Néhány állítás az Extra- és az Erste Ligáról

Korszakkorrekció jön: ősztől három magyar csapat játszik külföldi bajnokságokban. Mit gondoljunk erről?

Mielőtt bármibe belekezdenénk, muszáj tisztáznunk pár lényeges részletet. Nem árt tudni, hogy mi a kályha, ahonnét elindulhatunk. Először is: a jégkorong mindenekelőtt szórakoztatóipari termék. Legalábbis jobb helyeken. Tehát az a legfontosabb, hogy jó meccseket lássunk (minél többet), és közben jól érezzük magunkat (minél többször). Másodszor: minden egyéb csoportosulásnál kedvesebb számunkra a magyar válogatott. Ez az a csapat, amely tisztes idő óta képes arra, hogy igazán kedvében járjon örvendetes számban-tempóban gyarapodó híveinek. Ez az a csapat, amely mindenkié. Erről nem is érdemes vitát nyitni, elég felidézni az áprilisi világbajnokság drámai fordulatokban gazdag napjait. Ezrek az arénában, nap nap után, idősek és fiatalok, veteránok és hokiszüzek, szurkolói falu, sör, fesztivál ? majd a végén az a tizenhat másodperc.

Ne kerteljünk: a klubhokink másmilyen pályán mozog. Ami szerény méreteivel és az előtte tornyosuló korlátokkal is magyarázható. Nem véletlen, hogy az elmúlt évtized során csapatok sora merengett el azon, hogy miként bonthatná le ezeket a korlátokat, és léphetne fel egy nagyobb, több fényt, izgalmat jelentő színpadra. A Volán egyik pillanatról a másikra, akkori közvetlen riválisát faképnél hagyva megcselekedte, amit megcselekedhetett: az EBEL-ben versenyezve, hétről hétre kemény csatákba bonyolódva produkál telt házakat. Meccsei iránt komoly az érdeklődés, úgy is, hogy árnyékát még egyszer sem léphette át, negyeddöntőnél előbbre nem jutott. Iparkodtak aztán Ocskay Gáborék nyomába szegődni mások is. Érthető módon. Ám egyiküknek sem jött össze: sem az akkor még Docler-szponzorálta DAB-nak, sem a Miskolcnak, sem a MAC-nak, sem senki másnak a csak ábrándozók közül.

E folyamattal párhuzamosan regionális bajnoksággá bővült az Erste ? korábban MOL ? Liga, amely örvendetes módon egyre kompetitívebb és színvonalasabb lett. A liga domináns csapatai menet közben változtak. Kezdetben csíkiak vitték a prímet, majd felállhatott a dobogó tetejére a Stars és az Érsekújvár, korszaka volt a DAB-nak és a DVTK Jegesmedvéknek, idén célba ért a MAC Budapest. Immár szezonok óta nem fordulhat elő olyan, ami nem oly rég még simán: hogy meghatározó légiósok nélkül beseperhesse valaki az aranyérmeket. Ezzel együtt az utolsó három idényben két gárda vitán felül kiemelkedett a mezőnyből.

És ők most elmennek. A címvédő MAC Budapest és a DVTK Jegesmedvék a szlovák Extraligában folytatják. A Magyar Jégkorong Szövetség elvi, szakmai, anyagi támogatásával.

Fotó: HK Nitra

Amikor szeretnénk válaszolni a kérdésre, hogy kinek és miért jó ? vagy rossz ? ez, akkor célszerű visszatérnünk ahhoz a bizonyos a kályhához.

Egy biztos: a MAC Budapest- és a DVTK Jegesmedvék-szurkolók ? valamint a ?semlegesek?, akik zöme a válogatott felől, illetve a jégkorongon kívüli világból szokott érkezni, és egy idő után persze nem marad semleges ? több jó meccset fognak látni, mint eddig. Több veszteset is ? ám az nem mindig baj. A másik dolog: az, hogy a két klub magyar hokisai lényegesen keményebb terhelésnek lesznek kitéve, vélelmezhetően hozzájárul fejlődésükhöz. Ezt nem az ujjunkból szopjuk, a Volán első EBEL-es évei önmagukban bizonyító erejűek. Következésképpen: ha minden egybevág, a válogatott ? úgy is, mint a legfontosabb ?szórakoztatóipari termék? a hokinkban ? izmosodására is mutatkozhatnak esélyek.

Igen ám, csakhogy semmi az égvilágon nem automatikus. Semmilyen siker sem garantált. Egy döntés, legyen az bámilyen nagy horderejű is, önmagában csak kereteket teremt. Amelyet meg kell tölteni tartalommal.

Az Extraliga-szereplés sok tekintetben ugrás a sötétbe, és legfőképpen: nem ajándék, amit két csapatnak odaadtak, csak úgy ? hanem lehetőség, kihívás és felelősség.

A MAC Budapest és a DVTK Jegesmedvék nem nyaralni, nem lébecolni mennek. Tényleges teljesítményük fogja ? vagy nem fogja ? visszaigazolni, hogy volt-e az egésznek bármi értelme. A sztori időtartama első körben egy szezon, nem több. Hogy vannak-e benne hosszabb távú perspektívák, idővel tudjuk meg. Ha pofozógépek lesznek belőlünk, a továbbiakban nincs miről beszélni. Ha ellenben helytállunk ? legyen legalább az egyik csapatunk playoffos, és egyik se utolsó, és máris nem leszünk boldogtalanok ?, akkor tárgyalhatunk még izgalmasabb, szerteágazóbb, mélyebb részletekről. Már ha minden érintett úgy akarja.

A szlovák bajnokság színvonalában ugyanúgy megoldás lehet egyre-másra, mint az EBEL volt. A távolságok kisebbek, a költségvetésnek sem kell magasabbnak lennie. Láttuk tavaly, hogy a Visegrád Kupában a vártnál szebben mentek csapataink. Ez remek, örültünk neki, bizakodunk is, de nem vonunk le messzemenő következtetéseket: nem ugyanaz hat-nyolc meccset megpörgetni egy ilyen kupában, mint ötvenet-hatvanat végigtolni egy kőkemény sorozatban. A legnagyobb kérdés: a magyar csapatok játékosai hogyan fogják bírni a heti két-három összecsapást ezen a szinten.

Ezzel együtt máris dicséretes, hogy a szlovákok, akiktől azelőtt fényévekre voltunk, és eszük ágában sem volt partnerként kezelni bennünket, most komolyan veszik az együttműködést. Mindegy, hogy mi ennek az oka ? a pénz, a piacszerzés, bármi ?, a fő, hogy kinyíltak a kapuk, és ezt épülésünkre-szépülésünkre használhatjuk. Ha elég okosak és elszántak leszünk.

Még egyszer: nem azt mondjuk, hogy bizonyosan ez a jó irány. Azt mondjuk, hogy olyan irány ez, amit vétek lett volna elvetni anélkül, hogy lecsekkoltuk. Azzal kapcsolatban ugyanis nincs kétségünk, hogy a regionalizmusban, a nemzetköziségben van a jövő. A mi sportunkban és a mi földrajzi adottságaink mellett okvetlenül.

Elvégre regionális bajnokság az Erste Liga is. Nem kérdés, érintettük is már, hogy a magyar bázisú pontvadászat is fejlődött. Ezért merülhet fel, hogy okoz-e kárt a két aktuális legjobb távozása, és ha igen, mekkorát. Érthető, hogy az identitásukat főleg klubszurkolóként megélő társainknak ? akik nem az immár három ?külföldi? hívei ? nem tetszenek a történések. Bennük ugyanaz játszódhat le újfent, ami a Volán EBEL-csatlakozásakor. A tradicionális, sokszoros bajnok csapatok rajongóinak különösen fájdalmas lehet, hogy olyanok távoznak, akik néhány éve még vagy mélyen voltak, vagy nem is léteztek. Most meg veszik a kalapjukat. Vigaszunk nincs nekik erre, még ha abban a kijelentésben, hogy a példa adott, még keményebben kell dolgozni, nincs is semmi cinizmus vagy gonoszkodás, csak realizmus.

De milyen lesz a magyar bázisú bajnokság ezután? A következő szezonban? (Mert messzebbre tekinteni még fölösleges.) Nos: némi színvonalesés előfordulhat, de izgalmakban nem lesz hiány. A mezőny bővülése egyrészt több fiatal játékosnak nyithat teret ? az előzetes feltételezések szerint legalább két csapat érkezik, amely nemigen lesz versenyben a döntőért ?, másrészt a változás nyomán megeshet, hogy többen célozhatják meg a dobogó tetejét. Az eddigi hírek alapján joggal pályázhat erre itthonról az Újpest és a Ferencváros, Erdélyből a Csíkszereda és a Brassó, miközben indokolt számolni a DAB-bal, a Debrecennel, a Fehérvár-farmmal és a Gyergyóval is. Hogy a Vienna, a Vasas és a KMH miként áll össze, azt is érdeklődve várjuk. Összességében meggyőződésünk: aki előre temeti a küzdelemsorozatot, az rossz úton jár.

Végezetül: nincs nálunk a bölcsek köve, soha nem is tartottunk igényt erre. Ami vezet bennünket, az nem más, mint a kíváncsiság. A korszakkorrekció nem korszakváltás ? de nem is kis dolog. Nem mindegy, mit hoz. Ám a jó meccsekre maximális bennünk a fogadókészség. Úgy a szezon közben, mint akár 2019 áprilisában-májusában. A többiről hadd ne okoskodjunk előre. Ráérünk erre akkor, amikor már látjuk kirajzolódni az első konkrét, kézzel fogható tanulságokat.