A fizetési plafon sem ad egyenlő esélyt a kluboknak

 

A zálog csökkenésével párhuzamosan növekednek a ténylegesen kifizetett bérköltségek az NHL-ben. Meg is mutatjuk, hogy mennyivel.

A világ legerősebb bajnokságában a 2004/05-ös lockout után vezették be a fizetési plafon intézményét, amiért egy teljes szezont sem voltak restek beáldozni. Jól mutatja a liga pénzügyi sikerességét, hogy 2005-ben 39 millió dollárról indult a salary cap, a következő, 2019/20-as szezonban pedig már 81,5 millióból gazdálkodhat egy csapat.

Annak érdekében, hogy a klubok ne költhessenek felelőtlenül, a játékosok előre meghatározott arányban részesedhetnek a bevételekből. Ez kezdetben 57% volt, de a 2012-es újabb lockout óta már csak 50%. Mint már több ízben kifejtettük, ennek elszámolása az üzleti év végén történik, addig a játékosok fizetésének egy részét visszatartják a klubok escrow-ként, zálogként. Az előző szezonban a zálog értéke a fizetések 11,5%-a volt. Vagyis hiába keresett egy hokis papíron évi 10 millió dollárt, ténylegesen csak 8,85 milliót kapott adózás előtt. Ez érthető módon régóta szívfájdalmuk a játékosoknak, de eddig nem találtak fogást a rendszeren.

Egészen az idei nyárig, amikor meglehetősen drasztikusan csökkentették a jövő évi fizetési plafon emelkedését a várakozásokhoz képest. A képlet pofonegyszerű: mivel a plafon az elmúlt években nagyobb tempóban emelkedett, mint a pénzügyi eredmények, ez magas szinten tartotta a zálog mértékét. Ha visszafogjuk a salary cap növekedésének ütemét, akkor egyértelmű, hogy a zálog csökkenni fog. Persze ez így is fájdalmas lehet néhány sztárjátékosnak. A szerződés előtt álló Artyemij Panarin például biztosan jobban örülne az eredetileg várt 83 millió dolláros plafonnak, mint a 81,5 milliósnak, de a hokisok összességében jobban járnak, hiszen közelíteni fog a névleges bérük a valóshoz. Más kérdés, hogy a klubok egy része most vakarhatja a fejét.

Ebből a szempontból a liga két részre osztható: vannak az anyagilag nagyon sikeres klubok (mint a Toronto vagy Rangers), ahol a plafon megakadályozza, hogy annyi pénzt költsenek játékosokra, amennyit ténylegesen tudnának. Más csapatok, amelyek kevésbé jövedelmező piacokon működnek, nincsenek ennyire szerencsés helyzetben, nekik a plafon ahhoz kell, hogy lépést tudjanak tartani a tehetősebbekkel, miáltal a lehető legkompetitívebb maradhat az NHL.

A pontos pénzügyi részletek természetesen nem ismertek, de egyes becslések szerint a liga csapatainak harmada tartozik az utóbbi a kategóriába. Számukra a plafon szerényebb mértékű emelkedése és a zálog ebből következően kisebb összege egyúttal azt is jelenti, hogy a névleges és a valódi bérköltség közelebb kerül egymáshoz. Jonathan Willis a The Athletic hasábjain becsülte meg, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján mekkora lehet a tényleges differencia a bérköltségekben 10, öt és nulla százalékos zálog esetén.

salaryescrow

Fontos látni, hogy a szerződések tulajdonképpen ezzel dolgoznak, tehát egy csapat nem kerülhet a fizetési plafon alá az év végén azzal érvelvén, hogy a ténylegesen kifizetett összegek nem érték el a limitet. Vagyis kettősség van a rendszerben: a bértömeget a névleges összegekkel számítják, de a ténylegesen kifizetett pénzekből levonják a zálogot. Ezt ismerte fel a szakszervezet, az NHLPA, és itt talált fogást a rendszeren.

A történet hosszabb távon többféleképpen rendezhető. Elméletileg lehetséges, de a gyakorlatban kevéssé valószínű, hogy a játékosok részesedését ismét felemelik a 60%-os szint környékére. Az életszerűbb forgatókönyv szerint a rendszer még két évig így marad, amíg nem jár le a televíziós szerződés az NHL és az NBC között. Az új kontraktus magasabb összegről fog szólni, ami megemeli a bevételeket, és ez magával hozza a fizetési plafon konstans emelkedését 2021/22-től, amihez hozzáadódik az új seattle-i csapat csatlakozásából adódó növekmény is. Végül az is lehetséges, hogy változtatnak a fizetési plafon rendszerén, és rugalmasabbá teszik azt.

Jelenleg a „kemény” fizetési plafon működik, ami alól nincs kivétel. Vannak azonban ligák, mint a baseballé vagy a kosárlabdáé, ahol a „puha” verzió érvényesül, vagyis bizonyos feltételek esetén túl lehet nőni a plafonon. Az NBA-ben ilyen történik, ha egy már a klubnál játszó játékos hosszabbításáról van szó. Ez különösen a Toronto számára lehetne érdekes, amely szinte képtelen megtartani három 21 éves, saját maga által draftolt játékosát, Auston Matthewst, Mitch Marnert és William Nylandert. A Major League Baseball (MLB) esetében minden különösebb indoklás nélkül el lehet térni a fizetési plafontól, azonban az efölötti összeg után úgynevezett luxusadót kell fizetni (akárcsak az NBA-ben). A New York Yankees például 2002 és 2016 között 15 éven át megszakítás nélkül fizette a luxusadót.

Ez azért is érdekes, mert Gary Bettman NHL-komisszár szerint az egyenlőség megtartása miatt fontos a salary cap intézménye. Ezt az érvelést több oldalról éri kritika. A már említett Toronto példája arra hívja fel a figyelmet, hogy a plafon már azelőtt képes lecsapni, hogy a csapat igazán versenyképessé tudna válni: a klub úgy is bajban van, hogy 2004 óta nem járt a rájátszás második körében. De szintén kérdéses, hogy milyen mértékben beszélhetünk egyenlőségről, amikor például az adók mértéke országról országra, azon belül pedig államról államra változik. Hogy ez mekkora probléma, azt jól érzékelteti, hogy a játékosok szerződéseivel foglalkozó egyik komoly honlap, a CapFriendly külön számításokkal modellezi, ugyanaz a fizetés mennyit ér az adók levonása után városonként.

Legutóbb William Karlsson kötött nyolcéves, számára évi 5,9 millió dollárt fizető szerződést a Vegas Golden Knightsszal. A CapFriendly szerint ebből a svéd csatár 3,75 millió dollárt kap kézhez az állami és szövetségi adók megfizetése után. Ugyanez a szerződés Torontóban 2,78, New Yorkban, Los Angelesben, Anaheimben vagy San Joséban 3 millió dollárt ér adózás után. Másképpen fogalmazva: ha Karlsson Torontóban akart volna ennyi pénzt hazavinni, ahhoz körülbelül 8 millió dolláros szerződést kellett volna kapnia. A rendszer tehát több sebből vérzik, de semmi okunk azt várni, hogy hamarosan jelentős változások következnének be, hiszen a fizetési plafon Gary Bettman életművének legfontosabb tartóoszlopa, amíg ő a főnök, addig ezen aligha változtatnak.

Ezzel együtt azonban a rendszer jól láthatóan repedezik. Az NHL kultúráját több évtizeden át meghatározta az „első a csapat” mentalitás, ami az elmúlt években kezdett megváltozni. Egyrészt a korábban a fényt kerülő, vagy legjobb esetben is csak a közhelyszótárat felmondó játékosok ma már egyre gyakrabban nyilvánítják ki őszintén a véleményüket (gondoljunk Patrik Lainéra), másrészt a lojalitás fogalma is átértelmeződik. Íratlan szabály volt, hogy a draftolt játékos a hároméves újoncszerződése után RFA-ként is marad a csapatánál, elfogadva a házi diszkontálást a bérében, és ha elérte az UFA státust (27 évesen vagy hét lejátszott szezon után), akkor szakíthat igazán nagyot. Ma már ez nem így van, a játékosok 21-22 évesen is komoly pénzeket akarnak keresni, és ennek elérése érdekében nem sok mindentől riadnak vissza. William Nylander ugye tavaly szó szerint az utolsó pillanatig kivárt, hátha még feljebb tudja srófolni a fizetését (hogy aztán élete legrosszabb szezonját produkálva megbánja az egészet). De idén Mitch Marner is nagy játszmába kezdett Kyle Dubasszal, a Toronto GM-jével, meglátjuk, megfogadja-e fiatal csapattársa tanácsát.

Egyszóval szemtanúi lehetünk egy jelentős kulturális változásnak. Miközben a fiatalok a korábbinál lényegesen nagyobb számban képesek meghatározó játékossá válni, aközben az NHLPA igyekszik visszafogni a plafon emelkedését, és ezek együtt komoly nehézségek elé állítanak bizonyos csapatokat. Ezzel szemben az alacsony költségvetésű klubok, akik okosan ki tudják használni a lehetőséget, nagyon jó játékosokat szereznek szinte bagóért. Ezek vezetnek olyan hokiszakmailag nehezen értelmezhető cserékhez, amikor a Nashville eladja a Norris-trófea-győztes P. K. Subbant két ismeretlen játékosért és két második körös draftjogért. Ha kisebb mértékben is, de hasonló helyzet: a Vegas odaadja Erik Haulát Nicolas Roy-ért, akiből a remények szerint legfeljebb kiváló negyedik soros center lehet.

A szakszervezet mostani lépése tehát egyszerre hozza kellemetlen helyzetbe a sokat költő topcsapatokat és azokat a klubokat is, amelyek számára eddig fontos volt, hogy ténylegesen ne költsenek annyit, amennyiről szerződést kötnek. Az erősen kérdéses, hogy mindez milyen hatással lesz az egyenlőségre, de múgy is egy olyan évtizeden vagyunk túl, amikor három csapat (a Chicago, a Los Angeles és a Pittsburg Penguins) is dinasztikus babérokra tört (11 Stanley Kupából 8-at szereztek meg), és a háromszor döntőbe jutó Boston sem állt ettől távol.

Cimkék:

Nem lehet hozzászólni.

   H I R D E T É S
Eseménynaptár
szeptember 29., csütörtök
EL 19:00 UTEDEB 5-2VÉGE
    • M4 SPORT
szeptember 30., péntek
EL 18:30 MISFTC 0-1VÉGE
EL 18:40 BJAFHA 6-0VÉGE
ICEHL 19:15 AVSASI 5-2VÉGE
október 1., szombat
SHL 15:15 HVJOSK 
    • SPORT 2
október 2., vasárnap
EL 16:30 BRASCC 0-1VÉGE
EL 17:00 DABFTC 2-4VÉGE
EL 17:30 FHAUTE 3-2VÉGE
ICEHL 17:30 OLLAVS 4-3 HVÉGE
EL 17:40 BJADEB 9-3VÉGE
október 4., kedd
BL 18:00 KATAVS 
október 7., péntek
EL 17:30 BRADAB 
EL 17:30 GYEDEB 
EL 17:30 SCCMIS 
EL 18:00 UTEBJA 
EL 18:30 FTCFHA 
NL 19:45 GSEZSC 
    • SPORT 2
Partnerünk
Archívum