Az edzőképzés a svéd utánpótlás-nevelés lelke

Sikerének titka pedig a fokozatos terhelés és a tanulás fontossága. A legjobb svéd szakemberek beszéltek erről a fontos témáról Budapesten.

A svédek elleni múlt hétfői meccs után informális megbeszélésre invitált bennünket a Magyar Jégkorong Szövetség. A találkozón a válogatott másodedzője, Johan Garpenlöv mesélt a svéd utánpótlás modelljéről. A tájékoztató a Győrbe igazolt, magyar felmenőkkel rendelkező Patrik Urban közbenjárásának volt köszönhető, aki kiegészítette a mester által elmondottakat.

Garpenlöv nem akárki, 1991-ben és 1992-ben is világbajnok volt, előtte a Djurgarden tagjaként kétszer nyerte meg a svéd bajnokságot, utána a tengerentúlon próbált szerencsét, 650-nél is több meccsen lépett pályára az NHL-ben. Karrierjét stílusosan fejezte be: 2000-ben hazaigazolt nevelőegyesületéhez, búcsúzóul harmadszor is megnyerte a bajnokságot, 11 évvel a második siker után.

Aktív pályafutása befejeztével maradt a Djurgardennél, három évet húzott le másodedzőként, később a Dallas Stars scoutja lett. 2010-től dolgozik a svéd szövetségben a felnőtt válogatott mellett. Urbant még Djurgardenből ismeri, együtt vettek részt a stockholmi klub utánpótlásának átalakításában az ezredfordulót követő években. Az Urbannal készített interjúnkat itt olvashatják.

Fotó: Mudra László (MJSZ)

Garpenlöv azzal kezdte, hogy a svéd utánpótlásképzés egyik leglényegesebb pontja a terhelés fokozatos növelésén van. Szerinte a magyar korosztályos válogatottak egy bizonyos ideig teljes mértékben versenyképesek, de kb. 16 éves koruktól elmegy mellettük a világ. Ennek nem nagyon lehet más oka, mint hogy a mi rendszerünkben a terhelés fokozatossága hiányzik.

A svédeknél 8-12 éves kor között például heti öt edzés van, ebből négy jeges, egy szárazföldi. Ebben az életkorban az eredmények egyáltalán nem fontosak, a hangsúly az egyéni képzésen van, hogy mindenki a lehető legtökéletesebben sajátítsa el az alapokat. Illetve természetesen a sportág szeretete számít, ami a későbbi elhivatottságnak teremti meg az alapjait. A középiskolában öt esti jeges edzés mellett hetente háromszor van reggeli egyéni képzés, ami konditermi és jeges gyakorlatokat is tartalmazhat. A bajnoki rendszer U14-től kezdődik, de az első igazán komoly felmérést az U16-nak szervezett versenysorozat jelenti. Ebben régiónként rendeznek selejtezőket, a döntő pedig nagy hagyományú torna, amelyet az országos televízió is közvetít.

A fokozatosság miatt fontos az is, hogy jól strukturált az utánpótlás-bajnokságok rendszere, így mindenkinek lehetősége van arra, hogy a lehető legtöbb jégidőhöz jusson azon a szinten, amely számára az adott életkorban és fejlődési szakaszban a legideálisabb. Nem fordulhat elő, hogy egy gyerek a padon hőmérőzik, és az sem, hogy egyik évről a másikra két fejlődési fokot kelljen megugrania. A rugalmas rendszer senkit nem hagy az út szélén, de nem fogja vissza a legtehetségesebbeket sem.

Garpenlöv Gabriel Landeskogot hozta fel példaként. Az 1992-es születésű csatár a Djurgardenben nevelkedett ? többek között Patrik Urban kezei alatt ?, de 16 évesen már nem kevesebb, mint négy bajnokságban játszott egyszerre: 5 meccs jutott neki az ifik topbajnokságában (ahol 9 pontot ért el), 3 meccsen az ifisek másodosztályú küzdelmeiben is bevetették (3 pont). Ideje jó részét a juniorok között töltötte, ott 31 meccsen 21 pontot hozott össze, amihez a rájátszás hat meccsén még egyet tett hozzá. Közben a felnőttek között is helyet harcolt ki magának, ott három meccsen egy asszisztig jutott. Ezután két év OHL következett, hogy a lehető leghamarabb elérje az NHL-t, ahol a legfiatalabb csapatkapitánya lett 2012-ben a Colorado csapatának.

A kiegyenlített utánpótlás-bajnokságok szempontjából fontos, hogy csapatok között ne legyenek kiugróak. Ez természetesen csak bizonyos korlátok között képzelhető el, hiszen például a Djurgarden Stockholm legnépszerűbb csapataként nyilván előnyt élvez a többiekhez képest. Urban szerint mindebben az önmérséklet a kulcs: ?Mi toborzást nem tartunk, hozzánk jönnek a játékosok. Annyit tudunk tenni, hogy minden bajnokságban egyetlen csapatot indítunk, emellett minden elképzelhető eszközzel segítjük a kisebb klubokat.?

A svéd utánpótlásképzés sikerének másik titka a sport és a tanulás szoros integrációja. Garpenlöv szerint a fókusz egyértelműen az iskolán van: ?Nem arról van szó, hogy az iskolát megpróbáljuk besuvasztani a jégkorongos elfoglaltságok közé. Nem játékosokat, embereket nevelünk, így a hokit integráljuk az iskolába, és nem megfordítva. A tanárok általában nagyon szoros kapcsolatban vannak az edzőkkel, mindenki tud arról, ha bármelyik területen lemarad a gyerek. Különösen igaz ez a vidéki iskolákban. A szülők tisztában is vannak ezzel, ami óriási versenyelőnyt jelent a vidéki bázisoknak a fővárossal szemben. Az eredmények így nemcsak a sport területén látványosak. Elmondható, hogy nálunk a legtöbb jégkorongos diplomát is szerez.?

A más országokban működő modellek kapcsán érdemes beszélni a különbségekről is. Svédországban az oktatás másképp épül fel, mint Magyarországon. Általános iskolába 16 éves korukig járnak a gyerekek, ezt követően választanak gimnáziumot, amit további három év alatt végeznek el. A svéd utánpótlásképzés gerincét az úgynevezett hokigimik jelentik. De nem arról van szó, hogy egy-egy iskola sportra specializálná magát, a legtöbb helyen van sportosztály. Így ha egy hokis villanyszerelő szeretne lenni, azt éppúgy megteheti, mintha klasszika-filológus. A múlt hétfőn látott svéd keretből egyedül John Norman nem a hokigimis rendszer terméke.

Ehhez a svéd szövetség is hozzáteszi a magáét. Szerepük elsősorban a megfelelő szabályozási környezet megteremtése, a szabályok betartatása, a koordináció és a tanácsadás.

A kétezres évek előtt meglehetősen nagy káosz volt az utánpótlásképzés területén. Kis túlzással bárki kiírhatta magára, hogy akadémia, nem volt elfogadott minősítési kritérium, semmilyen előre lefektetett feltételeknek nem kellett megfelelni. Ezen változtatott aztán a szövetség, amely licenc kiadásához kötötte az akadémiák működtetését. Az akadémiai képzés a már említett hokigimnáziumok keretén belül valósul meg, melyekből jelenleg 31 működik Svédországban, 27 a fiúk és 4 a lányok számára.

Az akkreditációt együttesen adja ki a felelős oktatási hivatal és a svéd jégkorongszövetség. Fontos tudni, hogy a hokigimnáziumok nem a széles tömegek számára kínálnak lehetőséget hobbijuk kényelmesebb gyakorlására, hanem kizárólag azokkal a játékosokkal foglalkoznak, akikben megvan a potenciál, hogy felnőttkorukban legalább az első osztályig eljussanak. Ez a mennyiségi korlátozás ugyanakkor lehetőséget teremt, hogy ezekben az iskolákban valóban profikhoz méltó elitképzés folyjék. A feltételek igen szerteágazóak, tömören összefoglalva a következők a legfontosabbak:

? a hokigiminek együtt kell működnie egy SHL-ben vagy Allsvenskanban működő felnőtt csapattal
? a hokigiminek kell rendelkeznie csapattal a junior A és B osztályban is a regionális bajnokságban
? az önmagában kevés, ha jó szakmai munka folyik az iskolában, a szervezeti működésnek a legprofesszionálisabb jegyeket kell magán hordoznia, és olyan hozzáadott értéket kell teremteni, amiből a sportoló nemcsak gazdagodik, de látja, milyen elköteleződést kíván meg az elit szintű sportolás
?  a létesítményfeltételekben is a legmagasabb szintű elvárásoknak kell megfelelni

A hokigimnáziumokban a sportolók jegyet kapnak hokis munkájukra. A jégkorong nem váltja ki teljes egészében a testnevelésórákat, de természetesen fontos az ott kapott jegy, különösen akkor, ha a diákok a sporttal kapcsolatos területen akarnak továbbtanulni. Ebből következik, hogy az ilyen gimikben csak képesítéssel rendelkező tanárok foglalkozhatnak a gyerekekkel, hiszen csak ők adhatnak érdemjegyet. Ez egyben garancia arra, hogy olyan szakember foglalkozik velük, aki naprakész, tudományos szintű ismeretekkel rendelkezik a fejlesztés sportág-specifikus (jégkoronggal és a fizikai tréninggel kapcsolatos) és általános jellemzőiről (pl. mentális, pszichés tényezők fontossága). A hokigimnáziumban az összes jégkorongos képzés nyújtó tanár tisztában van munkájának pedagógiai vonatkozásaival, összhangban azzal, amit Garpenlöv mondott az integrált hokis/iskolai képzés kiemelt szerepéről. Ez újabb garancia arra, hogy a gyerekekből nem csak kiváló hokisokat képezzenek, de olyan fiatal felnőtteket is, akik a civil életben is megállják a helyüket.

Fontos kérdés, hogy ki ellenőrzi a klubokban folyó szakmai munkát. Svédországban szövetségi szinten egy főállású edző foglalkozik a rendszerben, aki minden évben végigjárja az összes utánpótlás-neveléssel foglalkozó műhelyt, tanácsokat ad, ajánlásokat fogalmaz meg. A rendszerben a minőségbiztosítás elsődleges eszköze az edzőképzés, melynek során a legkorszerűbb ismereteket adják át, és amelynek segítségével minden életkorban egységes szakmai módszertan alapján folyik a játékosok képzése.

A módszertan kialakításából minden klub kivette a részét. A Djurgarden ebben is élen járt: 1996-ban helyezték új szakmai alapokra a juniorok képzését. A sikeren felbuzdulva a szövetség 2002-ben rendezett egy kétnapos szakmai konferenciát, ahol minden klub képviseltette magát szakemberekkel. Ennek során a legapróbb részletekig meghatározták, hogy mit fontos elsajátítaniuk a játékosoknak ebben a korban, a korcsolyázástól a bottechnikáig, de külön téma volt a fiatalok biológiai fejlődéséhez legjobban illeszkedő fizikai fejlesztési program kidolgozása is.

Ennek mintájára pár évvel később a finnek is megrendezték a maguk konferenciáját. Urban szerint: ?Az eredmények látványosak. Meg lehet nézni: az 1991?1995 között született korosztályban a svéd juniorok a legjobbak voltak, az időben csúsztatva megjelenő hatás miatt a finnek az 1996-os korosztálytól vették át a vezetést ebben. Mostanában zajlik nálunk a program felülvizsgálata, illetve kiterjesztése a teljes utánpótlásra, amitől újabb fellendülést várunk.?

Megkérdeztük azt is, hogy  melyek a svéd utánpótlás fejlesztésének azon tapasztalatai, amelyek Magyarországon a leginkább alkalmazhatók. Ez annál is fontosabb kérdés, mivel a két ország hokikultúrájában óriási különbségek tapasztalhatók.

?Elsősorban is a győzelem túlmisztifikálását kellene megszüntetni az utánpótlásban. Ez hosszú távon nagyon káros lehet, és számos kedvezőtlen hatása van, a túl korai túl nagy terhelés is ennek számlájára írható. Emellett nagyon fontos az egyéni képzés. Ha az alapok nem jók, az komoly hátrányt jelent a játékosokban rejlő potenciál kiaknázásában. Magyarországon különösen fontos lehet a szülők képzése. A témában komoly oktatói programok léteznek Svédországban is, ahol minden csapatból 10-12 szülő maga is játszott valamilyen szinten. Magyarországon más a helyzet, nincs akkora hagyománya a sportágnak. Az emberek általában még a szabályokat is kevésbé tudják, a taktikáról, a játékosok fejlesztéséről kevesebb ismerettel rendelkeznek. Ez nem baj, hanem természetes állapot. Nagyon fontos ugyanakkor, hogy értsék, mi miért történik, akár a meccsen, akár az edzésen. Be kell őket ebbe vonni, el kell nekik magyarázni. Szerintem ők is élveznék ezt, ők is kíváncsiak erre.?