A budapesti csoda küszöbén

   

Nem egészen 16 másodpercen múlott az A csoport. Nem sikerült – de nem tragédia történt, csak a dramaturgia volt drámai. Gyorselemzés következik.

A történelmi emlékezet hajlamos csodaként értelmezni a magyar jégkorong-válogatott 10 évvel ezelőtti feljutását az A csoportba. Nincs ezzel semmi baj, legendákra nagyon is nagy szükségünk van az egészséges identitásépítéshez. Akkor fejlődhetünk, ha tudjuk, honnan jöttünk, és mi mindent tettünk annak érdekében, hogy ott legyünk, ahol, és azok legyünk, akik vagyunk. Állításom ezzel együtt a következő: ha a kerek évfordulón ismét sikerült volna fellifteznünk az elitbe, az számtalan szempontból inkább csoda lett volna, mint a szapporói hősköltemény. Japánban három közel azonos képességű és felkészültségű válogatott egyikeként érvényesült a mi akaratunk. Mi akartuk a sikert a legjobban, csakis azért. Most kettő helyett öt hasonló erejű ellenfelünk volt – és most is azok jutottak fel, akik a legtöbbet tették érte. Sikerük jogosságához nem férhet kétség.

A jégkorong igazságos sportág. Úgy mondom, hogy a helyszínen néztem végig mind az öt mérkőzésüket: annyi munka, amennyit a britek kiadtak magukból ezen a tornán, szinte már nincs is. Fergeteges dolgokat műveltek folyton-folyvást, újra és újra. Előzetesen ezt írtam, a feljutási esélyeket elemezve: “A sorból talán csak a britek lógnak ki valamelyest, akik négy szűk esztendő után kapaszkodtak vissza a szintünkre a divízió 1/B-ből, és nemigen lehet más az álmuk, mint a bent maradás. A többi öt lelki szemei előtt azonban az első két hely valamelyikének a megszerzése lebeg.” Tévedtem: a britek mertek nagyobbat álmodni – és az álmuk beteljesült. Ez volt a brit csoda – aminek a magyar főváros adott otthont. Ami meg az olaszokat illeti: a három igazi favorit közül megint csak ők vették a legkomolyabban a világbajnokságot és önmagukat is. A szlovénok és a kazahok számára eljött az alkalom, hogy tudatosítsák: igen, a mezőny sokkal-sokkal sűrűbb lett, igen, nem közhely, hanem pőre valóság, hogy ezen a szinten bárki elkaphatja a másikat.

Ennek is köszönhető, hogy minden idők legjobb, legizgalmasabb, legszórakoztatóbb, legkompetitívebb, legszínvonalasabb divízió 1/A csoportos világbajnokságát rendezhettük meg. Nagyságrendekkel különbet, mint amilyen a kijevi volt.

Minket persze nem a brit csoda izgat elsősorban. (Még ha a nettó élményhokit a legtöbbször tőlük kaptuk is ezen a vb-n. Félreértés ne essék: itt nem az utolsó diadalukra gondolok…) És nem is a szlovén vagy a kazah tanulságokat fontos boncolgatnunk. Sőt: hála istennek a kiesett lengyelek útját sem nekünk kell végigjárnunk.

Ellenben nekünk is van mit megemésztenünk, helyreraknunk. Először is rögzítsük: a negyedik hely nem kudarc. A negyedik hely a realitás. Kudarcnak huszonnégy órával a történtek után kizárólag a dramaturgiai hullámhegyek és -völgyek miatt érezhetjük. Mert előbb minden a kedvünk szerint történt, majd nemhogy ott álltunk a csoda kapujában, szinte be is léptünk rajta, ám az utolsó pillanatban visszalöktek bennünket a földre. (Te jó ég, mekkora volt az a 4-3-as olasz–szlovén, az előző esti brit–olaszról nem is beszélve, és mennyi mindennek kellett hajszálra úgy alakulnia, hogy ki-ki meccs legyen az utolsó találkozó!)

Kaptunk egy nagy maflást, hát ja. Megesik. Fel kell állni, leporolni magunkat, menni tovább.

Photo: Laszlo Mudra - HIIHF

Fotó: Mudra László (MJSZ)

Értem én, hogy nehezebb ez, mint tíz, tizenkét vagy tizenöt évvel ezelőtt volt. Szapporó és Krakkó magasra emelte a mércét. Azelőtt, amikor még legfeljebb titkos esélyesként tekintettünk válogatottunkra, könnyebb volt tudomásul venni, amikor nem jött össze. De a titkosság közben lekopott, a célok évről évre merészek. Mi itt a blogon szeretjük ugyan hangsúlyozni, hogy a feljutás csak cél lehet, elvárás semmiképp, ám az a benyomásunk, hogy egyre kevesebben értenek velünk egyet.

Ezt is írtam április 21-én: “Nem elvárásokról, hanem sanszokról beszélünk. Ha összejön, csodás, ha mégsem, nem tragédia. Az a szituáció elképzelhetetlen, amikor a szurkolótábor, a közösség, a szubkultúra elfordulna ettől a csapattól. Pontosabban egy esetben fordulhatna ez elő: akkor, ha nem kapnánk meg azt a bizonyos bőven 100 százalékot, amit megszoktunk. De erre nem számítunk, az ilyesmi abszolút képtelenség lenne. A lényeg a lényeg: nem titkos, hanem valóságos esélyesek vagyunk egy ideje – ám ne feledjük, hogy nem egyedül, és nem is másodmagunkkal.”

Megjegyeztem még, hogy biztos vagyok abban is: sokkal jobbak leszünk, mint Kijevben. Így lett. Kis túlzással a leggyengébb harmadunkban is különbek voltunk 2018 áprilisában, mint egy esztendővel korábban. Pörögtek a lábak, adódtak kiemelkedő teljesítmények, nem hiányzott az extatikum, a koncentráció, az összeszedettség, látszott az akarás. Ez az akarás két meccs megnyeréséhez volt elegendő. És arra, hogy 9 gólt szerezzünk 5 mérkőzésen. 1,8-at darabonként. Ötből háromszor a többiek akarata hatékonyabbnak bizonyult. Mind az öt ellenfelünk több gólt lőtt. Ötből négy kevesebb gólt kapott. Miközben leszögezzük, hogy tényleg minden pillanatban kedvesebb volt nézni a csapatunkat, mint tavaly, a beszédes adatokat sem árt figyelembe vennünk. Különös tekintettel például a plusz-mínusz statisztikára, de az összes többire is.

Photo: Laszlo Mudra - HIIHF

Kihoztuk magunkból, amit lehetett – úgyszólván a maximumot –, maradjunk annyiban.

Mégpedig mindenekelőtt annak hála, hogy igazi munkás csapat lett belőlünk, amelyben szerencsére néhány egyéniség is meg tudta mutatni magát. Vay Ádám legalább olyan jó volt a kapuban, mint Rajna Miklós Krakkóban vagy Szuper Levente Szapporóban. Hátul a kiváló Stipsicz Bence mellett Pozsgai Tamás másodvirágzását élte, elöl Sebők Balázshoz – ő az új Palkovics Krisztián, ha szabad ilyet mondani – Magosi Bálint és Erdély Csanád nőtt fel. Teljesítettek speciális egységeink is, és kívülről úgy tűnt, a nagyobbrészt “légióstalanított” csapat közösségként is inkább működött, mint azelőtt. Mindezekre lehet építkezni.

A divízió 1/A-ban maradtunk. Itt vagyunk jó helyen.

Ez aztán tényleg nem szégyen ebben a mezőnyben. Szapporóban csúcsra ért az aranygeneráció. Egyszer már az új nemzedék is megmutatta magát, de ne feledjük: ezek a srácok még mind fiatalok, és toporognak a nyomukban a még ifjabbak is. A lényeg az, hogy nem lefelé megyünk. Stimmel persze, hogy az ennél többhöz az kellene, hogy ne háromévente bukkanjon fel a színen egy Sebők vagy egy Stipsicz, hanem évente kerüljön elő belőlük három – de itt még nem tartunk. Ha beletesszük a melót, ha mindenki beleteszi, ha segíti a srácokat a rendszer, hogy okosan és összeszedetten gazdálkodjanak önnön tehetségükkel, akkor az is meglesz.

Hogy milyen utakon-módokon érhetjük el ezt technikailag, bajnokságszervezésileg, klubstratégiailag – vagy hogy mitől-miképpen lehetne jóval több vagány légiósunk jegyzett bajnokságokban –, az egy másik gondolkodás tárgya lehetne. Egyelőre hanyagolnám. Eleve nem is nekem kell szakmázgatnom és stratégiákat alkotnom. Jó tudni, hogy erre is megvannak immár a megfelelő szakemberek.

Úgyhogy most inkább annyit mondanék még: ha 2019-re mindösszesen annyit megyünk előre, amennyit máig mentünk 2017 tavasza óta, akkor nem lesz okunk panaszra jövőre sem. Ahogy most sincs. A károgókkal meg ne törődjünk egy pillanatig sem. Ez itt egy másik szubkultúra. Egészséges identitással. Amihez a csodák meg nem születése is csak hozzátenni tud.

Cimkék: , , , ,

Nem lehet hozzászólni.

   H I R D E T É S
Eseménynaptár
január 17., hétfő
EL 17:30 BRAFTC 6-2VÉGE
EL 17:30 GYETIT 4-2VÉGE
EL 17:30 SCCMIS 3-2 HVÉGE
január 18., kedd
ICEHL 18:30 G99AVS TÖRÖLVE
EL 19:00 ETODAB 2-0VÉGE
január 21., péntek
EL 16:00 TITMAC 6-4VÉGE
EL 17:30 GYEBRA 4-0VÉGE
január 22., szombat
MK 14:05 DEBMIS 5-3VÉGE
    • M4 SPORT+
MK 17:15 AVSFTC 5-0VÉGE
    • M4 SPORT+
január 23., vasárnap
MK 14:05 FTCMIS 4-3VÉGE
    • M4 SPORT+
EL 16:30 BRASCC 0-3VÉGE
MK 17:15 AVSDEB 3-4VÉGE
    • M4 SPORT+
január 24., hétfő
EL 18:40 TITDAB 
január 26., szerda
ICEHL 19:15 AVSZNO 
Partnerünk
Archívum