Nagyon jó nézni ezt a fergeteges Fehérvárt

A magyar EBEL-csapat négy év után jutott ismét rájátszásba, így indokolt tennünk néhány észrevételt.

A vasárnapi játéknapon a szezonban immár harmadszor aratott mind a három erős külföldi bajnokságban szereplő magyar csapat rendes játékidős győzelmet. A MAC Újbuda a hullámvölgyéből kikászálódva simán intézte el az MSHK Zilinát, az Extraliga 7. helyére előrelépő DVTK Jegesmedvék negyedszer is verték közvetlen riválisukat, a HC Nove Zámkyt. A legértékesebb sikert ugyanakkor a Fehérvár AV19 mondhatta magáénak, hiszen a Red Bull Salzburg elleni 6-3-as diadal azt jelentette, hogy három szűk esztendőt követően ismét a felsőházban töltheti a gárda az EBEL-középszakaszt, ami egyúttal értelemszerűen rájátszást ér. Hogy ezt éppen a liga leggazdagabb klubja ellen tudta bebiztosítani a csapat ? amely előzőleg három nagy arányú vereséget mért rá az idény során ?, az külön öröm, és hab a tortán, hogy a történet egy fergeteges, 5-1-es utolsó harmaddal lett kerek. Ez a Salzburg elődöntőt játszott nemrégiben a Bajnokok Ligájában, és mindent beleadott vasárnap is, teljes erőből hajtott. Ilyen hőfokú, keménységű és hangulatú mérkőzést nem minden nap nyer meg magyar csapat.

A Volán 2007-ben csatlakozott az EBEL-hez. Az első két évben nem termett számára sok babér, harmadik nekifutásra jött össze először a negyeddöntő. Ezt még háromszor tudta megismételni: 2012-ben, 2014-ben és 2015-ben. A legjobb négy közé eddig egyszer sem jutott be a Fehérvár. Ehhez talán 2012-ben állt a legközelebb, amikor a középszakaszban harmadikként végzett, így ellenfelet is választhatott. A párharcból azonban a rutinosabb Olimpija Ljubljana jött ki győztesen, annak ellenére, hogy a mieink az első és a harmadik összecsapást is óriási fölénnyel nyerték. Emlékezetes még a Vienna Capitals elleni 2015-ös negyeddöntő is, amikor a Fehérvár 2-0-s meccselőnyre tett szert, ám a következő négy találkozót a bécsiek húzták be, miközben kettőt közülük csak hosszabbításban tudtak eltenni. Erre objektív mérce nyilván nincs, de eddig talán az volt minden idők legerősebb Volánja, Engstranddal és Rajnával a kapuban, Boivinnal és Wehrsszel a védelemben, a pont/meccs fölött teljesítő Sarauerrel, a nagyszerű Frank Banhammel, az élete szezonját produkáló Kovács Csabával, az egyaránt megbízható Bartalissal, Sikorcinnal, Benkkel, Magosi Bálinttal. És ne feledjük: ezek után következett Krakkó, és vele az újabb feljutás az A csoportba.

A 2015-ös menetelés tükrében senki sem számíthatott arra, ami mégis bekövetkezett: mégpedig a Volán EBEL-történetének leghosszabb hullámvölgyére. Előzőleg egyszer sem fordult elő, hogy háromszor egymás után ne jöjjön össze a rájátszás, és olyan sem a nyitó szezont leszámítva, hogy ligautolsóként végezzen csapatunk, az alsóházi középszakaszban mindössze két győzelmet aratva, a bajnokságtól búcsúzó Olimpija Ljubljanától is két vereséget szenvedve. 2017-ben ez történt. Ma már tudjuk: az volt a mélypont, innen csak felfelé vezethetett az út. A kapaszkodás fontos állomásaként tavaly egy meccsen múlott a playoff az alsóházból indulva ? ezen a későbbi bajnok Bolzano sajnos egyértelművé tette, hogy melyik a jobb csapat ?, majd következhetett 2018/19, és az alapszakasz végén a hatodik hely, amelyet egy hősies januárral sikerült elérni. Bónusz: azt az EHC Linzet tudta maga mögé utasítani a Volán a nagy különversenyben, amely 2007 óta minden évben rájátszásba jutott, ezalatt csak kétszer volt kénytelen beérni a negyeddöntővel, míg 2012-ben meg is nyerte a bajnokságot.

A szezon előtti esélylatolgatásokkor nemigen sorolták a Fehérvárt a várható favoritok közé. Bernd Freimüller, a bennfentes információiról és pikírt meglátásairól ismert osztrák szakíró még november végén is arról értekezett, hogy a mérkőzésszámok emelkedésével elfáradhat, összeomolhat a magyar gárda. Akik vele együtt így gondolkodtak, azok arra alapoztak, hogy a fehérvári légiósok legnagyobb része harminc évnél idősebb volt, illetve arra, hogy Mac Carruth, aki egy szezonnal korábban a bécsi Jean-Philippe Lamoreaux mögött a liga második legjobb átlagát hozta, az idén jóval nagyobb terhelésnek volt kitéve ? végül mindössze két meccsen nem ő védett az alapszakaszban ?, ezért nem is bírta megismételni kivételes hatékonyságát.

A pesszimisták azonban tévedtek, a csapat fantasztikus teljesítményt nyújtva cáfolt rá várakozásaikra. A viszonylag jó kezdést követően egy nagyobb hullámvölgyből is ki tudott lábalni (szeptember 30. és október 26. között 8 mérkőzésből csak egyet sikerült megnyernie), majd a közepesnek mondható november után hozott egy csodás decembert (7 győzelem, 2 vereség) és egy fantasztikus év elejét, 9 meccses pontszerző sorozattal, közte 7 diadallal. Vagyis épp a legsűrűbb időszakban, amikor gyakran kellett hetente három találkozón helytállni, akkor ment a Volán a legjobban. Ezen belül nemegyszer úgy, hogy az utolsó harmadban fordítva szerezte meg a pontokat. Miként azt a Salzburg elleni csatában is tette, eliminálva ezzel a freimülleri megközelítést.

Hogy minek volt mindez köszönhető, azzal kapcsolatban szakmai típusú észrevételeink természetesen nincsenek, ehhez nem értünk, az ilyesmi nem kenyerünk. Maradunk a szemlélődő szurkoló nézőpontja mellett.

Először is mi azt láttuk, hogy úgy játszik a Volán ? legalábbis decembertől ?, ahogy azt a legszebb időszakaiban tette az évek során. Folyamatosan száz százalékon, extázisban, lelkesen, odaadóan. Úgy, hogy bármikor el lehetett hinni róla ? amikor hátrányban volt, akkor is ?: képes ellenfelei fölé kerekedni. Nem voltak elveszett korongok, lefutott párharcok, csak egy olyan csapat a jégen, amelynek tagjai minden körülmények között teljes erőbedobással küzdenek.

Hannu Järvenpää vezetőedző munkáját végképp nem tisztünk megítélni, de annyit elmondhatunk: amit érzékeltünk belőle, az végtelenül rokonszenves. Visszafogottságát, halk szavúságát, optimizmusát, szelíd humorát, intelligenciáját, mindig nagyra értékeltük, és igencsak örvendünk annak, hogy ez most eredményességgel is párosult. Annak külön is, hogy talán egyetlen vereség után sem nevezte a kudarc okának azt, hogy bár minden rendben ki volt találva, a játékosok nem tartották be a taktikai utasításokat. Ehelyett többes számot használt, vállalta a személyes felelősséget, elhelyezte a bukást a megfelelő polcon, és elmondta, miként képzeli a továbblépést.

Mac Carruthról már szóltunk. Ha csak a százalékokat nézzük, az amerikai valóban nem hozta azt, amit tavaly. De miért ne néznénk ehelyett a tendenciát? Azt, hogy a decemberi és a januári sikerekben mekkora szerepe volt? Vagy hogy a győztes meccseket tekintve 23 darabbal zárt, ami a második legtöbb, a 24-gyel rendelkező klagenfurti Lars Haugen mögött és a 22-ig jutott capitalses Lamoreaux előtt. Ez is beszédes adat, nem vitás.

Az idei légiósok zömét leigazolásuk bejelentésekor mi sem láttuk sem elég fiataloknak, sem elég meggyőzőeknek. Kétségtelen, hogy nem is vágták ki a rezet mindannyian, és nincs már ott mindegyikük a Volán keretében. Ezzel együtt többen hozták az elvárhatót vagy felülteljesítettek, Jonathan Hartytól Eric Melandon és Harri Tikkanenen át Tero Koskirantáig, vagy épp a nehezen induló, de az utolsó két hónapra nagy formába lendülő szlovén Anze Kuraltig. Külön meg kell említeni Timotej Sillét. Sille Tamás kiváló technikájú és pompás fizikai adottságú fia a negyedik sorból lépett előre az elsőkbe, és csak a sajnálatos sérülése akadályozta meg abban, hogy 9+13 pontjánál többet szerezzen.

Ezzel együtt ahogy azt a Fehérvár AV19 fényesebb korszakai esetében megszoktuk ? ez Palkovics Krisztián, Ocskay Gábor, Ladányi Balázs, Vas Márton idejében is így volt ?, ismét a magyar jégkorongozók vitték a prímet a csapatban. Először is úgy néz ki, hogy EBEL-szintű klasszis hátvéddé emelkedett a saját nevelésű Szabó Dániel és a MAC-ból indult Stipsicz Bence. Előbbi 23 éves, utóbbi 22, ami nemcsak a Volán, hanem a magyar válogatott szemszögéből nézve is nagyszerű hír. Szabó bekként 7+18 pontig jutott, Stipsicz 8+11-ig, miközben mindkettejük plusz/mínusza pozitív és két számjegyű.

Ha elöl nézünk szét, mindenekelőtt Hári Jánosról kell beszélnünk. A svéd hokikultúrában cseperedett, SHL- és Liiga-tapasztalatokkal is rendelkező, kivételes tehetségű támadó az elmúlt hónapokban kihozta magából, ami benne van. A 44 meccsen 61 pont, az összesített második hely a kanadai táblázaton ebben a bajnokságban, ahol hemzsegnek az NHL-esek és az AHL-esek, egészen rendkívüli mutató. Egy másik adat: immár ő a Volán EBEL-történetének legeredményesebb játékosa egy szezonon belül, miután 1 ponttal megelőzte Ladányi Balázst, aki 2010/11-ben 54 összecsapáson jutott el 60-ig ? és a középszakasz meg a rájátszás még hátravan. De ami a leginkább impresszív, az Hári János játéka. Ha csak az utolsó két meccset nézzük: a Fehérvár csapatkapitányát követni sem igen tudták az ellenfelek védői, úgy cikázott köztük, ahogy akart. A Bolzano ellen 2+2-vel, a Salzburg ellen 1+2-vel zárt, 2 meccsen 7 pont és a célok beteljesítése ? ennél többet senki sem várhat egy C betűstől.

Szabó Dániel mellett szépen belenőtt a ligába az újvárosi születésű, de 15 éves kora óta a Volán utánpótlásában pallérozódó, jelenleg 22 esztendős Erdély Csanád is. A támadó USHL-es kalandja után két éve és tavaly is 20 pont fölött termelt már (előbb 10+13-at, majd 12+12-t), idén azonban robbantott: 40 mérkőzés, 36 pont, 17 gól, 19 assziszt. Érdemes szót ejteni az ő játékáról is, külön kiemelve a gyorsaságát és a kapu előtti harcosságát. Ez is egy újabb jó hír a válogatott számára. És ha már itt tartunk: hiába bajlódott sérülésekkel, és játszott emiatt 35 mérkőzést, 18+19 ponttal legjobb formáját idézte a Villachból visszatért Andrew Sarauer is. Ennél csak egyszer volt különb a 34 éves kanadai-magyar támadó: 2015-ben, amikor 54 alap- és középszakasz-találkozón 59 pontot termelt. Még egy dolog: bár nem tartoztak a pontgyárosok közé, rengeteg melót tettek bele a sikerbe az olyan jégkorongozók is, mint Sárpátki Tamás, Reisz Áron vagy Szita Donát, róluk sem szabad tehát megfeledkeznünk.

Hozzátartozik a fentiekhez, hogy az EBEL-ben nem ritka módon sokszor kellett nélkülöznie a csapatnak a játékosai egy részét, köztük akár a legjobbakat is. Olyanok estek ki hosszú hetekre-hónapokra Sillén, Saraueren és Kuralton túl is, mint Kóger Dániel, Sofron István, Arttu Luttinen, Eric Meland és Szabó Krisztián. A lényeg, hogy mindig volt, aki a helyükre lépjen, és aki a helyükre lépett, hozta a tőle elvárható maximumot. Úgy is, hogy sokszor kellett három sorrral játszania a gárdának, és ezt a feladatot is meg tudta oldani.

Végezetül ne menjünk el szó nélkül amellett sem, hogy a Fehérvár AV19 januárban megnyerte a Magyar Kupát is, ami ? némi leegyszerűsítéssel persze ? azt jelenti, hogy jelenleg nincs nála jobb csapat mifelénk. Az elődöntőben még nehezen sikerült legyűrni az extraligás DVTK Jegesmedvéket, aztán a döntőben valamivel könnyebben felülmúlták ? megint azzal a bizonyos utolsó harmaddal ? a szintén a szlovák bajnokságban érdekelt MAC Újbudát. Látszott ugyanakkor, hogy ez a három gárda közel azonos játékerőt képvisel (miközben nem feledkezhetünk meg a bronzmeccset diadalmaskodó Erste Liga-alapszakaszgyőztesről, az FTC-Telekomról sem), és az még inkább, hogy presztízsokokból is fontos számukra, hogy melyikük tart előrébb. Amikor az előző években a Jegesmedvék és az újbudaiak egyre erősebbek lettek, azt írtuk: az, hogy újra nem csupán egy kiemelkedő klubja van a magyar jégkorongnak, mindenkinek jót tehet. A feltörekvők mellett a korábbi egyeduralkodónak is. Szerintünk ez beigazolódott, és egyike a szezon legfontosabb tanulságainak.

Ezek után nem kerülhetjük meg a kérdést: elérhető-e idén az, amit még soha nem sikerült összehozni. Mármint a továbbjutás a negyeddöntőből. Ezt ma még nem tudhatjuk. A Graz, a Vienna, a Klagenfurt, a Bolzano és a Salzburg mind kegyetlenül jó csapatok, és akik lentről fognak érkezni, azok sem lesznek harmatosak. Ráadásul mint tudjuk: a playoff egy másik bajnokság. Ezzel együtt annyit megkockáztathatunk: a decemberi-januári Fehérvár mindenre képes lehet. Akkor, ha úgy játszik továbbra is, olyan lélekkel, energiával, összeszedettséggel, kreativitással, ahogy ebben az időszakban. Persze ennél kevesebbre nem is számítunk tőlük. A még több jöhet.