Az általános igazgatók a hajukat tépik az NHL-ben

Keltsetek fel szeptember 3-án, válaszolta egy játékosügynök arra a kérdésre, hogy mire számít az RFA-piacon.

Mindenki a másikra vár az NHL-ben, hosszú ideje nem történik semmi, noha a szezon elejéig még sok mindennek kellene történnie. Legutóbb az eddig winnipegi Patrik Laine nyilatkozott, aki jelenleg Turkuban készül a következő  szezonjára. A finn még nem tudja, milyen szezon elé néz, hol fog játszani. Nem akármilyen játékosról beszélünk. Az elmúlt éve ugyan pocsék volt, de az első ötben van, akik a legerősebben mutatkoztak be az NHL-ben. Első három éve alatt 110 gólt lőtt, ennél többre csak Alekszandr Ovecskin (133), Nyikita Kucserov (120), Connor McDavid (112), John Tavares (112) és Auston Matthews (111) volt képes a liga történetében. A jólértesültek szerint a klub el sem kezdte a tárgyalásokat vele. Nem ő az egyetlen ilyen a korosztályából. Az NHL-ben kiváló játékosok hada várja, hogy milyen második kontraktust kötnek velük hároméves újoncszerződésük letelte után: Mitch Marner (94 pont), Brayden Point (92), Mikko Rantanen (87), Matthew Tkachuk (77), Kyle Connor (66), Mathew Barzal (62), Brock Boeser (56) is ilyen. Lainéval együtt ez a nyolc játékos közel 600 pontot hozott össze, ennyi sorsa lóg a levegőben.

Ez valóban korszakváltást jelent az NHL-ben. Nem a szokásos üzleti rafinériáról van szó. A csapatok főnökei nem tudják, hogyan fizethetnék ki a pénzt, amit a játékosok érnek. Részint azért, mert három szezon 18-21 éves kor között édeskevés, hogy meg lehessen mondani, hosszabb távon mennyit ér egy jérkorongozó. Részint azért, mert az egész bérstruktúra úgy épült fel, hogy a második szerződésben még nem kell nagy összegeket fizetni, az majd csak az UFA-státust elérteknek jár. E szerződések megkötésekor még nem számoltak azzal, hogy forradalmi változások következnek be, így a legtöbb csapatnál nincs annyi forrás, amennyi a fiatalok igényeinek megfelelne.

Nemcsak alulról záródik az olló, hanem felülről is. Miután a játékosok megelégelték, hogy a fizetésük 10-15%-a elmegy zálogra, vagyis ezt az összeget csak virtuálisan kapják meg, ennek logikus következménye volt, hogy csökkenteni kellett a plafon emelkedésének mértékét. És ez csak az idei évfolyam. Jövőre hasonló kaliberű hokisoknak jár le a szerződése, tehát a helyzet évről évre fenntarthatatlanabb lesz. Nem beszélve azokról a klubokról, amelyek 30 év feletti játékosokkal kötöttek lukratív szerződéseket. Róluk a The Score állított össze egy impozáns listát nemrégiben. Ők évekre foglyaik lesznek ezeknek az  elbaltázott döntéseknek.

A helyzet abszurd. Mindenki az okokat keresi. Azt a pontot, amikor ezek a fiatalok egyszer csak elkezdtek nagy pénzeket keresni. Egyesek Leon Draisaitl szerződését említik, akivel az Edmonton Oilers 2017-ben, 22 évesen kötött 8 szezonos, évi 8,5 millió dollár értékű második szerződést. Mások a Torontót hibáztatják, amely előbb William Nylanderrel kötött hatéves, évi 7,5 milliót fizető szerződést, majd Auston Matthewszal hosszabbított öt évre, évi 11,65 millió dollár értékben. Megint mások a Buffalót okolják, mondván, az észak-amerikai klub 2018-ban 8 évre szerződtette Jack Eichelt évi 10 millióért. Mindegyik álláspont mögött komoly érvek vannak, de azt is látni kell, hogy önmagában egyik megállapodás sem nevezhető irracionálisnak. Matthews és Eichel vállán egy egész franchise nyugszik, Nylander ls Draisaitl is első soros csatárok bármilyen csapatban. A gondot az jelenti, hogy a fizetési plafon szorításában a klubok nem fizethetnek annyit, amennyit ezek a jégkorongozók megérdemelnek.

A Toronto a fizetési konstrukcióval is zavarba hozta versenytársait. Jóllehet a kanadai fővárosban kemények az adózási feltételek, a klub az egyik leggazdagabb az egész világon. Bolond lenne nem kihasználni, hogy számolatlanul ömlik a pénz a kasszába. Nylander összesen 45 milliós szerződéséből közel 25-öt fizetnek ki aláíráspénzként, az első két évben 21 milliót kap kézhez. Auston Matthews szerződése 58 millió dollárról szól, 54,5 milliót kap bónuszként, ami védi őt mindenféle lockouttal szemben. Nagyon kevés helyen engedhetnek meg maguknak hasonló rugalmasságot, ami további határokat jelent a klubok számára.

A helyzetet jól érzékelteti a The Athletic minap megjelent cikke. Megszólaltattak GM-eket és ügynököket is, és a következő válaszokat kapták arra a kérdésre, hogy mennyire egyedi ez a jelenlegi helyzet: ?Soha nem láttunk még hasonlót.? ?Gyűlölöm ezt a türelemjátékot.? ?Hihetetlen ez az egész. A tét minden évben csak nő a fizetési plafon miatt. A jelenlegi kollektív szerződés keretei között ez minden csapatot érint. Minden hosszú távú szerződést kötő játékost. És ami a lényeg, ez minden csapatot utol fog érni.? ?Van egyfajta én nem akarok elsőként szerződni érzés. Rantanen Marnerre vár, Marner Rantanenre. És hát most még semmi sem sürgős.?

Lehet, hogy ma még semmi sem sürgős, de alig egy hónap van hátra az edzőtáborok kezdetéig, ami szimbolikus dátumnak is tekinthető. Rantanennel a hírek szerint még fel sem vette a kapcsolatot a Colorado Avalanche, ez pszichológiailag romboló hatású. Legjobban ezt William Nylander esete mutatja, aki tavaly teljes mellszélességgel beleállt a bérvitába, kihagyta a szezon első harmadát, aztán öt perccel a decemberi igazolási határidő előtt küldte el a szerződés aláírt változatát a liga központjába. Majd mindezek után élete legrosszabb szezonját produkálta, így később azt a tanácsot adta Matthewsnak és Marnernek, hogy mindenképp az edzőtábor előtt írjanak alá.

Marnerrel ez biztosan nem fog megtörténni, hiszen a klub keze meg van kötve. Vele legkorábban október másodikán állapodhatnak meg, ha sérültlistára tették David Clarksont és Nathan Hortont. Márpedig Marner tűnik a legnagyobb halnak, az ő szerződése iránymutató lehet mindenki más számára. Ha ez nem lenne elég, több vezető szerint a szakszervezet kimondottan arra biztatja a játékosokat, hogy várjanak ki az utolsó pillanatig, mert ezzel tudják felsrófolni a bérüket. A játékosok érdekvédelmi szervezete jelentős vereségeket szenvedett el a múltban Gary Bettmantől, de most itt lehet az ideje a visszavágásnak. A kollektív szerződés 2022-ben jár le, de a felek már 2020-ban felmondhatják. Ebbéli szándékukról már szeptemberben nyilatkozniuk kell, előbb a ligának, a hónap közepén a szakszervezetnek. A kollektív szerződés rendelkezik arról is, hogy a liga jövedelmeinek mekkora része fordítható a játékosok bérezésére. A legutóbbi részleges lockout eredményeként csökkent a részesedés 57%-ról 50%-ra. Minden jel arra mutat, hogy itt az ideje elgondolkodni azon, fenntartható-e ez az arány.

A Toronto Sunban jelent meg ezzel kapcsolatban egy érdekes adat: 15 évvel ezelőtt Peter Forsberg volt a liga legjobban fizetett játékosa, évi 11 milliós fizetéssel. Ma Connor McDavid az, évi 12,5 millióval. Ugyanezen időszak alatt a Toronto Maple Leafs piaci értéke 265 millió dollárról 1,4 milliárdra nőtt. Miközben a többi major sport sztárjai gigászi összegeket keresnek, az NHL-ben “aprópénzért” játszanak a legnagyobbak, ez a sportág népszerűségét is alapvető mértékben befolyásolja Észak-Amerikában.

Totális patthelyzet van tehát. Senki sem mozdul, miközben mindenki azt igyekszik közvetíteni, hogy nagyon nyugodt, de biztosak lehetünk benne, hogy a felek mindkét oldalon rettenetesen idegesek és frusztráltak. Alig várják, hogy történjen valami. Az említett Rantanen 22 évesen 87 pontos szezont produkált. Egy játékosok ügyeit képviselő szakember erre mondta azt az Athletic újságírójának, hogy keltsetek fel szeptember 3-án, érzékeltetve: várakozásai szerint addig semmi sem fog történni. Mivel mindenki számára teljesen új a helyzet, az sem világos, hogy a munka ünnepe (az USA-ban ez szeptember 2.) után mi és mikor fog történni.