Előnyben már szinte mindenki négy csatárt használ

Három év alatt a feléről csaknem a negyedére csökkent a háromcsatáros felállás aránya az NHL-ben.

A jégkorongban az egyik legjobb dolog, hogy a szemünk előtt változik és fejlődik, egy mai mérkőzés egészen másként fest, mint egy húsz évvel ezelőtti, legyen szó akár a magyar válogatottról, akár az NHL-ről. Teljesen mindegy, milyen szintű jégkorongot nézünk, a változások szemmel láthatók: láttuk eltűnni a verőembereket, megjelenni az óriási fizikummal rendelkező kapusokat, a sokat mozgó, a koronggal kivételesen jól bánó hátvédeket. A fejlődés egyik legfontosabb terepe kétségkívül az NHL, ahol olyan kiélezett a verseny, hogy minden milliméternyi előnynek óriási szerepe lehet egy-egy kulcsfontosságú pillanatban.

Az egyik legújabb fejlemény az emberelőnyös sorok összetételének változása. Korábban a fórban játszó csapat ugyanúgy állt fel, mint egyenlő létszám mellett, vagyis három csatárral és két hátvéddel. Ez ma már inkább kivétel, mint szabály, az előnyös sorok többségében egy hátvéd mellett négy csatárt küldenek a jégre, hiszen az ellenfélnek korlátozott a potenciálja a támadások építésére. Ebben sok új nincs, azonban Meghan Hall adatelemző egy twitterposztban közzétette, hogy ez mégis mit jelent a statisztikák tükrében. Az általa készített grafikonon jól látszik, hogy már a 2015/16-os szezonban is csak 49% volt a hagyományos felállás aránya az összes öt a négy elleni játékpercet tekintve, de azóta is gyors ütemben csökken, idén 28% volt.

Nagyon kivételes esetben az is előfordul, hogy a csapatok egyáltalán nem alkalmaznak hátvédet az előnyös játéknál. Ez manapság még elenyésző arányban történik meg, de érdekes lesz rá figyelni a későbbiekben. Az idei szezonban az összes emberelőnyös jégidő mindössze 0,33%-ában támadott öt csatár, főleg a Rangers és Philadelphia alkalmazza ezt sikeresen, előbbi 3, utóbbi 2 gólt szerzett, miközben más csapat egyet sem. Visszatérve a négycsatáros játékra, a mögöttünk álló szezonban 60 percre vetítve 7,4 gólt lőttek a csapatok, és csak 1,1-et kaptak, miközben három csatárral 5,2-t szereztek 0,8 ellenében.

Természetesen az is nagyon fontos szempont az előnyös sorok összetételének megválasztásánál, hogy a csapat hogy áll a meccsen belül. A vesztésre álló csapatok szívesebben alkalmazzák a négycsatáros játékot, míg az előnyben lévők a konzervatívabb struktúrát preferálják. Az is érdekes, hogy a harmadok szerint is van különbség abban, hogy egy csapat meglépi-e a hátvéd-csatár cserét: az első két játékrészben még nagyjából ugyanolyan arányban használják a negyedik csatárt, ám a harmadik harmadban valamivel szívesebben alkalmaznak két hátvédet. Mindez természetesen függ a vezetőedző által vallott filozófiától és a keret minőségétől is. Nem véletlen, hogy a Nashville alkalmazza második legtöbbet a két hátvédes formációt (az összes jégidő 57%-ában), mivel tele van nagy lövőerejű, sokat mozgó, a koronggal jól bánó bekkekkel.

A hátrányos védekezésben hasonló fejlemények egyelőre nem látszanak, a csapatok nem meglepő módon két hátvéddel és két csatárral állnak fel a jégidő 99%-ában. Hall számításai szerint az egyedüli kivételt a Detroit jelenti, amely a hátrányos védekezésben töltött idő 6%-ában három csatárral ment. Legújabban annak a lehetősége is felmerült, hogy a harmadok elején a vesztésre álló csapat egyenlő létszám mellett is megpróbálkozhatna a négycsatáros felállással. Ez főként akkor lehet hasznos, ha kifejezetten sokat és jól korcsolyázó csapatról van szó, hiszen a frissen tisztított jégből csak ebben az esetben lehet profitálni.