A britek Szapporója ? és ami mögötte van
Hogy lehet, hogy az előzetesen lesajnált, de még utólag sem túl sokra tartott Nagy-Britannia jutott fel az elitbe Budapesten? Megpróbáljuk árnyalni a képet.
Egy héten keresztül csodálhattuk a brit jégkorong-válogatott játékát, teljesítményét a budapesti divízió 1/A csoportos világbajnokságon. Igazi örömhokit játszottak, rácáfolva minden előzetes esélylatolgatásra, előítéletre. A harmadik vonalból érkezve, csak hazai bajnokságban játszó játékosokkal, lendületből, csoportelsőként száguldottak fel az elitbe.
Úgy, hogy a legvégén minket múltak felül, egy nem feledhetetlen, de elfelejthetetlen dramaturgiájú meccsen.
Talán még most sem hisszük el, ami történt. Hiába vívtak meg öt meccset az orrunk előtt, tényleg nem akárhogyan, a legtöbben ? persze főként azok, akik legfeljebb a töredékét látták a mutatványaiknak ? még mindig szerény tudású, egyszerű hokit művelő, mázlista csapatnak tartják őket, akiknél a többiek kivétel nélkül jobbak. Hogy hogy lehet jobb a másik öt, amelyek mindannyian mögöttük ragadtak? Jó kérdés. Hiszen a britek legyőzték Szlovéniát, Olaszországot és Lengyelországot rendes játékidőben, Magyarországot büntetőkkel. Egy ilyen erős és kiegyenlített mezőnyben a legtöbb győzelmet, a legtöbb pontot, a második legtöbb gólt szerezni nem lehet véletlenül.
Megtartani az előnyt Szlovénia ellen, fölébe kerekedni a döntő pillanatokban Lengyelországnak, négyszer szerezni meg a vezetést az olaszokkal szemben, 16 másodperccel a dudaszó előtt mínusz kettőről utolérni a magyarokat ? ezt mind megcsinálták. Úgy, hogy a lelkesedésük és az odaadásuk végig a tetőfokára hágott ? még az 1-6-os kazah meccsen is ?, gyorsak és erősek voltak, legjobb pillanataikban kombinatív hokit csináltak, és meglepő könnnyedséggel teremtettek káoszt esélyesebbnek vélt ellenfelük kapuja előtt.
Lehet, hogy mégsem volt olyan szerény ennek a brit csapatnak a tudása? Természetesen egzakt választ mi sem tudunk adni erre a kérdésre, de igyekszünk egy kicsit árnyalni a brit hokiról és a válogatottról alkotott képet, felvillantva ezt-azt a háttérből.
Nagy-Britanniában a jégkorong nem számít a támogatott sportágak közé, így a profi csapatok szigorúan üzleti alapon működnek. A versenyrendszer csúcsán a profi liga található. Ez 2003-as alapítása óta az Elite Ice Hockey League (EIHL), amely az ugyanabban az évben összeomlott British Ice Hockey Superleague helyét vette át. Az EIHL 15 éves története sem fáklyásmenet, hiszen a jégkorong kevés médiajelenléthez jut, miközben a ligának a világ egyik legkeményebb sportpiacán kell megállnia a helyét. Jelenleg (a 2017/18-as szezon óta) 12 csapat játszik benne, ez az alapítás óta a legtöbb. 8-an kezdték, a második szezonra heten maradtak, majd újra 8-an voltak, azóta egy nyolccsapatos szezont (2009/10-ben) és az idei 12 csapatosat kivéve mindig 10-en.
A liga abból a szempontból különleges, hogy ez az egyetlen sorozat, amelyben az Egyesült Királyság mind a négy tagországából ? Anglia, Észak-Írország, Skócia, Wales ? van csapat. A 15 befejezett szezonban összesen 6 klub ünnepelhetett győzelmet, közülük öten mind a 15 kiírásban részt vettek. Az EIHL nemcsak a ligát szervezi, hanem a Challenge Cup sorozatot is. Ebben csoportokra osztva játszanak kvalifikációs tornát, majd következik a labdarúgókupákra jellemző kétmeccses negyeddöntő és elődöntő, végül az egy összecsapásból álló döntő. A liga és a Challenge Cup együtt alsó hangon 60-70 meccset garantál minden egyes játékosnak, a legjobbak a nemzetközi kupákkal és a rájátszásokkal együtt valahol 80 és 90 között állnak meg. És ez pontosan ugyanígy van évek óta. Alighanem meg is kaptuk a választ arra, hogy miért nem fáradtak el sem fejben, sem fizikailag a világbajnokság ötödik mérkőzésének végére sem.
Az EIHL bírálatok célkeresztjében áll. Ennek legfőbb oka, hogy az angol sportpiacon nehéz megtalálni a jövedelmezőség és a fenntarthatóság közötti kényes egyensúlyt. A liga versenyképességének fenntartásához szükség van arra, hogy minőségi szórakozást tudjon nyújtani a nézőknek. Ehhez kompetitív, szórakoztató mérkőzések kellenek. Az előírások között ezért van-volt több olyan is, amelyek a magyar bázisú sorozathoz szokott szurkoló számára meghökkentőek. A liga indulásakor például kikötötték, hogy a megfelelő minőség biztosítása érdekében légiósokat csak az NHL-ből, az AHL-ből és az ECHL-ből igazolhatnak. Ez gyakorlatilag az ECHL-es játékosokra szűkítette az igazolhatók körét, jelentősen felverve az árakat. Az előírásokon 2006-ban enyhítettek, onnantól kezdve a CHL-ből és a 2007 után megszűnt UHL-ből is lehetett igazolni. Jelenleg ilyen korlátozás a liga részéről már nincs, de a külügyminisztérium oldaláról igen, egyfajta indirekt minőségbiztosítási rendszert fenntartva a brit jégkorongsportnak. A nem brit állampolgárságú sportolók, edzők, szponzorok munkavállalási engedélyét megszerezni ugyanis továbbra sem egyszerű. Komoly feltételeknek kell megfelelni, például a játékosok továbbra is csak bizonyos ligákból érkezhetnek, ahol a mérkőzések 75%-án pályára is kell lépniük, a nevezés nem elég. Mindezekről bővebben ide kattintva lehet részletesen olvasni.
A kezdetekkor a külföldön nevelt játékosokra ? a liga szóhasználatában ők lettek az import játékosok ? 11-es korlát vonatkozott, rajtuk kívül minden klub igazolhatott még 5 olyan játékost, akiknek munkavállalási engedélyre volt szükségük az Egyesült Királyságban. A szabályok jelenleg megengedőbbek, egy 2014-ben hozott előírás alapján a 2016/17-es szezon kezdetétől maximum 14 import és 11 munkavállalási engedéllyel rendelkezni köteles játékos lehet egy csapatban. Ez azt is jelenti, hogy a hazaiaknak alig jut hely, nagyon jónak kell lenni, ha valaki itt akar játszani. Ezt mi sem mutatja jobban, mint hogy az elmúlt szezonban a játékosoknak csak nagyjából harmada volt hazai. A légiósokra az észak-amerikai túlsúly a jellemző. Az a csapat, amely versenyképes szeretne lenni, igazán magas polcokról választ. Az elmúlt idényben minden klubnál voltak AHL-ben megfordult játékosok, akiknek az összes ottani meccsszáma a teljes EIHL-ben együttesen közelítette a 12 ezret. Két klub kivételével mindenütt voltak volt Allsvenskan- és Liiga-játékosok, négy klub kivételével mindenhol voltak volt NHL-esek és DEL-esek. A svéd elitben megfordultakból 7 klubba jutott a 12-ből. Ami tehát a játékosállományt illeti, kemény hely az EIHL, a helytálláshoz játéktudás, tehetség, szorgalom, kitartás és küzdőképesség kell. Ennek ellenére egy dologban mindenképpen szépen teljesítenek: számos fiatal hazai játékost tudtak beépíteni.
A jó színvonal miatt az EIHL csapatai rendszeres indulói az IIHF Kontinentális Kupának, illetve a Champions Hockey League-nek. Az alapszakasz győztese szerzi meg a jogot a CHL-indulásra, míg a playoff győztese a Kontinentális Kupa-induló. Ha a kettő megegyezik, a KK joga a Challenge Cup győztesére száll. Ha mindhárom győzelem egy kézbe kerül, az alapszakasz második helyezettje indulhat a Kontinentális Kupában. A liga versenykiírása kötelezi a nemzetközi kupaindulási jogot megszerző klubot arra, hogy valóban el is induljon ott.
A most 15 éves EIHL eddig kisebb-nagyobb döccenőkkel megfelelt a kihívásnak, már ami a minőséget illeti. Mindössze két idény volt, amelyre azt lehetett mondani, hogy valaki épp “kinőtte” a ligát, azaz 15 ponttal nagyobb különbséggel végzett az alapszakasz élén. Öt alkalommal ugyanaz nyerte a rájátszást, aki az alapszakaszt, további négy alkalommal az alapszakasz második helyezettje lett a playoff győztese. Mindössze négyszer fordult elő, hogy az alapszakasz két első helyezettje játszotta a playoff döntőjét. A liga helyszíni nézettsége alapján az utóbbi években Európában a 8. hely környékén található, a 2010/11-es idény kivételével 2000 (!) feletti átlagos nézőszámmal, de az elmúlt 3 évben ez 2600 fölé emelkedett. Azóta három klub szerepel rendszeresen a legnézettebb európai csapatok top 100-as listáján. Az EIHL a brit sportpiacon is megállja a helyét, a teremsportligák között a legnézettebb, és az összes egyéb csapatsportot is ideértve a 11. helyért verseng a Rugby Football Union és a Rugby League másodosztályával. A liga döntőjét rendszerint telt ház előtt játsszák ? idén a nottinghami National Ice Centre 7300 nézője előtt.
A brit jégkorongsport nemcsak az elitligából áll. 2016-ban szűnt meg az eddigi másodosztály, az English Premier Ice Hockey League (EPIHL), és beleolvadt a National Ice Hockey League (NIHL) rendszerébe, illetve két csapata az EIHL-be lépett fel. Az NIHL-ben jelenleg 42 csapat versenyez északi és déli csoportokban, mindkét csoporton belül 2 divízióval, amelyek között feljutásos-kieséses rendszer működik. A divízió 1-ben félamatőr csapatok is játszanak, a divízió 2-ben túlnyomórészt amatőrök a klubok. Skóciában önálló bajnokságként működik a Scottish National League, 11 csapattal. A klubok között számos olyan van, amely valamelyik EIHL-csapat farmja. Ez a bajnoki rendszer alulról még kiegészül a különböző amatőrligákkal, amelyek azonban már nem tartoznak a jégkorongszövetségek felügyelete alá.
A rendszer lehetővé teszi, hogy a tehetséges fiatalok korán megismerkedjenek a felnőtt hokival, és ott megfelelő rutint szerezve lépkedjenek felfelé. A Budapesten látott brit válogatott szinte minden tagja végigjárta a szamárlétrát, mire meghatározó játékossá nőtte ki magát az EIHL-ben.
A keretben öt honosított játékos volt, Jackson Whistle kapus (kevés szerepet kapott Budapesten), Dallas Ehrhardt hátvéd, valamint Brendan Brooks, Mike Hammond és Brett Perlini csatárok. Közülük a 39 éves Brooks (a vb-n 1 gól, 3 gólpassz, +3) rendelkezik a legnagyobb rutinnal, 285 AHL-meccse van, és miközben körbeturnézta Európát, legalább két szezont lehúzott a DEL-ben, a svájci és a norvég élvonalban is. Az elmúlt idényben az EIHL gólvágói között a második legtöbb találatot szerezte. Ebben társa Hammond, aki egy ECHL-szezon után került Angliába, és második idényében 32 lőtt gólja mellett az EIHL pontkirálya lett. Perlini 5 idényt húzott le az ECHL-ben, de eljutott az AHL-ig is, igaz, ott nem alkotott emlékezeteset. A budapesti vb-n viszont igen, 4 góljával a második helyen végzett a góllövőversenyben. Neki egyébként csak egy EIHL-szezonja van, és úgy lehetett most válogatott, hogy még gyerekként Nagy-Britanniában nevelkedett. A 25 éves Ehrhardt mögött ugyancsak van 3 ECHL-es idény.
Ami a hazai játékosokat illeti, Colin Shields kivételével, aki U18-asként már a tengerentúlon pallérozódott, mindenki végigjárta az összes korosztályos válogatottat is. Legtöbbjük nem is kétszer, hanem többször volt korosztályos vb-ken egy-egy korcsoportban, bizonyítva, hogy a legtehetségesebbek közé tartoztak. Az külön érdeme a brit jégkorongnak, hogy ígéretes tehetségekként nem kallódtak el, hanem a felnőtt válogatottban is helyet kaptak később. Paul Swindlehurst kivételével, aki első felnőtt bajnokiját “csak” 18 évesen játszotta, mindegyikük 16 éves kora óta rendszeresen játszott alsóbb osztályú felnőtt bajnokikon is. Jonathan Phillips és a már említett Shields kivételével mindannyian legkésőbb 20 évesen stabil EIHL-játékosokká váltak, ami nem a cserepad koptatásában merült ki. Tisztességes jégidőhöz jutottak, és ez, úgy látszik, válogatott szinten is meghozta az eredményét.
A minőségi légiósokkal teletűzdelt EIHL-ből nem nagyon kell elmenni légióskodni, hogy a fiatal jó játékosoktól tanulhasson, de aki ment, helytállt. David Phillips például 64 AHL-meccset játszott, sokkal többet, mint a magyar válogatottból Vas Jánoson kívül bárki más. A hatalmas lövőerejű hátvéd, Ben O’Connor egy franciaországi idény után három és fél évet húzott le a kazah bajnokságban, mindkét helyen igen szorgalmasan termelve a pontokat is.
Swindlehurst kivételével minden hazai játékos játszott CHL- vagy Kontinentális Kupa mérkőzésen. Hogy a korfa másik végéről is ejtsünk szót, Liam Kirk 18 évesen idei harmadik világbajnokságán vett részt, az ifik és a juniorok után ezúttal a felnőttek között. Tavaly még csak epizódszerephez jutott a Sheffield nagycsapatánál, de a másodosztályú farmban már 16 évesen húzóember volt, pont/meccset csinált, ebben az idényben viszont az EIHL-csapatból is kihagyhatatlan volt. Óriási reménység, sokak szerint ő lehet az NHL első brit földön nevelkedett draftoltja.
Az edzőről még nem szóltunk. Pete Russell nem különösebben sikeres kapuspályafutást cserélt fel 24 évesen az edzősködésre. Fiatal játékosok fejlesztése volt az első feladata, és az, hogy a felnőtt válogatott szakmai vezetését is rábízták, egy 15 éves folyamat végeredménye volt. 2003 óta dolgozik a korosztályos válogatottak mellett, így szinte minden játékosát hosszú évek óta ismeri. 2006 óta edzősködik felnőtt csapatoknál is, sokáig a második vonalban tette mindezt, két éve mondhatja magát élvonalbeli edzőnek. Ötödik éve van a felnőtt válogatottnál, ez volt a negyedik év, amikor ő a szövetségi kapitány. A rendszer egyébként nem túl válogatottpárti: a csapat év közben egyetlen nemzetközi tornán sem vett részt, és mindössze két felkészülési meccset játszott, ráadásul mindkettőt el is veszítette, éspedig az ugyancsak feljutó ? a divízió 1/B-ből az 1/A-ba, hozzánk ? Litvániával szemben. Russell, a team és a játékosok ebből hozták most ki a maximumot.
Nagy-Britannia utoljára 1994-ben volt tagja az A csoportnak, akkor 12. lett a még 12 csapatos mezőnyben, és kiesett. A brit hoki története azonban sokkal korábban kezdődött, a válogatott 1936-ban megnyerte az olimpiát, 1937-ben és 1938-ban pedig ezüstérmet szerzett a világbajnokságon. Mióta ’94-ben kiestek, sokáig a B-csoportban, illetve a divízió 1-ben szerepeltek. Gyakran találkoztunk egymással, mindmostanáig utoljára 2013-ban: akkor éppen Budapesten estek ki a divízió 1/B-be, ahonnan négy szűk esztendő után tudták feljebb verekedni magukat, hazai jégen, Belfastban: zárásképpen simán legyalulták legnagyobb riválisukat, Japánt. Így kerültek ismét közénk, de azt nem sokan gondolták előzetesen, hogy csak átszállójegyet váltottak ehhez a csoporthoz. Hogy tudásuk és lelkesedésük mire lesz elegendő fent, arról nyilván fogalmunk sincs. De hogy nem érdemtelenül próbálhatják ki magukat a legjobbak között, ahhoz nem fér kétség.
fotó: Mudra László (MJSZ)
