Gyerehokizni A hoki arra tanít, hogy egyedül nem jutunk semmire

Az év utánpótlásedzője azt mondja: a legnagyobb küzdelem az, hogy a ma gyerekeit összehozzuk a profi sport világával. Székely Mádai Lászlóval elemeztünk.

Fontos munkát végző emberek nagy csoportjának jut viszonylag kevés fény a jégkorongsportban. Az utánpótlás-nevelő edzők közül csak a sportág mélyebb bugyrait ismerők tudnak többet felsorolni, a szélesebb közönség előtt is igazán elismertet alig tarthatunk számon. Minél fiatalabbakkal foglalkozik egy edző, annál kevesebb szó esik róla. Holott a legnehezebb és a legnemesebb munka hárul rájuk: megszerettetni a sportágat, a sportolást a 4-6-8 évesekkel, és nem mellesleg megtanítani őket az alapokra.

A kicsit nagyobbakat trenírozó szakemberek más problémákkal találkoznak, felsorolni sem kell, hogy 14-18 éves korban mennyi és milyen mértékű hatás éri a játékosokat. Ezek elvehetik figyelmüket és energiáikat a versenyszerű jégkorongozástól. A kölyök, serdülő, ifjúsági csapatok edzőinek azzal a kihívással is meg kell küzdeniük, hogy a rájuk bízott fiatalok életét a normálisnak tartott mederben tartsák ? természetesen ezt a tevékenységet a szülőkkel együtt tudják csak elvégezni ?, miközben a hokis lehetőleg a sportban marad.

A Magyar Jégkorong Szövetség 2007 óta különdíjban részesíti az év legjobb utánpótlásedzőjét. Az elismerést a díj alapításának évében elhunyt kiváló mesterről, Séra Miklósról nevezték el. Minden évben olyan edző kapja az elismerést, aki rengeteget tett a magyar hokiért, a fiatalokért.

Fotók: vasassc.hu

Az idei díjazott egy 34 éves történelemtanár. Székely Mádai László 2012-ig jégkorongozott, felnőttként csak a Ferencvárosi TC színeiben lépett jégre. Már játékosként fontosnak tartotta a tanulást, így a profi hoki mellett elvégezte a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarát, tanári diplomát szerzett, mi több, már játékos korában középiskolában is tanított. Élete gyorsan megváltozott, amikor szögre akasztotta a korcsolyát, és a Vasas utánpótlásedzője lett. Öt éve dolgozik a Jégpalotában, csapatával az utóbbi négy évben négyszer nyert érmet a bajnokságban.

?Amikor felkerültem a felnőttek közé, már akkor elgondolkodtam azon, hogy egyszer szeretnék edzőként dolgozni ? világított rá Székely Mádai László arra, hogy a váltás korántsem volt hirtelen jellegű. ? A pályafutásom vége felé már nem éreztem olyan jól magam a jégen, a felkészülést még elkezdtem a Ferencvárossal 2012 tavaszán, ám akkor megkeresett Szuper Levente. Nem számítottam a hívására, de elmondta, új edzői stábot épít a Vasasnál, és ebben a munkában számít rám. Nem mondtam egyből igent, hezitáltam, hogy a játékot vagy az edzősködést válasszam. Azon a nyáron az esküvőmre is készültem, végül úgy éreztem, új életet kell kezdenem a karrieremben is.?

Kívülről úgy tűnik, ha valaki főállásban utánpótlás-edző, az gyakorlatilag életforma számára. A válaszból kiderül, hogy ez belülről is így érzékelhető. ?Edzőként több elfoglaltsággal jár ez a munka, mint egy profi játékosnak a jégkorongozás. Erre jó példa, hogy egy vesztes meccs után azt mondják a játékosnak, a mérkőzést el kell felejtenie. De egy edző hazamegy, és lehet, hogy napokig kattog azon, mi volt a vereség oka, elemzi a meccset, az edzéseket, gondolkodik. A felelősség nem kisebb, mint játékosként volt, sőt. Főleg, ha gyerekek vannak rád bízva.?

Érdekes, hogy az idei díjazott mit tart a legnagyobb kihívásnak a szakmában. ?Lehetne sok nehézséget mondani, de a legnagyobb küzdelem, hogy a mai világ gyerekeit összehozzuk a profi sport világával. Egy fiatal gyereknek, ha sportolónak készül, nem azon az úton kell elindulnia, hogy napi négy órát számítógépezik és két órát tévézik. Ezek komoly csábítások, ráadásul a barátok, osztálytársak nagy része ezt csinálja, erről beszél. Ezzel szemben egy jégkorongozó életében hamar komolyra fordulnak az események, sok utazás vár a játékosokra, ebből adódóan sportolói életforma várható el tőlük, amelyben össze kell egyeztetniük a hokit a tanulással. Nagyon fontosnak tartom a folyamatos tanulást a hoki mellett is. Megfigyelhető, hogy sok játékos hagyja abba az egyiket a középiskola végeztével. Ez nem jó. Egyszerűbb a könnyű utat választani, de nem igazán célravezető. Azt tartom jó megoldásnak, amikor egy sportoló az edzések mellett a tanulásnak, az iskolának is képes időt szentelni. Akár levelező, akár más tagozatra jár, nem jelent mindennapos elfoglaltságot a főiskola vagy az egyetem. Ma már sok pozitív példát látok a sportágunkban, az egyesületek támogatják az akár a felnőttben játszó fiatalok tanulását is, biztosítják számukra a vizsgaidőszakban a sikeres vizsgákhoz szükséges tanulási időt.?

A szülő mint tényező komoly viták tárgyát képezi évek óta. Általános jelenség, hogy sokan közülük túlzott mértékben irányítják gyermeküket, különböző módon, közvetve vagy közvetlenül próbálnak beavatkozni a csapatoknál zajló folyamatokba. Mit lehet ezzel kezdeni? ?Azt le kell szögezni, hogy a szülő fizet, tehát igénybe vesz egy szolgáltatást. Ráadásul ránk bízza legféltettebb kincsét, a gyermekét. Ezért nem tehetjük meg, hogy félresöpörjük a véleményét. Foglalkoznunk kell a szülőkkel is. Ellenben a szakmai munkába nem szabad belefolyniuk. Nem tagadom, én is találkoztam azzal a jelenséggel, hogy a szülő ért a legjobban a szakmához, ezért meg akarja mondani, hogy hol, kikkel kéne játszania a gyermekének. Sokan nem veszik észre, mennyit ártanak, vagy fel sem fogják, hogy itt nem egy gyerekről van szó. A jégkorong csapatsport, ami éppen arra tanít, hogy egyénileg nem jutunk semmire. Arról nem is beszélve, hogy amit az ilyen szülők mondanak, annak általában semmi köze a szakmaisághoz.?

Visszatérő kérdés a generációk közötti különbség. Vajon az, aki belülről látja, hogy vélekedik: a mai fiatalokkal nehezebb bánni a tíz-húsz évvel ezelőttiekhez képest? ?Akkor is voltak csibészek, most is vannak csibészek. Minden generáció azt mondja, hogy jaj, ezek a mai fiatalok. Ez butaság, a maiak semmivel sem ügyetlenebbek vagy oktalanabbak, mint a korábbi generációk, egyszerűen más világban nőnek fel, másra áll rá az agyuk.?

Egy ifjúsági vagy junior csapatban 20-25 kamasz srácot kell egy irányba terelni. Ez komoly feladat, de van esély a megoldására. ?Igazából tavaly volt először, hogy 20 fő fölötti csoporttal kellett foglalkoznom, korábban tíz-egynéhány játékossal dolgoztam. Nem éreztem, hogy különösebb erőfeszítések kellenének, hogy megértsem őket. Az iskolában is gyerekek között vagyok, négyen vagyunk testvérek, úgyhogy nekem sok szempontból előnyöm van ebben. A mai napig sok edző kollégám van a szigor mellett, de én úgy vallom, jó hangulatban lehet jól dolgozni. Ez a jó hangulat természetesen nem mehet a munka rovására. De igenis fontos, hogy a gyerekek jól érezzék magukat a közegben, ahová lejárnak, ahol szabadidejük legnagyobb részét töltik. Nyilván arra törekszünk, hogy megismerjük őket, fontos tudnunk, hogy miért van rossz napja az egyiknek, miért fáradt a másik. Szeretek sokat beszélgetni velük, akár edzésen kívül, négyszemközt is. A magyar jégkorong még nem tart ott, hogy bárkit is mellőzzünk az utánpótlásban, esélyt kell adnunk mindenkinek, hogy megmutathassa magát. Nyilván előfordul, hogy nem működik a munkakapcsolat, mert nem találjuk a közös hangot. Ilyenkor is arra törekszem, hogy segíteni tudjak, de ha nem megy, akkor megesik, hogy érdemes különválni, hátha az adott játékos más csapathoz, más edzőhöz jobban illeszkedik.?

Az előbb elmondottak nem jelentik azt, hogy mindenki szertelenül élheti az életét a jégen. Székely Mádai László is úgy véli, a büntetés érvényes módszer a rend fenntartása és a csapat sikeressége érdekében. ?Muszáj élnünk ezzel. A viselkedéskultúrát meg kell tanítanunk, számon kell kérnünk. Sportágunkban a jégcsarnokban, a padon, az öltözőben meghatározott rend szerint működnek a dolgok, ha ezt nem tartjuk és tartatjuk be, az is a munka és a csapat rovására megy. A házirendet is be kell tartani. Ebből a szempontból a jégkorong kemény világ, a játékosoknak komoly fegyelemre és önfegyelemre van szükségük. A pályán és azon kívül is. Mindig úgy próbálom megoldani ezt a kérdést, hogy a büntetés mellett legyen jutalmazás is. Az egészséges egyensúlyra törekszem. Ha leszidunk valakit, mert nem tartotta be a megbeszélteket, akkor azt is érdemes kiemelni, amikor elégedettek vagyunk vele. Ez is fontos visszajelzés, és mindenkinek jólesik. Az adagolás a másik lényeges szempont. Nincs értelme a folyamatos üvöltözésnek, mert előbb-utóbb hozzászokik a gyerek, és már nem érzékeli, hogy mikor jogos a hangos szó. Ha baráti a hangulat, de néha dörrensz egy nagyot, az hatásosabb.?

Az eddig elemzett utánpótlásbeli magatartásmódok mit sem változtak az elmúlt évtizedekben. Akkor is voltak szigorúbb és puhább edzők. Az edzésmódszerek természetesen profibbak lettek ? tette hozzá riportalanyunk.

Sarkalatos kérdés, hogy az utánpótláskorú játékosokról mikor dönthető el, hogy profi lesz vagy lehet-e belőlük. Székely Mádai László úgy látja, egy U18-as jégkorongozóval szemben olyan nagyok az elvárások és a követelmények, és olyan sok idejét veszi el a játék, hogy csak akkor van igazán értelme annak, amit csinál, ha a versenyszerű sportolás a célja. Természetesen a hobbi és a szabadidős mozgás is értékes és szép, de aki ifikorban félgőzzel megy ki a jégre, az már aligha lesz sportoló.

A Vasas U20-asai szép eredményeket értek el az idén. Vajon az edzőjük szerint hányan lehetnek profi játékosok közülük? ?Ezt még mindig nem merném megmondani. Nyilván azt szeretném, hogy minél többen. De ez nagyban függ például attól, hogy a Vasas jövőbeni felnőttcsapata milyen lesz, illetve hogy ki miként gondolkodik a saját lehetőségeiről. Sokan most érettségiznek, sokan jövőre fognak, az ő döntésük, hogy maradnak-e a jégkorong mellett. Örömmel nézem, amikor valaki megpróbálja az életét összehangolni a sportolással, aztán egyénfüggő, hogy ki mit hoz ki belőle. Nem várhatjuk el egy 18-20 éves játékostól, hogy eldöntse, mit szeretne csinálni 10 év múlva, fontos a klubok támogatása is.

Azt látom, hogy most elég kevés a magyar első osztályú felnőtt csapat, és a következő években egyre nagyobb számú fiatal kerül abba a korba, hogy döntenie kell. Remélem, egyre jobb felkészültségű játékosok érnek a junior korosztály végére, és egyre több lehetőségük lesz profivá válni. Nem szabad elfelejteni, hogy ez utóbbi a legnehezebb és a legnagyobb lépés pályafutásuk során. Míg addig csak a saját korosztályukkal találkoztak a jégen, onnantól kezdve az előző 20 évben felnőtté vált játékosok legjobbjaival kell küzdeniük, tőlük kell elvenniük a kenyeret ? márpedig az idősebbek ezt természetesen nem szeretnék. Fontos tehát, hogy olyan szintű játékosok kerüljenek ki a kezünk alól, akik meg tudják állni a helyüket az élvonalban. Másrészt pedig legyenek olyan csapatok, akik felszívják őket. Az elmúlt 15 évben sok értékes játékos tűnt el az utánpótláséveket követően. Jelenleg a fiatalok beépítésével kevesen próbálkoznak, de hozzá kell tenni, hogy ehhez kellenek megfelelő játékosok is. Aki fiatalon eljut az Erste Ligáig, és megkapaszkodik ott, az már jó játékos, azt meg kell becsülnünk. Ebből a szempontból nagyon tetszett az, amit a Fehérvári Titánoknál láttam az előző szezonban.?

A fiatal edző nem álszenteskedik, elismeri, sokáig nem is hallott a Séra Miklós-díjról. Viszont később, amikor edzősködni kezdett, olyan munkát szeretett volna végezni, ami érdemessé teszi rá. Ezzel együtt meglepődött, hogy épp idén kapta meg az elismerést. ?Álmomban sem gondoltam, hogy lehet rá esélyem. A díj nélkül is büszke lennék arra, amit a fiúk elértek a Vasas színeiben. Folyamatosan változott a keretünk, ennek ellenére négy év alatt négy érmet nyertünk. Ezek a srácok úttörők voltak a Vasasnál, sokat lendítettek a klub megítélésén. Erre külön büszke vagyok.?

Komoly szakasz fejeződött be a fiatal edző életében. Tavaly az U20-as csapat vezetőedzőjeként zárta a szezont. A felsőbb korosztályokban végigjárta a ranglétrát. Különböző okok miatt azonban a jövőben más feladatok várnak rá: ?Jelenleg a serdülőcsapat másodedzője vagyok. Főállásban továbbra is iskolában tanítok történelmet, mellette edzősködöm. Ez most kevesebb elfoglaltsággal jár, például nem kell külföldi túrákra utaznom. Másodedzőként valamennyivel könnyebb a helyzetem, igazából örülök, hogy a családommal több időt tudok tölteni.?

Az elismerés névadója a 2007-ben elhunyt Séra Miklós, aki ugyan másik sportágban, a világhírű magyar kajak-kenuban nevelte évtizedeken át a világ legjobbjait, ám nagy szerelme volt a jégkorong, telente ennek a sportnak hódolt. Korábban még válogatott kerettag is volt. Leghíresebb tanítványa a kétszeres olimpiai bajnok és egyszeres ezüstérmes Horváth Gábor, de a sprintszámokban jeleskedő Fehérvári Vince és Beé István is az ő kezei alatt készült versenyeire. Tanítványai számolatlan olimpiai, világ- és Európa-bajnoki címet nyertek. A díj eddigi történetében Fekti István kétszer is nyert, 2009-10-ben megosztva Mayer Péterrel és Bob Deverrel, egy évvel később egyedül érdemelte ki az elismerést.

A Séra Miklós-díj eddigi győztesei: