Bettman továbbra sem látja az olimpia értelmét

Az NHL-komisszárnak több dologban igaza van.

Sokszor kritizáltuk már az NHL mindenható urát, aki új gazdasági alapokra helyezte a ligát, és mindezt kíméletlen eszközökkel érte el. E cikkünkben igyekszünk elmagyarázni, mit miért mond az idén 67 éves főkommiszár.

A Toronto Sun beszámolója szerint Gary Bettman legutóbb más hangot ütött meg, mint eddig. A korábban sokszor buldogként viselkedő elnök ezúttal a béketeremtő szerepében jelent meg. Eleve jóval lazább szerelésben állt az emelvényre, mint szokott, a nyakkendő is elmaradt: ?A korábbi években az volt az elsődleges célunk, hogy mindenki számára hasznos változtatásokat léptessünk életbe annak érdekében, hogy a játék fejlődhessen. Azt gondolom, továbbra is vannak dolgok, amelyeken javítanunk kell, de ezekért rövid távon semmiképpen sem áldoznánk be a munkabékét.?

Bettman álláspontja érthető, hiszen jóformán mindent elért, ami a tulajdonosok számára kedvező: 2005-ben bevezették a fizetési plafont, majd a játékosok bérére költhető összeget csökkentették 57%-ról 50%-ra. Ez jelentős veszteség a hokisták számára, hiszen a plafon előtti időszakban a csapatok bevételeik 75%-át költötték rájuk. Jellemző adat, hogy az 1999/2000-es szezonban a legjobban fizetett játékos az amerikai major sportágakban Shaquille O?Neal volt évi 17,1 millió dollárral, akit Joey Belle (baseball) követett 11,9 millióval, Troy Aikman (NFL) 10,75 millióval, Jaromír Jágr lemaradása minimális volt a maga 10,4 milliójával. Mindez az előttünk álló szezonban a következőképpen fest: az NBA-ben Russell Westbrook a legjobban fizetett játékos 41 millió dollárral, az MLB-ben Mike Trout 35,5 millióval, az NFL-ben Russell Wilson 35 millióval jön, míg az NHL-ben Connor McDavid fizetése mindössze 12,5 millió dollár. Mindezt úgy kell elképzelni, hogy ezen időszak alatt a liga bevételei szerény becslések szerint is megkétszereződtek: 2000-ben még 1,8 milliárd dollárt kaszált, az előttünk álló szezonban 81,5 millió a bérkeret, ebből könnyedén kiszámolható, hogy 5 milliárd dolláros bevétellel számolnak.

Nemcsak a fizetések nem emelkedtek, bevezették a zálog intézményét is. Annak érdekében, hogy a játékosok részesedése ne haladja meg az 50%-ot, minden fizetésből visszatartanak 10-15%-ot, amit a szezon végén akkor kapnak meg, ha a bevételek ennek megfelelően alakulnak. Jellemzően nem úgy alakulnak, de erről Bettman más véleményen van: ?A zálog intézményét széles körű félreértés övezi, és a jelenlegi tárgyalások erről is folynak. Van egy mechanizmus, ami miatt ilyen nagy a mértéke.? Ebben a ligaelnöknek igaza van. Ezt a csatát a játékosok a fizetési plafonnal és az 50%-os részesedés elfogadásával veszítették el. A kollektív szerződésben ugyan rögzítették, hogy a játékosok évente 5%-os mértékig kérhetik a plafon emelését, a jelenlegi rendszerben mégis hiába élnek a jogukkal, leginkább a menedzsereknek tesznek jót vele, hiszen csak a plafon elméleti összege emelkedik, a tényleges bérük jottányit sem. Mivel a részesedésük nem haladhatja meg az 50%-ot, ezért ha a fizetési plafon elszakad a tényleges bevételektől, a zálog mértéke automatikusan magasabb lesz.

A játékosoknak időbe telt, mire megértették a rendszer működését, nem véletlen, hogy idén már csak 0,5%-kal emelkedett a bérkeret. Ahhoz, hogy a zálog mértékét elfogadható szintre (4-5%-ra) lehessen csökkenteni, a plafon összegét jó pár évre be kellene fagyasztani. Ez azzal az előnnyel is járna, hogy a nyomás a csapatok menedzsereire helyeződne, akik közül néhánynak már az idei minimális emelkedés is fejfájást okozott. A szakszervezet későn értette meg, hogy a rendszerben hol zárták el ténylegesen a csapot, éveken keresztül rossz helyen támadták a ligát.

Nem ez volt az egyetlen pont, ahol későn reagáltak. A legutóbbi kollektív szerződés során például vagy elfelejtették, vagy nem tudták elérni, hogy a bővítési díjak bekerüljenek a tortába, amelyet a tulajdonosok és a játékosok egymás között felosztanak. A liga érvelése egyszerű: a játékosok eleve nyernek plusz 22 helyet minden új csapattal, így tehát nem tarthatnak igényt további bevételre. Erről a szakszervezet ma már másként gondolkodik, de nem tehetnek semmit, a Vegas 500 millió dolláros csatlakozási díjából ugyanúgy nem láttak egy fillért sem, ahogy a Seattle 650 milliójából sem fognak, ha a csatlakozáskor a jelenleg érvényes kollektív szerződés lesz érvényben.

Az olimpia bojkottja részben szintén a játékosok naivitásának és ügyetlenségének köszönhető, hiszen egyszerűen elfelejtették belefoglalni azt a kollektív szerződésbe. Természetesnek vették, hogy a 2012-t megelőző négy olimpia után a dolog automatikussá vált. Nem vált azzá, Szocsiba még elment az NHL, Pjongcsang azonban már túl kicsi piacnak bizonyult. Bettman véleménye azóta sem változott, most a következőket nyilatkozta: ?Az olimpia kapcsán továbbra is azt gondolom, hogy hihetetlen mértékben megtöri a szezonunkat, és számunkra semmiféle előnnyel nem jár. Ezt nemcsak pénzügyi értelemben gondolom. A liga népszerűsítése szempontjából és semmilyen más szempontból sem kaptunk semmit az elmúlt 5 olimpiából, amin részt vettünk. Ezzel szemben kiváló szezont zártunk 2018-ban, amikor nem mentünk Pjongcsangba. Szóval amíg valaki ki nem találja, hogy ne jelentsen ez törést, vagy hogy megérje számunkra megszakítani a szezont, addig ezen a döntésünkön nincs okunk változtatni.?

Erre lehet azt mondani, hogy a liga szívtelen elnökét nem érdeklik a játékosok és a nézők, de így aligha kerülünk közelebb a megoldáshoz. Lehetne Bettman nagyvonalúbb? Persze. Ugyanakkor az álláspontja racionális: a tulajdonosok legnagyobb értéke a játékos, aki ha elmegy az olimpiára, akkor nem neki termel pénzt, ellenben a testi épségét kockáztatja. Erre nem az az adekvát válasz, hogy a ligaelnök eltekinthetne a tulajdonosok üzleti érdekeitől, hiszen őt azért fizetik, hogy ezeket minél inkább képviselje. Meglehet, hogy igazságtalan módon, ám üzletileg teljesen racionális okokból, a játékosok (és a nézők) ismét csak harapófogóba kerültek, ugyanis egyedül a NOB tehetne arról, hogy az NHL-nek megérje az olimpiai részvétel, de az hallani sem akar erről.

Bettman tehát teljes joggal lehet elégedett, és elnöksége ideje alatt első alkalommal léphet fel a “munkabéke élharcosaként”. A játékosok ezzel szemben nehéz helyzetben vannak, az alkupozícióik nem jók, a számukra legfájóbb pontokban, mint a zálog vagy az olimpiai részvétel, nem lehet áttörést elérni anélkül, hogy az egész rendszert ne borítanák fel, ami viszont könnyen lehet, hogy több kárt okoz, mint amennyi hasznot hajt. Ennek azért van jelentősége, mert szeptember 15-ig kell dönteniük arról, hogy jövőre felmondják-e az egyébként 2022-ig érvényes kollektív szerződést. A harcias álláspontnak is megvannak a kockázatai. Bettman az elsőként idézett mondatában utalt rá, hogy vannak pontok, amiken szíve szerint változtatna, csak nem minden áron.

A felek egyelőre annyit mondanak, hogy a tárgyalások hangneme pozitív és konstruktív. Ám ha ez megváltozik, akkor a tulajdonosok is előállhatnak a maguk kívánságlistájával, amelyen további, a játékosok számára igen fájó pontok szerepelnek. Szóba kerülhet a szerződések maximális hosszának lerövidítése, az 50%-os részarány további csökkentése, de akár a garantált szerződés intézményének megszüntetése is. Ez utóbbi azt jelentené, hogy az NFL-hez hasonlóan egy szerződés bármikor felmondható lenne a csapatok részéről, ha a játékos nem az elvártak szerint teljesít, vagy bármilyen más okból, szemben a jelenlegi gyakorlattal, amikor a ezeken utólag nem lehet változtatni, a játékosnak a megállapodásban szereplő összeget akkor is ki kell fizetni, ha időközben hosszú távra lesérül.

A szakszervezet tehát nincs könnyű helyzetben. A tárgyalások a héten folytatódnak, ami azt is jelenti, hogy ha esetleg a játékosok élnek a 2020-as kilépési jogukkal, ezt már annak reményében teszik, hogy 2020 őszéig meg tudják kötni a következő kollektív szerződést. De az is lehet, hogy végül meghosszabbítják a jelenlegit további néhány évvel. Egyelőre tehát minden irányban minden út nyitva van, és bármerre indulnak el végül a felek, még onnan is ezerfelé vezetnek elágazások.