Mesébe illő történet mesébe illő befejezéssel

Érdemes megtanulni a lényeget a St. Louis Bluestól, amely teljesen megérdemelten nyerte meg története első Stanley Kupáját.

Mindenki tudta, hogy a Bruins neki fog esni a Bluesnak a hetedik mérkőzésen, de mindenki arra számított, hogy ezt a vendégek Jordan Binningtonnal a kapuban majd kezelni tudják. Különben már az első harmadban eldőlhet minden. Ehhez képest a nyomás nem is volt olyan nagyon nagy. Mármint a statisztikák alapján: az ötödik találkozón az első 10 percben 11-2 volt a kapura lövési arány a Bostonnak, a hetediken az első 20-ban 12-4. De ez a nyomás bizonyos értelemben mégis sokkal látványosabb volt. Jórészt azért, mert a St. Louis rettentő idegesen kezdett. Egymás után adták el a korongokat, hatalmas bakik sorát követték el. Binnington viszont hozta, amiről élete végéig híres marad: egy vesztes meccs után, az NHL egyik legforróbb arénájában is megőrizte hidegvérét, és elképesztő védésekkel tartotta meccsben az övéit.

Megnyerhette volna ezt a párharcot a Blues már St. Louisban is, de hazai környezetben semmi sem sikerült a hatodikon, a Boston 5-1-re verte őket. Ezek után jött a hetedik, amikor már egyáltalán nem ők voltak az esélyesek, mi magunk is arra számítottunk, hogy a tapasztaltabb Boston hazai pályán jóval jobb lesz, mint ellenfele. A hokiban azonban gyakran túlbecsülik a rutin jelentőségét. Annak ellenére, hogy a Blues nem a harmadik döntőjét játszotta az utóbbi évtizedben ? mint a Bruins ?, de ettől még náluk is tapasztalt, nem mellesleg a világ élvonalába tartozó hokisok játszanak. Ráadásul az egész playoffban jobbak voltak idegenben, mint hazai pályán: a hetedik meccs előtt 12 túrából 9-szer tértek győztesen haza, míg az elszenvedett vereségek utáni összecsapásokon 5-0 volt a mérlegük.

A fegyelmezettség kritikus tényező volt, ezt is mindenki tudta előre. Ehhez képest már a 8. percben eljött az első Blues-hátrány, teljesen ártalmatlan szituációban lőtték ki rossz helyen a korongot. Az ötödiken is ez történt, csak egy perccel korábban. Jöhetett a Bruins félelmetes előnyös játéka, ám Binnington a helyén volt. A hetedik meccsekre nem jellemző, hogy szétfújnák azokat a játékvezetők, a St. Louis is odafigyelt a továbbiakban, amivel kihúzta ellenfele legveszélyesebb fullánkját. Nem sokkal ezt követően a másikat is hatástalanították: az első harmadban eleresztett négy kapura lövésükből kettő átment a gólvonalon. Tuukka Rask szenzációs volt, mint mindig, ám a Blues halálos pontossága ellen ezúttal ő is kevés volt.

Az NHL történetében 15 alkalommal volt a döntőben hetedik mérkőzés. A tizenöt közül mindössze egyszer született 5 gólnál több, még 1950-ben, amikor a második hosszabbításban a Red Wings legyőzte a Rangerst 4-3-ra. A legutóbbi hat hetediken nem esett négy találatnál több. 1994 óta nem volt arra példa, hogy egy döntő hetedik meccsén mindkét csapat többet üssön egynél. Annak az értéke, hogy a Blues az első harmad utáni szünetre 2-0-s vezetés mellett mehetett, felbecsülhetetlen volt.

Nem győzzük hangsúlyozni, mindez alakulhatott volna másként is. Az első 20 percben a Bruins lejátszotta a Bluest a pályáról. Nyoma sem volt semmilyen forechecknek, a bostoniak megfojtották ellenfelük hokiját. Fontos, hogy értsük, mekkora teljesítmény ez: a St. Louis játéka összességében azon alapult ebben a rájátszásban és a döntőben, hogy felvitték félpályáig a korongot, belőtték a támadóharmadba, ahol olyan nyomást gyakoroltak az ellenfélre, amelybe az rendszerint belefulladt. Ezt a játékstílust talán soha senki nem játszotta még annyira szépen, mint idén a St. Louis. A dolog azért is nagyszerű, mert az alapfeltétel semennyire sem bonyolult, ám rendkívül hasznos. Csak fel kell vinni a korongot és bejuttatni az ellenfél harmadába. Ha a presszió nem is jön össze, nagy baj nem történhet. Nos, az első húsz percben talán kétszer jutottak el a félpályáig a vendégek. Semmi nem valósult meg abból, amit elterveztek. Semmilyen elemét nem tudták érvényesíteni a taktikájuknak. A Bruins teljes mértékben uralta a játékteret, leszámítva azt a kis helyet a gólvonal mögött. A gólokat mégis a St. Louis ütötte.

A jégkorong elképesztően bonyolult játék. Az összes játékos számára négyzetcentiméterre le van bontva, hogy hol mit érdemes csinálnia, miközben az ellenfelekről is tudják, ki mire készül. Ezért roppant nehéz belenyúlni egy mérkőzésbe. Nem lehet csak úgy, meccsen belül taktikát váltani. Az NHL-ben különösen nem, hiszen idő sincs ezeket gyakorolni. A hetedik meccsen is mindenki tudta, mire számíthat a másiktól.

A St. Louis játékosai nem egy új taktikai elemmel kerekedtek felül ellenfelükön, hanem azzal a képességgel, ami a döntő előző hat meccsén inkább a Bostonnak ment jobban: belőtték a helyzeteket. Ez ellen nem volt orvosság a túloldalon. Kétség sem férhet hozzá, hogy megérdemelten nyert a Blues. Mesékbe illő a sztorijuk, akárcsak a finn válogatotté, amely a minap megnyerte világbajnokságot. A klub egész története, ahogy a csapat idei szezonja is, egyetlen kulcsszóra felfűzhető: reziliencia. A pszichológiában ez a fogalom a rugalmas ellenállási képességet jelenti. Azt, amikor az egyén ? azaz jelen esetben egy hokicsapat ? a legrosszabb fordulatok, életesemények, testi-lelki szenvedések után is extrém gyorsan képes visszanyerni legjobb formáját, és a nehézségeken továbblépve győztesen jöjjön ki a küzdelmekből.

Erről tanított valamit most nekünk a St. Louis Blues, és fontosabb, látványosabb leckét aligha várhatunk kedvenc sportágunktól.

NYUGATI FŐCSOPORT

KELETI FŐCSOPORT