A finnek vagy az amerikaiak érnek most célba?
A junior-világbajnokság döntőjében az évtized vezető szerepe is a tét: az USA háromszor, Finnország kétszer lett világbajnok a tízes években.
A jégkorong furcsa sport, a fejlődés nem lineáris, akkor sem, ha egyre több munkát tesznek bele. Vannak, akik 18 évesen képesek felvenni a versenyt a legnagyobb szupersztárokkal. Vannak, akik ifiben akár jobban is teljesítenek náluk, aztán valahol elakadnak, hosszabb vagy rövidebb időre. Vannak, akiknek a stabil, de nem kiugró fejlődés után egyetlen szezon alatt összeáll a kép, és elkapják a fonalat. És még számtalan más verzióra is van rengeteg példa. Vegyük Eeli Tolvanent, a finn juniorválogatott legtöbbre értékelt játékosát. Ott volt a két évvel ezelőtti vb-n is, 17 évesen 6 meccsen 2 gólt és 6 pontot szerzett. A következő szezont a KHL-es Jokeritben töltötte, halomra döntve a nem akárkik által felállított újoncrekordokat a világ második legerősebb bajnokságában. Jött a karácsony és a második junior-vb, ahol 5 meccsen ért el 6 pontot. A kiugró KHL-es szezon után az átállás az NHL-re nem ment simán, az edzőtábort nem vette jól, az AHL-es Milwaukee Admiralsban 24 meccsen 4 gól és 12 pont a mérlege idén. Láttunk ennél jobbat ilyen múlt után, akkor is, ha szezon közben kapott lehetőséget a Predatorsnál, decemberben meg is lőtte élete első NHL-es gólját.
És most övetkezett a harmadik, egyben utolsó világbajnoksága az U20-asok között, ahol a csoportkör négy meccsén két asszisztot szerzett összesen. Aztán jött a Kanada elleni negyeddöntő, ahol egy másodpercig sem vezettek a finnek, mégis nyertek, mivel a rendes játékidő utolsó percében Tolvanen hátára vette a csapatot, és lényegében egymaga szerezte meg az egyenlítő találatot, még ha csak assziszt is került a neve mellé. Hat meccsen azonban továbbra sincs gólja ? a döntőnél jobb alkalmat el sem lehet képzelni, hogy megtörje a sorozatot.
Ugyanez a három vb a finn válogatott szemszögéből egészen másként fest. 2017-ben borzalmasan kezdték a csoportkört: 2-1-re kikaptak a csehektől, aztán 3-2-re a dánoktól, majd 3-1-re a svédektől. Az a szégyen esett meg a csapattal, hogy osztályozóra kényszerült Lettországgal szemben. Jukka Rautakorpi vezetőedzőt már a torna közben menesztették. Az osztályozó első meccsét éppcsak megnyerték 2-1-re. Mindezt úgy, hogy a megelőző három évben két aranyat szereztek. A 2018-as tornán eggyel tovább jutottak, de a legjobb nyolc között büntetőkkel kaptak ki a csehektől ? ez sem volt sikersztori. Idén a csoportkörben kikaptak a svédektől és az amerikaiaktól is, ám a negyeddöntőben legyőzték Kanadát, ami azt jelenti, hogy 2014 és 2016 után harmadszor játszhatnak döntőt az évtizedben. Nem mellesleg az említett két évben meg is nyerték a legfontosabb meccset, a svédeket hosszabbításban gyűrték le 3-2-re, az oroszokat három éve 4-3-ra, szintén ráadásban.
Vasárnap nem kisebb feladat vár rájuk: az USA-t kell elkapniuk az aranyért. Azt az amerikai csapatot, amely már háromszor nyert vb-t ebben az évtizedben, kétszer Kanadát, egyszer a svédeket győzte le. Nem túlzás azt állítani, hogy az utóbbi években ők diktálják a tempót a világ jégkorongjának utánpótlásában. Nincs ez másként most sem: a leggyorsabbaknál is gyorsabbak egy sebességgel, hihetetlenül jól játsszák az előnyt, betonbiztosan védekeznek hátrányban, a kapusuk pedig megbabonázta az orosz csatárokat az elődöntőben. A finnek lemaradása a speciális egységek terén a legnagyobb. Emberelőnyeiket csak 18%-ban értékesítik, míg az USA 32% közelében teljesít. Nincs még egy csapat, amely elérte volna a 30%-ot. Emberhátrányban hasonló a helyzet, az USA 92,%-ban kivédekezi a szituációkat, a finneknél ez az arány csak 77%. Cayden Primeau az oroszok elleni elődöntőben félelmetes formát mutatott. Ahogy Mike Hastings, az amerikaiak szövetségi kapitánya fogalmazott: ?Az emberhátrányos védekezés legfontosabb eleme a kapus, és most ő volt az.?
A két csapat az óév utolsó napján már játszott egymással, akkor az amerikaiak 4-1-re nyertek. Ryan Poehling, az USA legponterősebb csatára a mérkőzés után azt nyilatkozta, a sikerük titka az volt, hogy hosszabb a kispadjuk. Ez akkor igaz lehetett, a finnek csak az 54. percben tudtak betalálni, azonban nem szabad elfelejteni, hogy ők egyre jobb formába lendülnek, Svájc ellen pedig a gólzsák is kinyílt, így mára mindkét csapatban 16 játékos szerzett legalább egy pontot. Az amerikaiak játéka is erősödött, visszatért a csapat legjobbja, Jack Hughes. Tolvanenhez hasonlóan neki sincs még gólja, három meccsen három asszisztot adott. A játéka azonban nehezen redukálható a számszerűen mérhető elemekre, fantasztikus látni, ahogy 17 évesen is mennyire domináns tud lenni a két évvel idősebbek között.
A nagy meccs előtt rendezik a broncsatát, amelyen Svájc és Oroszország méri össze erejét. A svájciak motiváltságához nem férhet kétség, hiszen ők első és ez ideig utolsó érmüket 1998-ban szerezték, akkor is bronz jutott nekik. A finnek elleni produkció kapcsán azonban felmerül a kérdés, hogy nem volt-e sok ez a nagy menetelés ennek a csapatnak, hiszen bő egy hét alatt játszottak a csehekkel, a kanadaiakkal, az oroszokkal, a svédekkel és a finnekkel is, és péntekre mintha már kicsit kipukkadtak volna. A túloldalon az a nagy kérdés, hogy az oroszok mennyire tudják összeszedni magukat az egy nappal korábbi vereségből. Mondani sem kell, papíron ők a meccs esélyesei.
