Olyan nincs, hogy a finnek nem csinálnak semmit

Saku Koivu, a legendás finn center amellett, hogy nevelőegyesülete, a TPS Turku tulajdonosa, immár a játékosok fejlesztéséért is felel.

Saku Koivu 19 szezont húzott le az NHL-ben, ez idő alatt 1124 alapszakaszmeccset játszott. Ez kész csoda, tekintve, hogy mennyi balszerencséje volt. A kiváló finn center 18 évesen mutatkozott be hazája bajnokságában, első évében 46 mérkőzésen 10 pontot ért el. A szezon végén a Montréal Canadiens draftolta az első kör 21. helyén. A következő két évet még Finnországban töltötte, 92 meccsen 127 pont került a neve mellé. A rájátszásokban sem tétlenkedett, ebben a két idényben, amikor még az U20-ban is jégkorongozhatott volna, 24 meccsen 29 pontot hozott össze. A három szezonból kétszer lettek bajnokok, egyszer ezüstérmesek. A tengerentúlon 1995 őszén mutatkozott be, 82 meccsen 45 pont került a neve mellé. 2014-ig íródó karrierjében összesen egy további idény volt, amelynek mind a 82 meccsén pályára tudott lépni. Előbb egy elhúzódó térdsérülés keserítette meg az életét, később a válla miatt kellett rendszeresen meccseket kihagynia, majd ismét a térdével voltak problémái.

Ha mindez nem lett volna elég, 2001. szeptember 6-án Burkitt-limfómát diagnosztizáltak nála, ami a nyirokrendszer daganatos megbetegedése. Szurkolók százaitól kapott biztató leveleket, hihetetlen mentális és fizikai ereje mellett talán ennek is szerepe volt abban, hogy a szezon nyolcvanadik meccsére visszatért. Április 9-én a Molson Centre húszezer nézője 8 percen keresztül éltette vastapssal, amikor kikorcsolyázott. Amikor 1999-ben az addigi csapatkapitány Vincent Damphousse San Joséba távozott, Koivut nevezték ki utódjának. A finn lett a franchise történetének 27. kapitánya ? és egyben az első európai. Az NHL-ben a csapatsikerek elkerülték, nem úgy a válogatottban. Az 1995-ös világbajnokságon Jere Lehtinen és Ville Peltonen között osztogatott az első sor centereként (az alábbi képen is ők láthatók). Az eredmény önmagáért beszél: a finn válogatott története első világbajnoki aranyát szerezte, az első sor mindhárom csatára bekerült a világbajnokság All Star-csapatába. Az 1998-as olimpián bronzérmet szerzett, 2006-ban és 2010-ben bronzot. Világbajnokságokról még három érme van: 1994-ben és 1999-ben másodikak, 2008-ban harmadikok lettek.

Aktív pályafutását 2014-ben fejezte be, 2007-ben lett nevelőegyesülete, a TPS Turku tulajdonosa. Az elmúlt szezonban aktívabban is elkezdte segíteni a csapatot, a játékosok fejlesztéséért felelős igazgató lett. Munkájáról a The Athleticnek beszélt nemrégiben. ?Egyetlen csapatért sem vagyok felelős. Van A, B és C csapatunk juniorban, serdülőben és így tovább lefelé minden korosztályban. Ezek mindegyikének van főállású vezetőedzője, akik a saját csapatukért felelnek. Ami nem volt soha korábban előttem: valaki, aki koordinálta volna, hogy mit csinálunk 8 éves kortól 10 éves korig, aztán 10-től 12-ig, 12-től 14-ig és így tovább, amíg el nem jutunk a junior C-ig. Ezeknek a játékosoknak minden évben más edzőjük van, mindenki kicsit másképp csinálja. Az új poszt létrehozásával egy kis rendszert szeretnénk mindebbe belevinni a TPS Turkunál, erről szól ez az egész. Hogyan neveljük a gyerekeinket? Miben kell fejlődnünk? Mi a következő lépés??

Abban semmi meglepő nincs, hogy a szélvészgyors Koivu elsősorban a korcsolyázást oktatja a gyerekeknek. Abban már inkább, hogy a fejlesztés ciklusai milyen rövid idejűek. A kívülálló azt gondolná, pár havonta van egy felmérés, és az eredményekből látszik, hogy mennyit fejlődtek a gyerekek. Turkuban ez kicsit máshogy van: ?Arra jutottunk, hogy a legfontosabb a korcsolyázás, ezt akarjuk a védjegyünkké tenni. Minden hétfőn oktatással kezdünk, négy különböző korosztálynak, mindegyiknek fél óra jégen kívüli edzés és 45 perc a jégen, ami csak a korcsolyázásról szól. Hogyan találd meg az egyensúlyt, mekkora terpeszben állj, ilyen technikai dolgok. A terv az, hogy hónapról hónapra megvizsgáljuk, mit értünk el. Én egy héten háromszor vagyok a jégen, kétszer az U20-szal, egyszer az U18-cal. Ezek többnyire egyéni, készségfejlesztő edzések. Az U18-as válogatott nemrégiben Edmontonban járt, megbeszéltük az edzőkkel, hogy miben voltak jók, miben maradtak el a nemzetközi élmezőnytől, min szeretnék, ha a klubokban többet dolgoznánk. Így kaptunk egy visszajelzést, a következő három hét vagy egy hónap tervét eszerint alakítottuk át.?

A 44 éves szakember 2016-ban a válogatott mellett volt tanácsadó, felmerül a kérdés, mi hajtja afelé, hogy újabb és újabb feladatokat találjon magának: ?Egyrészt a finn emberek számára az tökéletesen elképzelhetetlen, hogy ne csinálnak semmit. A környezetünk szinte kényszerít bennünket arra, hogy minden reggel felkeljünk és dolgozzunk. Számomra ez fontos, ugyanakkor a munkakör ad némi szabadságot, nem egy csapatért vagyok felelős. Nem kell ott lennem a játékosokkal minden reggel, minden este, minden meccsen. Úgyhogy a naptáram viszonylag szabadon alakítható. Játékosként számtalanszor szembesültem azzal az edzéseken, hogy hát ez elég jó volt, de én azért másképpen csináltam volna. A másik, hogy Finnországban az elitligán kívül sehol sincs túl nagy professzionalizmus. A Liiga természetesen teljes mértékben profi, de mindenhol, ami alatta van, klubszinten nem nagyon tudják, hogy mit akarnak, merre van az előre.?

Ezt persze érdemes fenntartásokkal kezelni, hiszen egy olyan országban, ahol a jégkorongnak akkora a kultúrája van, mint Finnországban, jóformán mindenki ért valamilyen szinten a hokihoz és a korcsolyázáshoz. Koivu itt az észak-amerikai rendszerekkel való összevetésben beszélhetett amatőrizmusról. Ezt valószínűsíti az a tény is, hogy új posztját is onnan emelték át: Kanadában és az USA-ban minden valamire való csapatban külön személyt foglalkoztatnak azért, hogy összefogja a játékosok egyéni fejlesztésével kapcsolatos munkákat.

Mint említettük, a Montréallal a nagy sikerek csapatszinten elkerülték, és az amerikai újság természetesen ezekről az évekről is alaposan kikérdezte. Az egyik legérdekesebb kérdés arra vonatkozott, hogy mi volt számára a legnagyobb kihívás, amellyel kapitányként szembesült. ?Amikor győzöl, akkor nem kell különböző magyarázatokat kitalálni arra, hogy bizonyos dolgok nem úgy történtek, ahogy kellett volna. Néha tényleg nem is tudod ezekre a választ. Aztán amikor veszítesz, és ugyanazokat a kérdéseket teszik fel, akkor egy idő után eljutsz oda, hogy nem tudsz mást mondani, mint hogy erre a kérdésre nem tudom a választ. Ilyen sikertelen szériák alkalmával szinte le is kopik a dolog, hiszen ugyanúgy kudarcot vallasz hétfőn, szerdán és pénteken. De közben néhány embernek oda kell állni a mikrofonok elé, és te csapatkapitányként köztük vagy. Ehhez képest amikor győzöl, akkor többen kíváncsiak rád, és többen készek válaszolni a kérdésekre, az egész nagyon pozitív. Azt gondolom, ez teljesen normális. Nagy kihívás volt, de ugyanakkor nagyon érdekes is, és sokat tanultam belőle. Megtanultam, hogyan kezeljem a feszültséget. És azt is, hogyan elemezzem saját magamat. Megtanultam szétválasztani a közszereplő önmagamat attól, aki valójában vagyok. Mert a kettő között nagy a különbség. Soha nem veheted személyesre a kritikát, ami nem könnyű dolog, nem törölheted ki és nem felejtheted el egykönnyen. De azt tudni kell, hogy nem téged hibáztatnak, nem rólad szól ez személyesen. Ezt a csapatkapitányról mondják. Ez két különböző dolog.?

Koivunak Montréalban különösen nehéz lehetett mindez, hiszen a legnagyobb québeci városnak speciális kultúrája van, ami az erős nemzeti büszkeségre épül. Csapatkapitányként így sokszor a szemére hányták, hogy nem beszél franciául. Ezzel kapcsolatban így vélekedett: ?Hát persze, hogy nem volt könnyű. De ha más perspektívából szemlélem mindezt, egyből érthetővé válik, miről is szól a dolog. Például Finnországban mit szólnának ahhoz, ha a finn válogatott csapatkapitánya nem beszélne finnül. Ezt én teljes mértékben értettem már akkor is. Tulajdonképpen minden joguk megvolt, hogy ezt számon kérjék rajtam. De őszintén szólva ezt sohasem vettem magamra, soha nem gondoltam, hogy ez személyesen nekem szól. Most, hogy közel 45 éves vagyok, ha utólag visszanézve tudnám, hogy 14-15 évet lehúzok Montréalban, miközben húszévesen kezdtem ott a karrieremet, nyilván több energiát fordítottam volna erre. De visszagondolva az akkori önmagamra a lényeg az volt, hogy 1-2 év alatt tanuljak meg rendesen angolul, és akkor minden rendben lesz. Hogy aztán mennyit maradok, azt ki tudta előre megmondani? Közben a csapat fele csak angolul tudott, mert vagy Európából jött, vagy az Államokból. Ők sem beszéltek franciául. De ez egyike volt azoknak a kérdéseknek, amelyekre nem volt válaszom, amivel mindenki elégedett lett volna. Úgyhogy megpróbáltam úgy válaszolni, ahogy éreztem. Megértettem a problémát, de végül is én finn vagyok, akit azért fizetnek, hogy jégkorongozzak. A csapattársaim azért választottak meg kapitányuknak, mert az vagyok, aki vagyok. Egy tökéletes világban perfekt francia lennék. De nem vagyok az.”

Nem maradhatott el az a kérdés, hogy visszatérne-e egy NHL-es csapat kispadjára vezetőedzőként. Koivunak volt egy rövid és egy hosszabb válasza is: ?Attól függ, mennyit fizetnek érte. A viccet félretéve, tagja vagyok a finn szövetség elnökségének, úgyhogy a biznisznek ezt az oldalát is ismerem. Emellett Turkuban a játékosok fejlesztéséért vagyok felelős, az egész program szintjén, úgyhogy már erről is van némi fogalmam. Aztán heti háromszor ott vagyok a jégen a gyerekekkel is, akik már nem is gyerekek. Ezenfelül ott van a fiam, a 12 éves Aatos akivel szintén sokat vagyok a jégen. Úgyhogy elég sok perspektívából van rálátásom a játékra. Az elnökség tagjaként igazán izgalmas dolog közelről követni, mi minden történik, és részt venni ebben. De hiányzik maga a játék, hiányzik, hogy nem vagyok benne a meccsben. Ezért jó, hogy van ez a munkám Turkuban, mert így a jégen is lehetek, és testközelből szerezhetek tapasztalatokat arról, hogy milyen irányba fejlődik a játék, láthatom, ahogy a gyerekek egyre jobbak lesznek, meg hogy min kell még dolgozniuk. Beszélek olyan emberekkel is, akik a legmagasabb, nemzetközi szinten vannak ebben benne. Így a mai napig tudom, merrefelé tartunk. De leülni a kispadra, miközben van egy 12 és egy 14 éves gyermekem (utóbbi neve Ilona), ez túl sok időt vonna el tőlük. Úgyhogy számomra ez most az ideális megoldás. Nem vagyok egy csapathoz kötve, nincs szigorú menetrendem, nem kell minden nap bejárnom, beleértve a hétvégéket és a hétfő reggeleket is. Ha a gyerekekkel van valami, ott tudok lenni velük. Ha majd kirepülnek, és csak ketten maradunk a feleségemmel, akkor lehet, hogy valami másnak jön el az ideje. Amikor az Anaheimből nyugdíjba mentem, megkérdezték tőlem, hogy nem akarnék-e maradni, és tovább dolgozni nekik. Egy évet maradtunk még a feleségemmel, hogy kiderüljön, tudunk-e élni az Államokban, vagy inkább visszamennénk Finnországba. Végül úgy döntöttünk, jobb lesz visszahozni ide a gyerekeket. Úgyhogy most azt mondani, hogy vissza az egész, és megint áttenni a gyerekeket egy teljesen új környezetbe, az nem opció. De minden lehetőség nyitott, annak függvényében, hogy velük mi lesz.”