. Ráadásul nehéz definiálni, hogy mit jelent a siker a válogatott esetében. Kizárólag az nem is lehet az eredményesség mérőszáma, hogy hányadik helyen végeztünk éppen egy világbajnokságon, ugyanis ez nagyban függ tőlünk független külső körülményektől, amelyek a reális helyzetértékelést csorbítják. Ha feljutunk az A csoportba, mindenki hajlamos a hurráoptimizmusra, míg ha csak 5. helyen végzünk a divízió 1/A-ban, akkor apokalipszist emlegetnek. Ezért a sikert ennél konkrétabban kell megfogalmazni, és konkrétabb, a napi munkavégzésre levezethető operatív célokat és akciókat kell meghatározni.
Végső soron a válogatottak esetében nem lehet más a cél, mint nemzetközi szinten minél több győzelem, és olyan mérkőzések, amelyek méltóak az emberek figyelmére és elismerésére. A remélt stabil A csoportos részvétel csak hosszú távú cél. Ehhez kellenek a kézzel fogható, napi munkavégzésre lebontható folyamatok.
Női válogatott
A női válogatott sikerei felhelyezték a sportpalettára a női jégkorongot is. Ez amiatt is örvendetes, mert például kézilabdában vagy vízilabdában a női szakág is kiemelkedően sikeres és népszerű. Sokkal könnyebb egy sportágat úgy népszerűsíteni, gazdaságilag fenntartani, ha a férfi és női szakág is nemzetközi mércével mérve sikeres és ismert. Globálisan nő a női sportban rejlő erő: a fenntarthatóság és a népszerűség alapja, hogy ne csak a férfiak, hanem a nők is örömüket leljék egy adott sportban. Ennek hatásai messze túlmutatnak a játékosszámon vagy a sportszakmai sikeren. Egy jégkorongozó hölgy szívesebben fog később meccsre járni nézőként, könnyebben viszi jégkorongozni a gyermekét, vagy lesz a sportágat támogató cégvezető.
A magyar női jégkorong nagyon magas szinten van jelenleg, magasabban, mint amire a konkurens országok körülményeivel összevetve reálisnak tűnne. Fontos, hogy a siker folytonossága megmaradjon, hiszen a sikeresség folyamatossága a szponzori és szurkolói igények kielégítése miatt létszükséglet.
Nincs előre leírt sikerrecept a témában, a szövetség és a női klubok közös érdeke, hogy keressék a megoldási lehetőségeket, amelyek hatékonyan tudnak hozzájárulni a hölgyek világélvonalban tartásához. A női jégkorong eredményességének lételeme a válogatott sikereinek kontinuitása, ez jelenleg a szakág ismertségének és fenntarthatóságának sarokköve. A stratégiában célként ennek a sikerességnek a kontinuitását jelöltük meg. Szükséges a fiatal tehetségek felfedezése és kiemelkedő képzése, erre az állami akadémiák rendszere nyújthat jó alapot. Ugyanakkor szükséges a játékosok magas szintű felnőtt versenyeztetése is, mert csak így garantálható a sikeresség folytonossága.
Ennek érdekében jelenlegi ismereteink szerint a legjobbak külföldre jutását kell támogatni, elsősorban a tengerentúli ligák tűnnek ebből a szempontból jó fejlesztő lehetőségnek. Ehhez a meglévő támogatási programok fejlesztése is indokolt. Emellett folyamatosan keresni kell a nagyobb kihívásokat a magyar klubok számára is.
Férfi válogatott
Egy közelmúltbeli szponzori kutatásból tudjuk, hogy a magyar sportrajongók kevesebb mint 20 százaléka érdeklődik a jégkorong iránt, és ennek a 20 százaléknak a jelentős része is csak a férfi válogatottat követi. Ma a magyarországi jégkorong megítélése szinte teljes egészében azon múlik, hogy a férfi válogatott milyen sikeres egy adott világversenyen. Óriási a túlsúlya a férfi válogatott sikereinek, ezért az eredményesség pillér egyik legfőbb célja, hogy olyan alapokat teremtsen a népszerűségnek, amely csökkenti ezt a kitettséget.
A férfi válogatott sikerességét rengeteg olyan kockázat befolyásolja, melyekre nincs ráhatásunk. Egy vb-n 5 meccs van, a formaidőzítés, a sérülések, vagy az, hogy hány topligás játékos tud csatlakozni a riválisokhoz vagy hozzánk, mind közvetlenül befolyásolják, hogy a sportágra hogyan tekintenek itthon legalább egy évig. Ahhoz, hogy a férfi válogatott sikeres legyen, és versenyben legyen az A csoporba jutásért állandó jelleggel, több olyan játékos kell, akik képesek a divízió 1/A szintjén kiemelkedően teljesíteni. Hogy mennyire fokozódik a verseny, azt jól mutatja, hogy hiába volt Kazahsztánban ott az NHL-sztár Anze Kopitar és három másik KHL-es szlovén játékos, mégsem tudtak feljutni. Reális esélyünk nekünk is akkor lesz, ha van 10-15 olyan játékosunk, akik a top 8 ligában játszanak a világon. Jelenleg két ilyen jégkorongozónk van, akik ráadásul a legutóbbi alkalmakkor nem is tudták segíteni nemzeti együttesünket. Természetesen csodák ettől függetlenül is történhetnek, de a csodára várni kell, és vagy megtörténik, vagy nem, a realitáson pedig lehet javítani.
Külföld
A fentiekből az is következik: az eredményesség célja, hogy a legmagasabb szinten versenyezzenek a legjobbjaink, és minél többen. Itt sincs kész sikerrecept, folyamatosan vizsgálni kell a lehetőséget, hogy hogyan lehet a legtöbb játékost a leghatékonyabban versenyeztetni a topligákban. Ennek lehet módja magyar klubok külföldi versenyeztetése, vagy magyar felnőtt játékosok külföldi szereplésének támogatása. A potenciális játékosok száma és a költség-haszon elemzés fogja kijelölni időről időre a legoptimálisabb versenyeztetési formát.
Az ugyanakkor biztosan látszik, hogy szükséges a kiemelkedő magyar játékosoknak a világ legjobb helyein játszani, és ott sikereket elérni, ők lesznek a húzónevek a válogatottban és a népszerűségben egyaránt. A szlovén jégkorong példája lebeghet előttünk, ahol a játékosok olyan minőségi képzést kapnak, hogy megállják a helyüket légiósként bárhol Európában. Miután szűkösek az anyagi lehetőségeik, és a fiatalok folyamatosan szorítják ki az idősebbeket, aki a jégkorongból akar megélni, annak külföldön kell sikeresnek lennie. Egy kétmilliós ország piaca nem tud mindenkit az általa vágyott szinten eltartani.
Kérdésként merülhet fel, hogy játsszon-e magyar játékos külföldön alacsonyabb szinten, vagy inkább jöjjön haza. Ez a magyar labdarúgásban és más sportágakban is dilemma. A sportág egészének érdekeit figyelembe véve az biztos, hogy légiósként állandó küzdelemre van kényszerítve a játékos a csapatba kerülésért, ráadásul többet kell nyújtania, mint hazai riválisainak, mivel neki biztosan nincs bérelt helye. Az más-más típusú kihívás, amikor egy játékos félgőzzel is kiemelkedik egy bajnokságból, vagy azt érzi, hogy minden ellenfél legalább olyan jó, mint ő. Az pedig tény, hogy a finn másodosztályból szerencsével és sok munkával fel lehet kerülni az első osztályú Liiga csapataiba, de az Erste Liga egyelőre nem ígéretes előszobája egy lényegesen magasabbra sorolt bajnokságnak.
Ahhoz, hogy világszínvonalú válogatottunk legyen, a játékosoknak is világszínvonalú helyeken kell játszaniuk. Jelenleg a külföldi karrierhez már fiatal korban ki kell kerülni, ez sok veszélyt és nehézséget tartogat. A problémák legegyszerűbb feloldása az lehetne, ha a magyar felnőttcsapatokból is reális esélyük lenne a játékosoknak a nemzetközi karrierre. Sofron István és Kóger Dániel volt az utolsó olyan felnőtt játékosunk, aki magyar csapatból tudott külföldre igazolni, és legalább zsinórban 3 évet el tudott tölteni légiósként. A hátvédek között Szélig Viktor volt az utolsó ilyen másfél évtizeddel ezelőtt.
A dilemmát úgy lehet feloldani, hogy minden játékosnak ott kell játszania, ahol a legtöbb kihívással szembesül, és ahol a legtöbbet tud fejlődni, legyen az külföld vagy belföld. Ha pedig elérte a legjobbját, új szintre kell lépnie, különben megreked. Ezt a folyamatot kell szövetségi szinten támogatni és segíteni. Segíteni kell a játékosokat a nemzetközi karrierben, mert enélkül a magyar jégkorong szintlépése elképzelhetetlen. Erre ki kell dolgozni egy olyan projektet, amelynek kézzel fogható és időről időre számszerűsíthető-visszamérhető eredményei vannak.
Erste Liga
A stratégiaalkotás során megkérdezett szakértők, klubvezetők között egyetértés volt abban, hogy általánosságban a magyar játékosok bére elemelkedett a világpiaci ártól, és a velük azonos ? vagy magasabb! ? tudású légiósokét is megelőzi. Miután a légiósok száma korlátozott, ezért a kiemelkedő magyarok feljebb tudják srófolni a játékospiac árait. A gond önmagában véve nem ezzel van, hanem azzal, hogy a klubok költségvetése a folyamatot nem tudja lekövetni. A probléma igazi mélysége abból fakad, hogy bár a játékosok fizetési igénye nő, ezzel párhuzamosan a klubok nem állítanak elő több pénzben kifejezhető értéket. Hiába lő egy játékos több gólt és kér több fizetést, ha a néző és követőszám, az erre alapított piaci bevétel ? és egyéb központi forrás ? nem nő, akkor egyszerűen nincs miből többet adni. Ugyanazt a tortát kell évről évre újraszeletelni, miközben mindenki többet kérne belőle.
Nem egyedi jelenség a miénk, az egész európai sportmodell az abba vetett hit miatt haldoklik, hogy lehet mindenért többet fizetni, mert nőnek a bevételek. Hasonló dillemmával szembesültek a Szuperligát alapító futballklubok. A Barcelona és a Real Madrid már nehezen tud a jelenlegi versenyrendszerével nagyobb érdeklődést elérni, a bevételeket nem képes érdemben növelni, csak a kiadásokon tud faragni, a koronavírus-járvány ezt a problémát hozta a felszínre. Velük szemben nekünk jelentős tartalékaink vannak még az elérhető népszerűség terén, hiszen az elmúlt évtizedekben a nézők száma nem befolyásolta érdemben és közvetlenül a klubok anyagi ehetőségeit, így gazdaságilag nem voltak motiváltak arra, hogy a nézők kiszolgálására fókuszáljanak. A stagnáló költségvetés jelentette kihívást és állandó kötöttséget csak a piaci bevételek drasztikus növelésével lehetne legyőzni, ez viszont közérdeklődés, azaz nézők nélkül nem fog menni.
Le kell számolni azzal a több évtizedes gondolattal, hogy ha győztes csapatunk lesz, vagy ha magas színvonalon játszunk, akkor telt ház is lesz. Ilyen logikával mérve a jégkorong a 80-as években volt a csúcson, hiszen rendszeres telt házak voltak a Kisstadionban. Rövid távon néhány meccs vagy néhány szezon erejéig ez igaz lehet ma is, de óva inthet minket bármelyik sportág vagy nagycsapat példája, amely a saját bajnokságát kinőve egyeduralkodó lett. A Győr vagy a Veszprém kézilabda-mérkőzései is telt házasak a Bajnokok Ligájában, de a hazai bajnokságbeliek látogatottsága messze elmarad ettől. Önmagában a színvonal azoknak fontos, akik értenek hozzá, vagy a sportág szereplői, és nem azoknak, akik laikusként tévednek ki életük első meccsére. Ők szórakozni akarnak, izgalmas küzdelmet látni, drámát átélni. A stratégiai kérdőívet kitöltő rajongóink 92 százaléka szerint jó az Erste Liga színvonala, így valószínűleg nem ez a kevés néző oka.
Érdemes tisztában lenni a rajongóink igényeivel. A szurkoló emocionálisan kötődik a klubjához, neki a győzelem a legfontosabb, és a csapattal való azonosulás. A néző ezzel szemben szórakozni akar, és jó élményeket gyűjteni. Egy piaci körülmények között működő ligában átlagosan előbbiek adják a klubok táborának 20 százalékát, utóbbiak a 80 százalékát. A két igény kiszolgálásának egyetlen közös halmaza van: ez az izgalmas, kiegyenlített mérkőzés. A sport legnagyobb értéke minden más szórakoztatóipari termékhez képest, hogy kiszámíthatatlan és izgalmas. Ha ennek nem felelünk meg, az azt jelenti, hogy nem eladható, amit csinálunk. Márpedig profi sportról beszélünk, ami a gazdaság és a szórakoztatóipar része, közérdeklődés nélkül okafogyott a puszta létünk is.
Ezért a liga kapcsán az egyértelmű eredményességi cél a minél kiegyenlítettebb mezőny és az ebből fakadó izgalmak. Az Erste Liga újraszabályozása önálló akciót kíván, melynek kidolgozása a klubok bevonásával már folyamatban van, és terveink szerint a 2022/23-as szezonra életbe lép. Megoldást kell találni arra a problémára, hogy hogyan teremtsünk kiszámítható életpályát a játékosoknak, és hogy miként kapjanak méltó fizetést a fiatalok. A klubok cserébe kapják meg a játékosoktól az ezzel arányos teljesítményt, de ne kelljen attól tartaniuk, hogy a befektetett munka elvész, mert a legjobbjaikat rögtön elviszi egy nagyobb egyesület. Az egyik legfontosabb, hogy a klubok által kifizethető bértömeg ne nőjjön túl az anyagi lehetőségeiken, mert az fizetésképtelenséget és így fenntarthatatlanságot eredményez. Be kell vezetni egy olyan rendszert, amelyben kiegyensúlyozzuk a meglévő különbségeket a csapatok között, ez fogja garantálni az izgalmat, ez érdekli az embereket. Zárt ligánk van, ahová csak meghatározott kritériumok teljesítése esetén lehet bekerülni, nem kell megküzdenünk az évről évre alacsonyabb szintről feljutók kiegyenlítettséget megbontó hatásával. Rajtunk múlik, hogy mi magunk teremtsük meg egy olyan izgalmas liga feltételeit, ahol reális az esély, hogy a ligautolsó elverje a ligaelsőt, és nincs olyan mérkőzés, amire sportfogadó oldalakon nem lehet fogadni, olyan mértékben egyértelmű a végkimenetel.
A liga esetében jelentős termékfejlesztése van szükség, ami akkor lesz eredményes, ha izgalmas és kiszámíthatatlan a versengés. Ilyen körülmények között lesz alapja a népszerűségnek, és ilyen körülmények között fognak a játékosok is fejlődni. Ennek érdekében felül kell vizsgálni mindent, ami erre hatással bír, a sorsolást, a lebonyolítást, a játéknapokat, a csapatok összeállításának szabályait.
Eredményesség nélkül nem fog tudni a sportág előrelépni, ez kell az utánpótlás pillér továbbviteléhez, és ez a népszerűség alapja is. A válogatottak kiemelkedő eredményei kulcsfontosságúak, ez van a kirakatban, ez fogja tovább erősíteni és fenntartani a sportág hazai pozícióját. Ez rövid távon kizárólag úgy garantálható, hogy a legjobbjaink külföldön játszanak, mind utánpótlás-, mind felnőttszinten. Középtávon elérhető lehet az a cél, hogy az akadémiák minőségi képzése és nemzetközi versenyzése okán már hazai klubok is alkalmasak lesznek a külföldihez hasonló minőségi képzésre. A kulcs az, hogy hosszú távon az Erste Ligának is el kell jutnia arra a szintre, hogy a legjobb játékosok kiemelkedő teljesítménnyel komoly nemzetközi karrierre képesek ebből a mezőnyéből indulva is.
A fentiek alapján a magyar jégkorong sikerességének előfeltétele a liga fejlesztése a bevételek és a színvonal területén. Mindkét terület nulladik lépése az erőviszonyok kiegyenlítése. A legjobb az lenne mindenkinek, ha minden mérkőzés hosszabbításban dőlne el, a rájátszásbeli párharcok pedig 7 meccsesek lennének. Ilyen körülmények között kell 120 százalékot nyújtani a játékosnak, az edzőnek, ebben fejlődik mindenki, ez érdekli a nézőket is. Ennek megvalósítása hiányában okafogyott bármilyen próbálkozás a népszerűség pillér kapcsán.
Fel kell ismernünk, hogy a koronavírus-járvány rengeteg olyan társadalmi és gazdasági folyamatot gyorsított fel, amelyek miatt árral szemben úszik jelenleg a sportág. Előfordulhat, hogy az állandó központi támogatásba vetett álmunk egyik napról a másikra szertefoszlik, és a rideg pénzpiaci valóság közepén találhatjuk magunkat, ahol a globális szórakoztatóipar összes vívmányával kell megharcolnunk a nézők idejéért és pénzéért. Bár senki nem gondolta volna néhány évtizeddel ezelőtt, hogy például a hagyományos cirkusz vagy a nyomtatott napilapok eltűnnek, jelenleg ezek a végnapjaikat élik. A 30 év alattiak egyáltalán nem néznek tévét, miközben a vlogok vagy a twitchadások milliós megtekintéssel bírnak. A Z generáció fogyasztói szokásai gyökeresen eltérnek minden korábbitól. Egyáltalán nem irreális a feltételezés, hogy néhány évtizeden belül a fiatalokat teljesen hidegen hagyja majd a mai értelemben vett profisport, és NFL vagy foci-vb-döntő helyett egy esportmérkőzés lesz a legnézettebb esemény világszinten. Az evolúció folyamán mindig azok a fajok maradtak fenn, amelyek leggyorsabban tudtak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Nincs ez másképp a piacgazdaság részét képező szórakoztatóiparban sem, márpedig mi ide tartozunk.
Jelenleg a sportágak népszerűségi listáján a 10. helyen áll itthon a jégkorong, tehát a relatív pozíciónk nem túl jó. Oliver Kahn, a Bayern München GM-je mondta: a legfőbb riválisuk nem a Borussia Dortmund, hanem a Netflix. Nincs ez másképp a magyar jégkorongban sem. A klubok, a szövetség és a játékvezetők nem ellenségek, hanem szövetségesek és csapattársak, akiknek együtt kell dolgozniuk a sportág érdekében. Az ősi rivális nem ellenség, akit bármilyen eszközzel le kell győzni, hanem szövetséges a nézők figyelméért folytatott harcban.
A stratégia nem csodaszer, hanem útmutató a nemzetközi és hazai tendenciák és szaktudás alapján, amely azt kutatja, hogy hogyan tudunk túlélni és alkalmazkodni a körülményekhez. De semmit nem ér, ha a sportág összes érintettjének gondolkodását nem alakítja át. A közös célok elérésért évtizedes tabukat kell ledönteni, baráti kapcsolatok ellenére konfliktusokat felvállalni, értelmes érvekkel folytatott viták mentén folyamatokat új alapokra helyezni. A stratégia ilyen körülmények között született, több mint 150 ember véleményét felhasználva. A szintetizáló folyamat jegyében minden érintettnek meg kell vívnia a harcot a közvetlen környezetével. A feladat egyszerű: mindenkinek fel kell adnia a rövid távú egyéni érdekeit a közösen kialakított hosszú távú közös célok érdekében, különben bukásra vagyunk ítélve. Ahogy Al Pacino mondta a Minden héten háború című filmben: ?Vagy túléljük ezt a harcot egy csapatként ? vagy odaveszünk egyenként.?
