A tíz legjobb nap a hokiban

Taylor Hall írása, amely The Players Tribune-on jelent meg, segít érteni, hogy mit jelent a junior jégkorong.

Az év leginkább mesébe illő napja nem is karácsony, hanem karácsony másnapja. Miért? Két szó: junior-világbajnokság. Hadd meséljem el, mit jelent ez az ünnepi időszak a kanadaiaknak.

Természetesen nekünk is fontosak az ajándékok, a karácsonyi édességek és a családdal töltött idő, de igazából a hokiról szól az ünnep. Karácsony környékén, amikor a kültéri jégpályák szezonja teljes fényében tündököl, óriási meccseket játszol az összes unokatestvéred és a teljes rokonság ellen. Ezeken a meccseken nem NHL-játékosnak képzeled magad. Inkább azt játszod, hogy a kanadai juniorválogatott tagja vagy a világbajnokságon.

A hazafias büszkeségnél valami sokkal több köt össze azzal a csapattal. A játékosai alig pár évvel idősebbek nálad, talán még élőben is láttad őket játszani a városod CHL-es csapatában. Az is lehet, hogy azon a jégpályán tanultak korcsolyázni, ahol te is. Vagy akkora fenoménok, hogy 12 éves koruk óta sztárjai a nemzeti utánpótlás-nevelő programnak. Más szóval, ismered a játékosokat, és úgy, ahogy egy felnőtt sohasem fogja.

Élénken emlékszem, hogy néztem a 2002-es tornát. Mostani csapattársam, Mike Cammalleri halmozta a pontokat Csehországban. Talán még könyörögtem is anyukámnak abban az évben egy Kanada-pulcsiért. A legelső mez is, amit valaha akartam, a juniorválogatotté volt. Amikor gyerek vagy, azok a játékosok olyanok, mint a szuperhősök.

A vébé egyre népszerűbbé vált az évek során, de az Egyesült Államokban továbbra is futok bele olyanokba, akiknek fogalma sincs róla. Mindig mondom nekik, hogy ez olyan, mint a March Madness a kosárlabdában. Ez a kirakat, ahol láthatod azokat a feltörekvő játékosokat, akik a legnagyobb tehetségek jelenleg a sportágban. Az egyetemi kosárlabdában hullámként követik egymást a jó és a rossz évek, és a várakozások az előző évek eredményei és egyéb tényezői szerint folyamatosan változik. A junior-világbajnokság a hokiban nem így működik, Kanadában pedig főleg nem. Egyetlen elvárásunk van minden évben: az arany. Ha nem mi nyerünk, az kudarc.

Nem számít, mennyire tehetségesek az ellenfelek játékosai, hány sérültünk van, milyen külső körülményekkel kellett megküzdenünk. Ha nem nyerünk aranyat, megbuktunk. Hallottam embereket arról beszélni, hogy “nézd meg, mennyi nemzetközi tehetség van az NHL-ben, hogy várhatja el Kanada minden évben az aranyat?”

Persze igazuk van. A világ többi része felzárkózik a remek edzői munkával és az utánpótlásprogramokkal, amit öröm látni. De egy csomó oka van annak, miért várjuk el minden évben a kanadai aranyat. A merítés, a játékosok, akikből válogatni lehet, ez a legnagyobb segítség. Számomra viszont egy okra vezethető vissza az egész: hogyan válogatjuk össze a csapatot.

Minden évben kimarad pár a legtehetségesebb kanadai U20-as játékosok közül. A 2009-es tornán én is egyike voltam azoknak a srácoknak. 17 éves voltam abban a szezonban, a második évemet töltöttem az OHL-ben, vezettem a liga pontlistáját, amikor megérkeztem a Team Canada-táborba. Semmi kétségem nem volt afelől, hogy megvan a tehetségem, hogy bekerüljek a vb-keretbe. Ki kell hangsúlyoznom, hogy a junior-világbajnokság minden kanadai gyerek legnagyobb álma. Az NHL-nél is nagyobb. Természetesen kiskorodtól gondolsz arra, hogy a magasba emeled a Stanley Kupát, vagy arra, hogy a világ legjobbjaival játszol, de a kanadai mezt is ugyanúgy magadra akarod húzni a junior-vb-n.

Szóval elmentem a táborba 2008-ban, és pontosan annyira voltam magabiztos, mint bármikor máskor. Aztán megtanultam, miért az arany az elvárás mindig. Elképesztő a nyomás. Nehéz elmagyarázni, de amikor egy magasan jegyzett CHL-játékos vagy, nem igazán van nyomás rajtad. Kimész, megszerzed a meccsenkénti két pontot, és figyeled, ahogy a neved egyre feljebb kúszik mindenki draftlistáján. A Team Canada edzőtáborban viszont csak az érdekli az edzőket, hogyan teljesítesz nyomás alatt, hiszen a világbajnokságon is ez lesz a szituáció.

A tábor tele van gyors, intenzív 5 az 5 elleni játékkal. 30 különböző scout van ott, igazgatók, edzők és a sajtó is figyeli a játékod, megosztja a közösségi oldalakon minden mozdulatodat. A média hosszú órákat tölt azzal, hogy megpróbálja kitalálni, melyik játékosok lesznek kiszórva és miért. Minden nap, amikor visszamész a hotelszobádba este, a családod és barátaid beszámolnak arról, rólad miket mondanak. Az pedig belemászik a fejedbe. Az enyémbe belemászott. Pocsék táborom volt. Karácsony előtt néhány nappal tettek ki a keretből. Az a 2008-as torna volt az egyetlen az életemben, amit inkább nem néztem.

Kanada megnyerte az aranyat abban az évben. Ottawában győzték le a svédeket. Az ünneplés elképesztőnek tűnt az összefoglalókon, és a mai napig fáj, hogy nem voltam ott. Sértettségtől hajtottan játszottam a következő 11 hónapban, egészen a 2009-es táborig. Nincs az az isten, hogy nem tesztek be az átkozott csapatba, gondoltam. Valamit észrevettem, amikor a következő táborba elmentem. A Team Canada pontosan tudta, mit csinált. Akarták a dacos küzdőszellemem. Az a döntés, ahogy akkor kiraktak, tett azzá a játékossá, aki ma vagyok. Ez mind a fejlődés része. Úgy volt, hogy ez a mi évünk lesz. Öt aranyat nyertünk zsinórban, és megint házigazdák voltunk. Sosem fogom elfelejteni az Albertában játszott egyik felkészülési meccset. Ezeken a meccseken mindenki szerepet kap a bő keretből, akit nem raktak még ki, ezért nem mindig a legjobb a hoki. Halálosan hideg tél volt. Volt vagy mínusz 30 Celsius fok azon az éjszakán. Aztán kimentünk a folyosón a bemelegítésre, az aréna pedig teljesen tele volt. Minden jegyet eladtak egy felkészülési meccsre.

Akkor értettem meg, mennyire fontos a junior-világbajnokság az egész nemzetnek. Kanadának minden meccs számít, de van egy, ami a többi felett áll. Kell mondanom, hogy melyik? Team Kanada?Team USA. Újév. Főműsoridő. Egy hokikedvelőnek ennél nem is lehet jobb. Ezt most komolyan mondom. Ez a kedvenc meccsem az évben. Hagyd meg a legjavát a végére, ugye?

Abban az évben kitűnő meccset játszottunk az amerikaiakkal a csoportkörben. Az 5-4-es büntetős győzelemben minden benne volt: egyenlítések, meg nem adott gólok, hatalmas találatok, óriási védések. Nagyszerű előjele volt az aranymeccsnek, amit pár nappal később játszottunk az Egyesült Államokkal. Kérdezd meg akármelyik kanadai hokist, hányszor lőtt hosszabbításos gólt egy USA elleni aranymeccsen, amikor kisgyerekként hátul játszott az udvarban. Rengetegszer. Gyerekként erről álmodozol.

2010-ben nem így történt. Be kellett érnünk az ezüsttel, miután az USA 6-5-re legyőzött minket. Hosszabbításban. Ennyire fiatalon az USA-tól kikapni olyan érzés, mintha vége lenne a világnak. Nincs senki, akit jobban meg akarsz verni. Olyan fájdalom volt, mint azelőtt soha semmi. Úgy éreztük, az egész nemzetet cserben hagytuk ? és bizonyos értelemben ez történt. Ez teszi a világbajnokságot nagyszerűvé.

Tíz napon át egy csapatnyi tinédzser lehetőséget kap, hogy a hátán vigye a nemzetét. Tíz napig 35 millió ember akarja a Team Canada pulcsit. Tíz napig az álmodat éled. El kell kapni őket, és kész.