Így nem szabad védekeznie ötnek hat ellen

A Stanley Kupa-döntő második meccsét így veszítette el a hosszabbításban a Boston. A szakértő elmagyarázta, mi volt a hiba.

A cikk a The Athleticben jelent meg, szerzője Justin Bourne. A 36 éves kanadai szakértő játékosként az AHL-ig jutott, de karrierje után is maradt a jégkorongnál, a Toronto Marlies videóelemzője is volt. Jelenleg az előfizetéses Athletic szerzője, és egyik fő erénye, hogy belülről érti a játékot. A Bruins és a Blues második meccsének kapcsán ezt a tudását vette elő. A meccs hosszabbításban dőlt el, amikor a 4. percben késleltetett kiállításhoz jutott a Blues, amit Eric Gunnarsson révén ki is használt. Azon morfondírozott el Bourne, hogy mi ennek a speciális játékhelyzetnek a nyitja, és arra jutott: a Bostonnak akkor sem lett volna sok esélye, ha a svéd lövése kipattan.

Az öt a hat elleni játékról azt kell tudni, hogy viszonylag ritkán fordul elő, a csapatok ezért nem is sokat gyakorolják edzésen. A négy az öt elleni emberhátrányban a védekező csapat jégen lévő játékosai többnyire négyszöget formálnak, két csatár elöl igyekszik zavarni a kék vonalnál tartózkodó ellenfelek irányító munkáját, míg a hátul álló két bekk a kapu előtti területet próbálja ellenőrzés alatt tartani. Ehhez képest az öt a hat elleni játék abban különbözik, hogy a támadásban lévő csapat négy játékost is le tud küldeni mélyre, a pálya kapu környéki részére, így oda két védő kevés. Ezért a kettő-kettes formáció átalakul kettő-egy-eggyé vagy három-egyes formációvá, amikor is három játékos a kapu közvetlen előterében védekezik, és csak egy marad fent zavarni.

A konkrét helyzetről érdemes megjegyezni, hogy a Bruins játékosai fáradtabbak voltak, mint a St. Louis-iak: Torey Krug, Brandon Carlo, Charlie Coyle és Marcus Johansson már 65 másodpercet töltöttek bent, de Danton Heinen is 57-et. Ezzel szemben a Blues négy játékosa 30-37 másodperccel azelőtt kezdte aktuális cseréjét, Ivan Barbasov és Ryan O?Reilly pedig éppen csak beugrottak. Ez döntően befolyásolta a játék kimenetelét, hiszen az oxigénhiányos állapot sem a testnek, sem az agynak nem tesz jót. Bourne megjegyzi, a nézők hajlamosak alábecsülni ennek  a jelentőségét, pedig egy-egy különösen hosszúra nyúlt cserét nem egy-két shiftbe kerül kipihenni, néha rámegy az egész harmad maradéka is. Itt erről szó sem lehetett, a játékosok fejében csak a blokkolás és a korongkiütés járhatott.

De nézzük az alapszituációt. Gunnarssonnál van a korong a palánk mellett. Az egyszerű játék az lett volna, ha gyorsan továbbpasszolja a sarokba. Marcus Johansson is erre számít, ezt a passzsávot igyekszik fedezni. Gunnarsson azonban váratlant húz, elindul felfelé a pakkal.

Feltűnő, hogy a fenti felállásban egyetlen Blues-támadó sincs a Bruins védői mögött, ekkor tehát bostoni szempontból még minden rendben van. A következő másodpercet mutató képen azonban már látszanak a hibák. Barbasov a jobb szélről elindul befelé, és a túloldalon lévő St. Louis-i is lefelé tart, miközben valaki középen áll, a sarokban lévő csatár pedig ? bár nem látszik ? szintén jó mélyen van. Négyen indulnak el a kapu felé, miközben három bostoni a középső vagy felső területek valamelyikén tartózkodik. Közülük a szélen álló Johansson indul el felfelé zavarni a kék vonalon álló Gunnarsson és O?Reilly közötti passzokat. Ez az a pillanat, amikor Bourne szerint Heinennek és Coyle-nak azonnal el kellett volna indulnia lefelé.

Amikor Gunnarsson átpasszolja a korongot keresztbe O?Reillynak, Johansson továbbra is úgy cselekszik, mint az egyetlen zavaró játékos, azonban két csapattársa ebből nem olvassa le, hogy nekik mit kellene csinálniuk, és őrizetlenül hagyják a kapu előtti területet, ahol így négy Blues-csatár jut két Bruins-védőre. Heinen azonban jól láthatóan szintén kilép O?Reillyra.

Ez azért is probléma, mivel Johansson ezzel párhuzamosan joggal gondolja, hogy ő a fenti ember, így kilép Gunnarsson lövősávjából. A svéd bekk felismeri a helyzetet, és elkezd a szél felé mozogni. Vissza is kapja a korongot csapattársától, amit kapásból kapura lő.

Mint a képen is jól látszik, a Bruinsnak ebben a helyzetben elég nagy valószínűséggel befellegzett volna akkor is, ha nem megy be Gunnarsson lövése. A hátvédek figyelme megosztva, Rask jelentős takarásban, rengeteg szabad ütő a kapu közelében, ez nem ígér sok jót.

Az esetnek több tanulsága is van. Egyrészt a kiinduló probléma nem az volt, hogy Heinen és Johansson nem jutott dűlőre a tekintetben, hogy melyikük a fent védekező csatár. Ez már csak következménye volt egy hosszúra nyúlt cserének. Másrészt a hokiban legtöbbször apróságok döntenek. Az öt a hat elleni védekezés nem gyakran fordul elő, és általában nem is tart sokáig, azonban most egy ilyen szituáció dönti el a mérkőzést. Bourne arról is érdekesen értekezik, hogy mennyire különböző minőségű pihenést jelent egy hokijátékosnak a padon töltött idő, mint más sportágakban. Nem csak azért, mert alig 1-2 perc telik el két csere között, hanem mert a padon töltött időben is együtt kell élni a játékkal, figyelni a cserére lejövőket, figyelmeztetni a pályán lévőket, ha szemből, de pláne ha hátulról érkezik egy ellenfél. És nem utolsó sorban nézni a játékvezetőt, lendül-e a karja. Ha igen, akkor alig pár másodperc alatt rengeteg tennivaló akad: szólni a kapusnak, hogy sprinteljen a pad felé, esetleg az edzőnek is, mivel annyi minden történik egyszerre a pályán, korántsem biztos, hogy ő is észrevette a játékvezető mozdulatát. Majd várni, hogy esetleg a szakvezető kit jelöl ki a speciális feladat elvégzésére. Végül ? mint jelen esetben O?Reillynak ? bemenni a jégre, és a lehető legtöbbet kihozni a helyzetből. Mert a Stanley Kupa döntőjében minden alkalmat a lehető leghatékonyabban kell megragadni a gólszerzésre.